A „közép” mítosza, II.
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2013. március 04. hétfő, 02:24
Ennek az írásnak az előző részében amellett érveltem, hogy az utóbbi évtizedekben Európa számos országában modernizálódott, alkalmazkodott a társadalmi változásokhoz és ennek következtében lényegi pontokon közeledett egymáshoz a jobb- és a baloldali politika. E közeledési folyamat során kikristályosodtak olyan közös alapelvek, amelyeket a túlnyomó többség nem kérdőjelezett meg, s amelyek nemcsak a politikai pártok, hanem a társadalom nagy része, az általuk képviselt társadalmi értékrend számára is elfogadottá váltak. Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy megszűntek volna a jobboldali, konzervatív, illetve a baloldali, szociáldemokrata pártok közötti ideológiai, politikai különbségek. Az eltérések számos vonatkozásban megmaradtak, de nem érintették az előbb említett alapelveket, a rájuk épülő politikát. Ennek a közeledési folyamatnak az egyik, különösen fontos következménye az volt, hogy mindkét tábor leválasztotta magáról – mind szervezetileg, mind ideológiailag – a szélsőségeket, a szélsőjobboldalt, illetve a szélsőbaloldalt. Ennek nyomán Európa legtöbb országában meghatározó jelentőségre tett szert a politikai közép, és egyértelművé vált, hogy a késő modern társadalmak politikai stabilitásának, gazdasági, társadalmi sikerességének nélkülözhetetlen feltétele a jobb- és a balközép közötti egyetértés, a közösen birtokolt értékek, a közös elveken alapuló jövőkép.
Nincs szükség különösebben elmélyült elemzésre ahhoz, hogy megállapítsuk, a rendszerváltást követően Magyarországon mindez gyökeresen másképpen alakult. Nálunk az utóbbi több mint két évtizedben mind a jobb-, mind a baloldali politika története, alakulása lényegi pontokon másképpen zajlott és zajlik, mint Európa nyugati felén. Ennek számos oka volt, amelyek részletes kifejtésére és elemzésére itt természetesen nincs mód, mégis tenni kell néhány rövid utalást az érthetőség kedvéért.
A rendszerváltás politikatörténetének van egy igen lényeges, de ritkán emlegetett mozzanata. Az az „apróság”, ahogyan a Liberális Internacionáléhoz tartozó, az európai liberális demokráciák szellemében politizáló Fidesz egyszer csak átállt a politikai aréna jobboldalára. Ezzel a köpenyforgatással a jelenlegi kormánypárt a mai napig nem számolt el, mint ahogy afölött is nagyvonalúan átsiklik, hogy konkrét szakpolitikai kérdésekben lényegesen más álláspontot foglalt el ellenzékben, mint ma kormányon. Ez a tény, a párt ideológiai pálfordulása, a teljes politikai következetlenség mindent elmond arról a politikai moralitásról, amelyet a Fidesz képviselt és a mai napig képvisel. Mindettől nem egészen függetlenül Orbán és környezete – nem utolsó sorban az Antall-kormány sorsán okulva – felismerte, Magyarországon nincs politikai hagyománya, még kevésbé társadalmi bázisa a mérsékelt jobboldalnak, az értékalapú konzervatív politikai filozófiának és ideológiának. Ennek megfelelően nincs tényleges, hatékony, politikai erőt és akcióképességet biztosító választói támogatottsága sem. A Fidesz vezetői, az őket körülvevő tanácsadók azt is megértették – sőt, saját személyes életükben meg is tapasztalták –, hogy a magyar társadalom jelentős szegmenseit messze elkerülték az európai társadalmakat a nyolcvanas, kilencvenes években jellemző modernizációs folyamatok. És itt most nem annyira a gazdasági, sokkal inkább a társadalmi és kulturális modernizációra gondolok. A jelenlegi kormányfő tanácsadójának az emlékezetes mondata – „Beszélj úgy, mint egy felcsúti srác” – mindent elárul arról a kulturális stílusról és környezetről, amelyre a jobbra fordult Fidesz a politikáját építette. Éppen ezért aligha van mit csodálkozni azon, hogy a magyarországi jobboldal politikája köszönő viszonyban sincs a mai európai konzervatív politikával. De ez nem véletlen, hanem tudatos politikai döntés következménye. A jelenlegi kormánypárt ugyanis nem tud mit kezdeni az Európában elfogadott konzervatív értékekkel, ehelyett inkább a két világháború közötti magyar jobboldal politikai hagyományaihoz fordult, ezeket igyekszik életre kelteni. Ennek a jobboldaliságnak fontos elemét jelenti a nemzeti-keresztény ideológia, az antiszemitizmussal való folyamatos és tudatos összekacsintás, az alsó társadalmi rétegek lenézése, háttérbe szorítása, az egyházak, a keresztény vallás átpolitizálása, az autoriter politika, az értelmetlen és célt tévesztett rendcsinálás, amihez a cinizmus, a félrevezetés, a becsapás, az oligarchák, a haverok zsebének teletömködése, a mindenkin és mindenen való kíméletlen átgázolás társul. A Fidesz politikájának lényege több mint egy évtizede a társadalom kettészakítása, a nagyobbik rész maga mögé állítása – akár hazugságok árán is –, az erre alapozott kormányzás, illetve minden más társadalmi csoport, kulturális környezet kizárása. Ennek megfelelően a Fidesz szavazói radikálisan jobboldaliak, és közelebb állnak a Jobbikhoz, mint az európai értelemben vett „középhez”.
