rss      tw      fb
Keres

Kontraszt – Két évértékelés margójára


Legutóbbi írásomhoz egy kedves virtuális ismerősöm, Kertész András, aki egyébként gyakran küld olvasóként írást a Galamusnak, szellemes és szemléletes illusztrációt fűzött a Klubrádió vitafórumán. Íme:

„A cikket olvasva egy játék vagy inkább egy asztaldísz ugrik be, a neve nem jut eszembe: öt acélgolyó lóg egymás mellett egy kis állványon, és ha az elsőt felemeljük, majd elengedjük, mint a lengőtekét, hozzácsapódik a sorhoz, majd a sor végén lévő golyó lendül ki és vissza.
A középső három végig mozdulatlan marad. Hogy miért pont ez jut eszembe? Az öt golyót nevezzük el demokratikus ellenzéknek, az első golyót pedig DK-nak. Bajnai a középső golyón szerepel, mellette a lehetséges szövetségesek. Ha a DK-s golyó ’csapódik’ a többihez, akkor a másik végén ’kiugrik’ valaki, s ezt a ’játékot’ a külső szemlélő nagyon hosszan ’élvezheti’. De előbb-utóbb elfogy a kilökdösésre fordítható energia, és az öt golyó együtt fog állni. Nem egészen egy évük van rá, hogy megállapodjanak. Szép lassan megszűnik a lökdösődés. Mondhatnám úgy is, a ’törvény’ – fizikai vagy választási – előbb-utóbb egymás mellé kényszeríti őket.”

Ez jutott eszembe akkor, amikor Gyurcsány Ferenc évértékelője után a vele készült vagy a DK-ról szóló beszélgetéseket figyeltem: végül a sok golyó együtt fog állni, mert nincs más opciója az ellenzék szereplőinek.

A Demokratikus Koalíció, ahogyan Vadai Ágnes nyilatkozta az ATV reggeli műsorában, a legnyíltabban beszélő demokraták pártja, és Gyurcsány évértékeléséről is nagyjából ennyit mondhatnánk, ha csupán egy mondatban kellene összefoglalni a lényeget: egyenes beszédet, világos definíciókat hallhattunk az országról, a kormányról és az ellenzékről.

A világos beszéd jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, amikor tudjuk, ez az ország az első Fidesz-kormányzás kezdete óta nyög a kettős beszédre épülő, hazug kommunikáció terhe alatt. Ez a verbális politika a Fidesz politikai létezésének esszenciája. Azért is lehetett ennyire sikeres, mert vakon, önfeledten asszisztált hozzá az egész ország, még az ún. nem jobboldali politikai térfél médiavilága és értelmisége is. Utóbbiak leginkább azzal, hogy úgy tettek, mintha a demokratikus szabályokat megtartva folynának a politikai játszmák. (2002 sorsfordító volt ebből a szempontból is, mert akkor sikerült a Fidesznek egy második, saját használatú valóságképet megalapoznia a választási csalás hazugságával. Annak a mesének mítosszá emelésével, hogy a Fidesz csak csalás miatt nem kormányozhatott tovább. És a nem jobboldali politikai térfél eltűrte, hogy ez az állítás legitimmé váljon. Eltűrte, hogy bekerüljön a közgondolkodásba elfogadott tényként a jobboldalon, később pedig a jobboldal által eluralt médiatérben, ami azért történhetett így, mert nem tették egyértelművé, hogy a csalásról beszélni nem egyszerűen hazugság volt, hanem merénylet a demokrácia ellen is, hiszen a fundamentumát jelentő szabad választás tisztaságát kérdőjelezte meg. Ma már tudjuk, mekkora jelentősége van ennek a demokrácia elveszített ethosza szempontjából.) A baloldali és liberális politikusok és a közegüket jelentő sajtó és értelmiségi véleményformálók akkor és később sem észlelték a Fidesz politikájában a tudatosságot a nyelvi politizálás technikáinak megválasztásában éppúgy, mint a mögötte álló stratégiában: hogy a cél a valóságértelmezési monopólium megszerzése és kisajátítása.

Jó példa arra, hogyan lehet a politikai üzeneteket átcsomagolni, az, ahogyan az Index tájékoztatta az olvasóit Gyurcsány évértékelőjéről. A szöveghű írásbeli beszámolót egy összevágott videóval egészítette ki, amelyen szavak, mozdulatok láncolatával, az eredeti tartalom teljes eltorzításával ellenpontozta azt, amit a cikkben leírt.

Egy másik jellemző példa , amivel a Csatt című műsorban a meghívott jobboldali elemzők „leplezték le” magukat: amikor azt hallották az Orbán évértékelőjéből vett idézetben, hogy Orbán a hallgatói szerződésre a röghözkötés fogalmat használta a beszédében, először nem akarták elhinni, majd hibának minősítették, mert az ellenzék szókészletéből vette át. Márpedig a „ nyelvpolitikai csatát” nem lehet megnyerni az ellenzék szókészletének átvételével.

