Karnyújtásnyira a történelemtől – Töredékek egy készülő memoárból, XXI. rész
- Részletek
- Vendégek
- 2013. március 02. szombat, 05:55
- Erdei Grünwald Mihály
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
Jégcsapok a hajban
Péntek délután van. Hallgatom a Klubrádiót, és benne Székely Évát , a „Pillangókisasszonyt”, a helsinki olimpia egyik hősét. Tegnap vesztettem el egyetlen testvéremet, aki 72 évet élt, és bár a töredékekben itt is, ott is feltűnt egy-egy epizódban, de most hirtelen egészen más emlékek tódultak a fejembe.
Emlékszem az ötvenes évek első felére, amikor a nővérem minden reggel úgy járt az általános iskola hetedik-nyolcadik osztályába, 1953 és 1955 között, hogy telente a margitszigeti hajnali úszóedzések után – napi 2–3000 méter – jégcsapokkal a hajában ült be a padba. A történethez hozzátartozik egy másik történet. Anyám igazi sportlady volt a harmincas években. Válogatott tornász és kézilabda-kapus, aki természetesen gyerekeit is a sport szeretetére nevelte volna. Mi következett ebből?
A rossz nyelvek szerint állítólag az, hogy a nővérem félvakon született, annak volt köszönhető, hogy anyánk terhesen, hasában a nővéremmel védte a VAC hálóját. Gyönyörű szép testvérem ennek köszönhette, hogy látóidegsérüléssel született. Csak az iskolában derült ki, hogy nem lát a fél szemére, mert csak a szemmozgató idegei működtek, így kívülről semmi sem látszott rajta. Viszont „füles” volt. Ez azt jelentette, hogy állandóan szúrták a fülét, míg a végén ki kellett operálni a füle mögül egy elgennyesedett csontot. Ám 13 évesen mindebből már semmi sem látszott, sőt, egy korán fejlett keleti szépség lett belőle, aki után már akkor futottak a fiúk. Anyámnak víziszonya volt, ezért elhatározta, hogy mindkét gyerekét megtaníttatja úszni. A nővéremnél ez akkora sikerrel járt, hogy azonnal felvették az MTK-ból lett Vörös Lobogóba, és hónapok alatt versenyúszót faragtak belőle. A pillangó és a mellúszás lett a specialitása. Az előbbi úszásnemben a helsinki olimpia után, 14 évesen sorra verte háziversenyeken az akkori olimpikonokat, de fiatal életkora miatt nem indíthatták még felnőtt versenyeken, viszont nagy jövőt jósoltak neki. Ez a jóslat és az addigi házi eredményei akkora elégedettséggel töltötték el, hogy rövidesen abba is hagyta az úszást. Pedig milyen szép lett volna, ha mondjuk 1956-ban Melbourne egyik magyar olimpiai bajnokát Grünwald Sylviának hívják.
Ezt követően, merő szórakozásból a barátnőivel együtt elment az Állami Népi Együttes előszobájának nevezett Budapest táncegyüttes felvételijére. Hatszáz jelentkezőből tíz fiatalt vettek fel, köztük a testvéremet. Ennyi neki elég is volt, a megmérettetés sikerült. Megtanult néhány nyelvet, és a Váci utcai Idegen nyelvű könyvesbolt helyettes vezetője lett. A híres vevők körbeudvarolták, s mivel én a szomszédban, a Váci utcai antikváriumban dolgoztam, ahová ezek az emberek szintén bejártak, én is fürödhettem a hírességek árnyékában. Így ismerhettem meg Ungvári Tamást, Elbert Jánost, Kardos G. Györgyöt, híres művészettörténészeket, kritikusokat, színészeket, akik itt is, ott is törzsvevők voltak.