A Fidesz pontosan tudja, világosan megértette a „Beszélj úgy, mint egy felcsúti srác” szlogen mögött rejlő kulturális stílus és a két világháború közötti magyar jobboldal politikai hagyományai között a mélyebb, történelmi és mentalitásbeli összefüggést. Ez a magyarázata annak, hogy a Fidesz – sem a legutóbbi választásokat megelőző kampány, sem jelenlegi kormányzása során – nem célcsoportokat célzott, illetve céloz meg, hanem témákat ragad meg, politikai magatartásformákat jelenít meg, és ezzel vonzza magához a „zembereket”. Ebben az összefüggésrendszerben gyökerezik az erőteljes szociális demagógia – gondoljunk csak legutóbbi példaként a rezsicsökkentésre, ami értelemszerűen elsősorban a magasabb jövedelműeknek hoz tényleges hasznot, a rászorultakon alig, a szegényeken pedig egyáltalán nem segít. Ugyanebben az összefüggésrendszerben válik elfogadhatóvá a nacionalizmus, a rasszizmus, az ostoba magyarkodás, a kínosan nevetséges „turulkodás”, az alattvalókat és nem független, szabad polgárokat nevelő oktatási rendszer, a bármiféle logikát nélkülöző, hazugságokra és durva csúsztatásokra épülő baloldal-ellenesség, a nemzeti szuverenitással, a gazdasági szabadságharccal kapcsolatos badarságok, a globalizáció-, kapitalizmus-, EU- és multi-ellenesség, vagy éppen a női egyenjogúsággal vagy az azonos neműek együttélésével kapcsolatos otromba érzéketlenség – és hosszan lehet sorolni a további példákat. De erre aligha van szükség. Sokkal inkább azt érdemes hangsúlyozni, hogy a hazai jobboldal politikája – ha az előbb említett összefüggésrendszer felől vizsgáljuk – koherens ideológia, amely sokirányú, de egymással könnyen összeegyeztethető vegyértékekkel rendelkezik. Másként fogalmazva, sokan találhatnak benne olyan elemeket, amelyekkel egyetértenek, amelyeket elfogadhatónak tartanak. Mégpedig azért, mert a Fidesz ideológiájának, politikájának a lényege nem egyszerűen a modernizációellenesség, hanem az ellenmodernitás filozófiája. Anélkül, hogy megismételném saját korábbi, ezzel kapcsolatos elemzésemet, utalnom kell néhány megállapításra. Elsősorban az ellenmodernitás ideológiájának, illetve filozófiájának arra a lényegi sajátosságára, hogy ugyan nem vonja kétségbe a modernitást mint történeti korszakot, a modern társadalmak meglétét, de elutasítja a modern társadalmat szervező mechanizmusokat, intézményeket és értékeket, s még inkább ezek sokféleségét és folyamatos változását. Orbán Viktor 1968-at elítélő, leginkább megengedő mosolyra ingerlő megszólalásai ebben a kontextusban válnak érthetővé. Az ellenmodernitás és a Fidesznek ezt a gyakorlatba átültetni kívánó politikája képtelen megoldásokat találni a késő modern társadalmakban napirenden lévő politikai és kulturális konfliktusokra. Ez a tény magyarázza azokat a politikai és szimbolikus erőfeszítéseket, amelyek a magyar társadalom jövőjét múltban keresik, a múltba vetítik vissza, másként fogalmazva, a múltat jövőként jelenítik meg. Ugyanezen okból sulykolja a kormányzati propaganda a nemzeti egység mítoszát, ezért egyszerűsíti le, illetve tagadja le a társadalmi problémák és konfliktusok meglétét, amelyeket igyekszik balliberális, Nyugatról irányított összeesküvések következményeként beállítani. Ez az ideológia, az ezt képviselő jelenlegi kormány azt a benyomást igyekszik kelteni, hogy létezik a kulturális azonosságon, hasonlóságon, egyformaságon, nemzeti egységen alapuló rend, amely megmenti a társadalmat, az embereket a problémáktól, nehézségektől és konfliktusoktól, és ennyiben valamiféle – valójában hamis – biztonságérzetet teremt. Ez a biztonságérzet azonban sokak számára elfogadható, sőt, kívánatos. Hiszen ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy az egyes embereknek ne kelljen szembenézniük nyugtalanító társadalmi problémákkal és konfliktusokkal. Hogy visszahúzódhassanak saját egyéni életük keretei közé, hogy ne kelljen állást foglalniuk társadalmi, politikai kérdésekben. S ez az ellenmodernitás, az ezt képviselő kormány legfőbb célja, de egyben legsúlyosabb következménye is – nevezetesen az, hogy elfojtja, megsemmisíti a demokratikus politikai kultúrát, az állampolgárok részvételén alapuló demokráciát. De van még egy következmény. Az, hogy ez a felfogás, az ebben gyökerező politika nem ismeri a megegyezés fogalmát: saját megközelítését, világnézetét kizárólagosnak tekinti, miközben képtelen az alkalmazkodásra, a változásra. Ennek következtében Magyarországon a rendszerváltást követően fel sem vetődhetett az Európában szokásos jobb- és balközép közötti ki- vagy megegyezés. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy ebben csak a jobboldal a hibás. A magyar baloldal jelentős részében ugyancsak mozdíthatatlan volt és az ma is – de erről majd ennek az írásnak a következő részében.
Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!