Ez az eset is illusztrálja, hogy ha egy politikában a sugallt valóságkép mintegy helyet cserél a reális világgal, mekkora jelentőséget kap minden szó a látszat fenntarthatósága miatt, és mindez milyen messzire visz az őszinte információcsere világától.

A politika és a politikusok megutáltatása – erről is írtam már – szorosan összefügg a hazugságpolitika alkalmazásával, amennyiben a kiábrándultság megteremtésének stratégiai célját szolgálja. Könnyebb volt lejáratással megsemmisíteni az ellenfelet, mint a jobb alternatíva kézzel fogható üzeneteivel, amelyek utólag számonkérhetők. Ennek azonban szükségszerű következménye volt az egész politikai osztálytól való elundorodás. Tisztességes politikus nem a többség elundorítására törekszik, hanem a megnyerésére, de kétségtelenül könnyebb kevesek érdekeit kielégíteni, mint egy egész ország helyzetén javítani. Könnyebb kiválasztott kevesek feltétlen támogatását biztosítani, ha a többséggel szemben privilegizált helyzetbe hozhatók, könnyebb kevés feltétlen támogatót a többség helyzetébe hozni, ha a valódi többséget sikerül inaktívvá tenni, éppen a gátlástalan politizálás révén. Az önkény eredményesebb, ha apátiába süllyesztett választópolgárok felett gyakorolják, mint ha aktív, öntudatos polgárokkal szemben. Ez egy önmagába visszatérő, önmagát erősítő kör, vagy inkább egy lefelé vivő örvény, mert a végcélja nem a valóban minden embert tisztelő, minden polgár jobblétét célzó országépítés.

A Fidesz a nyolc ellenzéki évben tökéletessé csiszolta ezt a módszert, tökéletesen sikerült megosztania a politikai közéletet, most pedig, kormányon, tökéletesen sikerült egymás ellen hangolnia és kijátszania a különböző társadalmi csoportokat. (Ha csak a megfigyeléseinkre hagyatkoznánk, akkor is világos, hogy ez a kommunikáció nem valami pozitív üzenet elfogadtatását célozza, nem a „saját tudás”, program vagy intézkedés ésszerűségének a minél pontosabb megismertetése, ezáltal minél szélesebb rétegek megnyerése a cél, hanem az ellenfél vagy csak az ellenérdekeltek leértékelése, lejáratása és eltakarítása az útból. Ma már, hogy megismerhettük a Fidesz kommunikációs agytrösztje mögött álló guru (Finkelstein úr) legfontosabb elvét – „Az ellenfélre fókuszálj, ne a jelöltedre” –, a puzzle hiányzó eleme is a helyére került: nyugodtan beazonosíthatjuk a Fidesz politizálásának fő mozgatórugóit, és feltehetjük a kérdést is, vajon lehet-e morális értelemben jót akarni immorális eszközökkel.) Ha az emberi bizalommal élnek vissza módszeresen, ha az évezredes – az emberi bizalomra épülő – beidegződéseket kijátszó politizálásnak nem szab határt a felelősség és a morál, ha ez túlsúlyba kerülhet, akkor semmi nem védi meg a társadalmat az anómiától, a teljes feloldódástól és attól, hogy egy erre az állapotra tudatosan készülő erőszakos politika zsákmányává váljon. Ez a pártpolitizálás ezen a stratégiai úton akart haladni, és eddig sikerrel tette. A kiábrándultakat az erős, de az országért cselekvő hatalom ígéretével megtévesztve kapott felhatalmazást, de csak egy célt valósított meg, a hatalom további koncentrációját. Ezzel párhuzamosan szorgosan kialakította a függés bonyolult rendszerét a társadalom mikro- és makroszintjein egyaránt. Ez a törekvés a nagy intézmények megszállásától a lélek eluralásához szükséges terek okkupálásáig (lásd a levegő módszeres elszívását a független sajtó elől, az egyház befolyásának növelését, az oktatás központosítását) kiterjed a legapróbb részletekre is. Gyakorlatilag azt biztosították jogi eszközökkel, hogy a jövőben csak kétharmados többséggel lehessen kormányt váltani, mert kétharmad nélkül minden uralmi eszköz a kezükben marad. Miképpen lehet akkor kérdéses, hogy az egész alaptörvény antidemokratikus-e. Hiszen szembemegy a demokrácia fundamentális elvével, a szabad választás lehetőségének biztosításával.