Szegény anyámnak belőlem nem sikerült sportolót nevelnie, és ennek két oka volt. Az egyik, hogy mire én kiskamasz lettem, anyám már elmúlt ötvenéves, és belefáradt a rábeszélésbe. Bár volt egy félévig tartó próbálkozásom az asztalitenisszel 1956-ban, a Betonútépítők kölyökcsapatában, és állítólag jó érzékem is volt a pingponghoz, de még a háziversenyeken is lámpalázas voltam, pedig tét nélküli meccseken majdnem mindenkit megvertem. Az igazság az, hogy elment a kedvem tőle. Az úszás pedig számomra csak kedvtelés volt. Hát ezért nem lettem sportoló.
***
Lehettem volna vátesz ?
Igen talán lehettem volna.
Huszonévesen, de akkor még nem tudtam, hogy az, ami történt, efelé mutat.
Az első regényemet írtam, A fegyverek halálát, amelyben római illetőségű főhős tudósom, bizonyos Marco Bendi megoldja a földrengés előrejelzését akár két nappal a bekövetkezte előtt. A regényben mindez palermói epicentrummal következett be, és persze nagy anyagi károkat okozott. Két nappal később olvasom az újságokban, hogy Palermóban nagy földrengés volt az előző napon, tehát egy nappal azután, hogy én ezt leírtam készülő regényemben.
1977-ben a Füredi úti lakótelepen laktunk. Egy márciusi kora délután a helyi ABC-be indultam vásárolni. Ki tudja, miért, amikor leértem az utcára, visszafordultam a házunk felé, felnéztem a nyolcadik emeletre, és az jutott eszembe, vajon mi történne, ha most itt egy nagy földrengés lenne. Összeomlana-e ez a hatalmas tízemeletes épület, vagy megmaradna. Ez a furcsa érzés nem ment ki a fejemből, és még hazaérve is izgatottan meséltem feleségemnek ezt a „hülye” képzelgésemet. Este tíz órakor a TV-Híradóban rendkívüli hírként bemondták, hogy félórával korábban hatalmas földrengés rázta meg Bukarestet. Lakótelepi házak omlottak össze, emberek százai haltak meg. Még volt elvétve néhány kisebb jel, amely a váteszségre utalt volna, de nem figyeltem rájuk, és az egész elhalványodott. Talán, ha tudtam volna, hogyan lehet tudatosan fejleszteni a tudatalattit, de ez eszembe sem jutott. Így azután, kisiklott az előrejelző időgép, noha végigjártam a későbbi katasztrófák helyszíneit: Fukusima, Costa Concordia, Selce, hogy csak az elmúlt évek és hónapok eseményeiből válogassak.
Harminc évvel ezelőtt voltam először Japánban, 1982-ben. A tévéstábbal az egész szigetországot bejártuk, már amennyit hat hét alatt be lehetett járni. Így jutottam el Miyagi prefektúrába és az ottani Fukusimába. Forgattunk a Toyota autógyárban és a Toshiba tévégyártó üzemében. Mindkettő megsemmisült a fukusimai katasztrófa idején (megjegyzem, ma már mindkét üzem újjáépült és működik). Egy igazi vátesznek vagy egy Nostradamusnak persze rögtön mondania kellett volna, hogy itt 30 év múlva micsoda cunami lesz, de ilyen távolba nem láttam. Mint ahogy azt sem láthattam előre tíz évvel ezelőtt, amikor a kicsiny horvátországi üdülőhelyen nyaraltunk a barátainkkal, hogy itt olyan tűzvész pusztít majd, 2012 nyarán, amelyben még tűzoltók is meghalhatnak, és magyar turisták tucatjait kell majd kimenekíteni. Nem beszélve 2007-ről, és az akkor vadonatúj Costa Concordiáról, amelyre éppen hat évvel ezelőtt sikerült, talán első magyarként, feljutnunk, és két hetet eltöltenünk rajta, anélkül, hogy megéreztem volna e csoda óriás óceánjáró 2012. január 13-i, pénteki katasztrófáját…
Mondhatnám utánam a Vízözön, utánam a Tűzözön, de ez csak egy rosszízű szójáték. A lényeg mégiscsak az, hogy nem lettem igazi vátesz.
Erdei Grünwald Mihály, újságíró
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!