Magyarázat, gyöngébbek kedvéért
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2013. február 15. péntek, 04:45
Monológ – Berlin, 1944 című írásomra (mely a Galamus „szénszünete” előtt az utolsó írásom volt, ez a mostani pedig utána az első) számos pozitív visszajelzés mellett néhány kemény bírálat is érkezett, melyek tenorja az volt, hogy ugyan ne hasonlítsam már a magyar miniszterelnököt a német vezérhez, elvégre az előbbi nem hozott létre koncentrációs táborokat és világháborút sem robbantott ki. Tekintve, hogy egy csaknem 600 oldalas könyvet írtam a totalitárius rendszerekről, talán föl lehetne tételezni rólam, hogy tisztában vagyok ilyen elemi összefüggésekkel. (Mivel persze nem kötelező ismerni a műveimet, egyik kritikusomnak a szerkesztősége címére elküldtem e-mailben a könyv elektronikus változatát – visszajelzés nem érkezett.) Ugyanakkor biztosíthatom ezeket a bírálóimat, hogy ha akarnék tenni ilyen összevetést, megtenném direktben, továbbá, hogy ez lehetséges is lenne, például olyan vonatkozásokban, mint a színpadiasan előadott demagóg szónoklatok, a voluntarista hatalomgyakorlás, a törvények folytonos fölülírása – na jó, abbahagyom, mert a végén tényleg összehasonlítás lesz belőle.
A cikk azonban – s ezt akkor most elmagyarázom, amint mondani szokás, a gyöngébbek kedvéért – nem erről szólt. Hanem az ellenzéki összefogás tétova kísérleteiről, még pontosabban azokról a hivatásos elemzőkről és szakértőkről, akik, jóllehet a jelenlegi kormányzat ellenfeleinek vagy legalábbis bírálóinak mondják magukat, e kísérleteket csakis rosszmájú és maliciózus kommentárokkal tudják kísérni, s az égvilágon mindent kifogásolnak bennük. A cikk ennek a magatartásnak a karikatúráját adta, oly módon, hogy fölnagyított bizonyos elemeket és vonatkozásokat, s erre alkalmasnak látszott egy parabola alkalmazása az 1944-es német ellenzékiekről, illetve egy elképzelt kritikusukról. Természetes és magától értődik, hogy nem lehet minden ilyen elemet és vonatkozást egy az egyben visszavetíteni, ahogyan a francia polgárok sem pontosan úgy néztek ki, ahogyan Daumier megrajzolta őket.
Az elképzelt kritikus által fölhozott bíráló megjegyzések azonban nagyjában-egészében értelmezhetők így (ettől érvényes a parabola), s a cikk alapján talán nem szükséges különösebb elmeél annak fölismeréséhez sem, hogy magam is egyetértek velük. Most akkor direktben szólva: nekem is kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy elegendők-e, elég erősek és elég szervezettek-e az ellenzéki erők a mai rendszer megbuktatásához. Magam is látom, hogy a szerveződés nem fog át elég széles tömegeket, inkább csak elitcsoportok szerepelnek benne, s egyelőre az sem látszik, hogy meg tudna nyerni újabb rétegeket a rendszerből újabban kiábrándult közönség köreiből. De hát lássuk be, hogy az itt eminensen fontos, a jobbközépen elhelyezkedő konzervatívoknak például igencsak jó okaik vannak a rejtőzködésre, s ezért alig mer közülük valaki megnyilvánulni: a jobboldali fanatikusok azonnal rájuk sütnék a bélyeget, hogy árulók. Még egy olyan vitathatatlan tekintélyű személy is, mint a volt alkotmánybírósági és köztársasági elnök is megkapta tőlük legutóbb a magáét. (Már csak ezért is a legnagyobb mértékben helytelenítem, ha baloldalról némelyek gyanakvással és régi viták fölemlítésével fogadják őket.) Természetesen szerepet játszik a hezitálásukban az is, hogy az ellenzéki csoportosulásban szerintem is van néhány olyan figura, akivel magam sem szívesen fognék kezet – csak hát én nem is vagyok politikus, könnyen mondhatom.
Ezzel kapcsolatban a leggyakrabban hangoztatott kritikai érv, hogy a jelenlegi kormányzat kétharmados választási győzelmét a megelőző nyolc év kormányzati gyakorlata tette lehetővé, s ezért egy esetleges választási győzelem után nem szabad visszatérni az akkori kormányzati modellekhez. Egyetértek, azonban mégiscsak föl kell már ismernünk: annál, ami jelenleg Magyarországon történik, még „az elmúlt nyolc év” is jobb volt. Az ellenzéki pártokról elég sok harapós megjegyzést tettem itt a Galamuson magam is (most nem ismétlem el őket, akit érdekelnek, böngésszen utánuk), de be kell látnunk: a jelenlegi kormánypártoknál még a sokszor jogosan szidott szocik is jobbak. Nem lehet en gros kidobni mindenkit, akinek szerepe volt a megelőző kormányok idején, még ha én sem látok viszont szívesen mindenkit, s magam is ügyetlenségnek tartok például közeli rokonokat ültetni a tárgyalóasztalhoz. De a parabolámban nem ok nélkül példálóztam éppen azzal a két politikussal, akik úgymond korábban már „lejáratták magukat”: Konrad Adenauer szervezte meg a háború után a Kereszténydemokrata Uniót, Kurt Schumacher szervezte újjá a Szociáldemokrata Pártot.
Azzal is tisztában vagyok, hogy az ellenzék tényleg olyan heterogén társaság, hogy csoda lesz, ha bármiben meg tudnak egyezni. Ugyancsak gyakran hangoztatott, s ugyancsak jogos kritikai érv ezzel kapcsolatban az is, hogy pusztán a jelenlegi kormányzat elzavarása nem elég programnak. Valóban nem elég, de – és ezt magyarázgatni igazán nevetséges lenne – mégiscsak ez az első lépés bármilyen programhoz. Nem elégséges, de föltétlenül szükséges programpont tehát. Aki ezt nem látja be, objektíve a jelenlegi kormány uralmon tartását segíti elő: „Aki velem nincsen, ellenem van; és aki velem nem gyűjt, tékozol.” (Mt 12,30) Természetesen lehet, sőt kell is bírálni mindent, kritikusan viszonyulni minden jelenséghez. De az adott helyzetben semmi értelme nincs az olyan bírálatoknak (sőt, ezek kifejezetten károsak, mert csak destruálnak), amelyek mindent lekicsinyelnek és elutasítanak, arról azonban nem mondanak semmit, hogy voltaképpen mit is kellene akkor hát csinálni. Ezért fejeztem be példázatomat „a kritikai kritika kritikájával”, vagyis azzal a véleménnyel, hogy ha az összes jelzett aggály jogos is, mégis mindent a pozitív célnak kellene alárendelni, s mindenképpen megpróbálni a megvalósítását, hátha sikerül. Ha pedig netán mégsem, a kísérlet akkor is példaadás és figyelemfölhívás lenne, és előkészület a jövő távlataira, amelyek ugyanis nem jönnek el maguktól, hanem csakis az ilyen bátor akciók által.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