***

Gyurcsány Ferenc beszéde megnézhető és elolvasható, e helyütt én arról a hatásról írnék inkább, amelyet a világos beszéd, ha egyelőre csak „milligrammokban” mérhetően is, máris elért. Ez azonnal észlelhető volt a Gyurcsány-féle üzenetre kétségbeesetten reagáló kérdésekben, abban a közegben, amelyet teljesen más hangvételhez szoktattak hozzá. Észlelhető volt abban, ahogy látványosan igyekeztek érveket keresni, miért is nem lehet alkalmas az ellenzék arra, amit Gyurcsány szorgalmaz, hogy egymásra találjon. Hiszen – mondták – teljesen más elképzelésekkel rendelkeznek, hiszen X nem áll szóba Y-nal. Vagy, mit fog szólni a választó, ha X és Y összeborul? Ez a reakció volt tipikus a 180 perc riporterénél és Az Este műsorvezetőjénél is.

Ha semmi mást nem tudnánk a mai helyzetről, csupán az ezekben a műsorokban feltett kérdésekből vonhatnánk le következtetést, akkor is jól látható lenne, hogy két dologtól tart igazán a jelenlegi rezsim: az ellenzék egymásra találásától, valamint attól, hogy nem fog rajtuk többé a hazug manipuláció. (És a kettő szorosan összefügg, kölcsönösen katalizálva egymást.) Most Gyurcsány Ferenc jelen volt Az Este műsorában, és a beszélgetés előtti bejátszásban olyan mondatok hangozhattak el az értékeléséből, amelyek máskor nem feltétlenül jutnának el ennek a műsornak a nézőihez: például, hogy Magyarországon jelenleg önkényuralom van. Ezúttal lehetőséget kapott a miért kifejtésére is. Közérthető választ adott a szokásos demagóg ellenvetésre is, hogy hisz nem ülhetne a stúdióban Gyurcsány, ha itt diktatúra lenne: azon a napon éppen negyedszer módosították az alaptörvényt; általában ha az Alkotmánybíróság a kormánynak nem tetsző döntést hoz, akkor a Fidesz alaptörvényt módosít. Ebből mindenkinek muszáj megértenie, hogy ha nincsen fundamentuma az állam működésének, amely korlátozhatná a hatalmat, ha a hatalom a kénye-kedve szerint alkotja meg az alkotmányos rendszert, akkor nem a jog a korlát, hanem pusztán a miniszterelnök akarata.

Ilyen egyszerűen kellene mindig, mindenütt, mindenkinek beszélnie. Van számos egyéb, végtelenül könnyen belátható politikai összefüggés is, amelyet naponta el kéne mondani. Például arról, amiről fentebb írtam: baj volt, hogy 2002-ben legitim állásponttá válhatott, hogy választási csalás miatt vesztett a Fidesz. Hazugság volt, hogy a külhoni magyarok érdekében harcolt az állampolgárságuk megadásáért: ma már világos, amit akkoriban letagadtak, hogy fel akarják használni őket belpolitikai célból, a szavazataikért, ha úgy tetszik, az ország akaratával szemben is. Hazugság tehát, hogy azok árulták el a külhoni magyarokat, akik már akkor átlátták és védekeztek ez ellen a számító és cinikus politikai cél ellen. Hazugság, hogy az európaiságot szembe kell állítani a magyarságunkkal, mert ezek nem egymást kizáró, hanem egymással szerves egységet alkotó identitások. Hazugság összemosni a 2010 előtti demokratikus és a Fidesz-rezsimre jellemző antidemokratikus politikát és kormányzást, hazugság tudomásul venni, hogy nem összellenzéki feladat a Fidesz által elkövetett karaktergyilkosságok ellen védekezni, csakúgy, mint az egyéb hazugságok ellen,. Hazugság nem szembenézni azzal, hogy a mai helyzetben nincs joga egyetlen demokratikus pártnak sem a pártérdekeit az elé a feladat elé helyezni, hogy a demokratikus rendet védje az önkénnyel szemben, hazugság nem szembenézni azzal, hogy a Fidesz alaptörvénye nem legitim.

***

Orbán is tartott évértékelést: a várakozásoknak megfelelően teljesen hidegen hagyták a tények. Az állításaival ellentétes számadatok most sem zavarták, miközben buzgón ismételgette, hogy Magyarország jobban teljesít. A Galamusban közreadott beszéd szövegébe Mihancsik Zsófia gondosan beékelte, adatokkal alátámasztva, hogy mely állításokkal szemben mi a valóság, ezeket ezért itt nem ismétlem meg. És külön híradás foglalkozik a beszéd által érintett kérdéskörök valós adataival is. Egy idézetet hozok csak ide a szövegből, amely a beszéd szellemisége szempontjából a lényeget fejezi ki. Ez az erő fetisizálásáról szól.

„… miért akarunk mi erős, XXI. századi Magyarországot – persze túl azon, hogy erősnek lenni mindig jobb, mint gyengének. Nos, úgy látom, hogy a magyarok sikerének záloga a jövőben egyetlen dologban rejlik. Ez egyszerre gondolat, érték és program. És az igazi harc, a fontos küzdelem, a csata, amin megfordul Magyarország sorsa, a mi életünk sikere és a gyerekeink jövője is éppen e körül az egyetlen érték körül zajlik. Olyan világ lesz-e a magyar világ, ahol kemény és felelősségteljes munkával előre lehet jutni, függetlenül attól, hogy ki milyen családból érkezik, ki miben hisz, vagy ki hogyan néz ki. Ilyen világot, ilyen életet csak egy erős ország képes megteremteni. Ez a küzdelem célja.”

Ez a hozsanna az erőben, az erő mindenek felettiségében való hitet hirdeti, és ne legyen kétségünk, nem az országéban, hanem egyetlen emberében, aki szereti magát az országgal azonosítani. Hogy mondta? „Ez egyszerre gondolat, érték és program. És az igazi harc, a fontos küzdelem, a csata, amin megfordul Magyarország sorsa, a mi életünk sikere és a gyerekeink jövője.”

Véletlen-e, hogy nem is tartja szükségesnek kifejteni, mi köze van annak a Magyarország-képnek, amelyet a következő mondatban lefest, az erőhöz. Miben áll az az erő, amelynek a leírásához a harc és a küzdelem, a csata szavak a legmegfelelőbbek? Kivel szemben kell harcolni, küzdeni, csatázni? Miért az erő a legfontosabb célja és feltétele az orbáni víziónak? Miért nem az állampolgárok képzése, megnyerése, együttműködése, kreativitásának kibontakoztatása, a szellem szabaddá tétele, a szabadság biztosítása, a közös erőfeszítés szükségessége mindennek a forrása? Kivel vagy mivel szemben kell erősnek lennie az országnak? És mitől lesz erős? Azért nincs válasz mindezekre, mert a szónok számára magától értetődő a válasz: ezt a Magyarországot ő akarja erőből és erővel megteremteni. Ha Orbánon múlik, tényleg egész Magyarország sorsa ennek az akaratnak lesz alárendelve, ahogyan az elmúlt 3 évben is ennek volt alárendelve. Ez a hozsanna az önkényuralom önkéntelen istenítéséről szól. Az ország erejének a növelése mögé rejti a saját hatalomvágyát. Erről szól a valódi kormányváltást csak kétharmados fölénnyel lehetővé tévő közjogi rendszer, amelyet példátlanul gátlástalan jogalkotási tevékenység hozott létre. Erről szól a még neki járó 18 év, és erről szól a minden eddiginél drágábban finanszírozott államadósság, pusztán azért, hogy az „azt csinálunk, ami nekünk tetszik” unortodoxiájába senki ne szólhasson bele. Miközben a mai Magyarország köszönőviszonyban sincs a vizionált képpel. Ez a Magyarország a centrális erőtér, a 4 millió útszélén hagyott ember országa, amely fényévekre került éppen ebben a három évben attól, hogy az előrejutásban ne az számítson, ki milyen családból jön és miben hisz. Ellenkezőleg, itt az új hűbéri rendszerbe való betagozódás minden előmenetel előfeltétele.

A Fidesz ereje a jelenleg 46–49 százaléknyi biztos választón belül jelent 39–40 százalékos arányt, s ez csak akkor elég, ha nem kimozdítható az apátiából a bizonytalanok sokasága. Napnál világosabb, hogy az ellenzék két dologgal lehet gyorsan hatékony: egyrészt az egyértelmű és világos beszéddel, amellyel ezt a hatalomfelfogást és az egész, manipulatív kommunikációt képes leleplezni, átlépni, nevetségessé tenni, magáról lepergetni, hangsúlyozottan egységes elutasítással. Másrészt akkor, ha megteremti az összefogás valamilyen laza intézményes hátterét, és ezen belül dolgozik azon, hogy milyen módon artikulálódhatnak az eltérő érdekek, hogyan mérhető ezek támogatottsága, milyen konszenzussal oldhatók fel rövid távon az ellentétek, meghagyva hosszabb távon az eltérő elképzeléseknek az esélyt, mert az egység bármiféle üzenete képes csak kimozdítani a holtpontról a pártot választani nem tudókat.

Van feladata minden állampolgárnak is, aki magát demokratának tartja. Az első lépés, hogy szembe merünk nézni azzal, ha a fejünkben képviselt rend nem egyezik a sulykolt trendekkel. Se tettet, se embert nem annak alapján ítélünk meg, hogy mi a trend, mit mondanak mások, hanem a saját értékrendünk szerint, belső meggyőződésünk szerint, a szabadságról alkotott saját felfogásunk szerint.

A hatás revelatív lesz.



Lánczos Vera


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!