Meddig működhetünk együtt a hatalommal?
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2013. február 12. kedd, 05:05
„Legyen béke, szabadság és egyetértés!” – Így kezdődik az Orbán-kormány 2010 májusában közreadott nyilatkozata, amelyet fel kellett akasztani a falra. A Nemzeti Együttműködés Rendszere azóta teljes egészében kibontakozott, és mint azt a Fidesztől már megszokhattuk, a szavaik mind az ellenkezőjét jelentik annak, ahogy normális emberek használják őket.
A béke ugyan viszály és összecsapások nélküli állapot a Fidesz-nyelveben és a köznyelvben is, csakhogy a Fidesz szótárban azt jelenti: hagyjátok békén a hatalom birtokosait, ne tegyetek fel nekik kérdéseket, ne mondjatok nekik ellent. A demokratikus jelentés pedig nagyjából ez: a társadalmi döntési folyamat konfrontációk nélküli vitákban és kompromisszumokban megy végbe. Az egyik egy halott állapot, amelyben a hatalom puszta nyersanyagként kezelheti az embereket, vagyis ez a hatalom békéje. A hatalom békéje pedig mindig elfojtott feszültségeket, letagadott konfliktusokat rejteget, valójában még a hatalom számára is békétlenség, félelem az elrejtett felszínre törésétől. Hogy ezt megakadályozza és a saját békéjét fenntarthassa, minden ilyen jellegű hatalom – miként Orbáné is – a diktatúra felé sodródik. A másik nem állapot, hanem folyamat, maga az élet, dinamikus, lehetőségek után kutató, amelyben a polgárok cselekvők. Kétségtelen, hogy ez a fajta békesség nyitottságot és kompromisszumkészséget követel a hatalomtól.
A szabadság jelentésében szintén vannak érintkezési pontok a Fidesz-nyelv és a köznyelv között, ugyanis mindkettőben jelen van a másoktól független választási és döntési lehetőség. De az elmúlt években meggyőződhettünk róla, hogy Orbán rendszerében miként a béke, a szabadság is csak a hatalommal rendelkezőknek, mindenekelőtt neki magának jár. A politikai és gazdasági hatalommal rendelkezők mindenki mástól függetlenek lettek, pontosabban még azt a kevés köteléket is lerázták magukról (ha formálisan nem is, informálisan bizonyosan), amit a jogrend rájuk kényszerített a rendszerváltás után. Mindenkitől szabadon dönthetnek, főleg azok, akik a gazdasági és a politikai hatalom birtokában is vannak. Szabadokká váltak az ország lakóitól. Nem mondom, hogy a polgároktól, mert ha valóban polgárok lennénk, akkor ezt nem tehetnék meg velünk. A hatalom azonban nem lehet szabad az emberek kiszolgáltatottsága nélkül. Meg kellett tehát fosztani a munkavállalókat a jogaiktól, a tanárokat az oktatás szabadságától, a diákokat a kíváncsiság és a kérdések, azaz a tanulás szabadságától, a vállalkozókat az üzletkötés szabadságától, vagyis a piactól, a sajtót a vélemények közlésének szabadságától, a bírókat az ítélkezés és mindenkit a jog biztosította szabadságtól. Mert a hatalom csak és kizárólag akkor lehet szabad, ha senki más nem az.
A szabadság demokratikus jelentése pontosan ennek a fordítottja: a polgári szabadság a hatalomtól való függetlenség. Csak a hatalom korlátozása és ellenőrzése, vagyis függő helyzetben tartása biztosíthatja az alkotás és az innováció szabadságát. Csak ez lehet az emberi méltóságot alapzata. A közhatalom az a hatalom, amely a partikuláris hatalmakat korlátozhatja, amennyiben viszont függetlenné válik, képviselőinek martalékává lesz. Ekkor már nem is közhatalom, csak néhány ember vagy csoport hatalma, amely privilégiumokat termel nem pedig szabadságot.
Az egyetértés jelentésének közös mezője a nézetek, állásfoglalások nyílt vagy látens stb. egyezése. Az egyezés lehet tényleges vagy látszólagos, és egészen különböző utak vezethetnek hozzá. Az orbánista gyakorlatból az következik, hogy a Fidesz számára megfelelő a látszategyezés, vagyis az, ha a szakszervezetek, munkaadók, pedagógusok, egyetemek vagy hallgatók már nem akarnak, esetleg nem mernek ellentmondani. A legjobb azonban az, ha már egyáltalán nincsenek önálló gondolataik a velük „együttműködőknek”. Egy ideig szaporodtak is ezek a szervezetek, ilyenné lett például az Országos Roma Önkormányzat, amelynek elnöke már régóta csak azt mondja és teszi, amire engedélyt kap, vagy a Liga Szakszervezetek, amelyek némi Júdáspénzért (lásd a MÁV Cargo privatizáció ügyét) lelkesen szolgálják a munkaadókat és a kormányhatalmat. A pedagógus szakszervezetek, ahogyan az egyetemi hallgatók hivatalos képviselői is, szintén „egyetértésre jutottak” a kormánnyal, persze csak látszólag, ámde ez elegendő ahhoz, hogy kompromittálják magukat, és ami a legfontosabb, hogy a kormány azt csináljon, amit akar. Az orbánista egyetértéshez erőszak és csalás vezet.
Az egyetértéshez egy demokráciában csakis a vita, az érvek mérlegelése és a kompromisszum vezethet. Erre pedig csak független és egyenlő, mellérendelt felek lehetnek alkalmasak. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében azonban ez lehetetlen.
Mindezt azért érdemes új elmondani, mert hatással van arra, hogyan szabadulhatunk meg a Fidesz által életre hívott zsarnokságtól. A legtöbb szereplő kénytelen-kelletlen, vagy éppen kényre-kedvre engedelmeskedik a Fidesz akaratának. „Megegyezünk, hogy majd beleszólhassunk abba, mi történik” – mondják. Ezt bizony hallottuk vagy éppen próbáltuk a rendszerváltás előtt is. Egészen addig nem hozott semmilyen sikert, amíg a kormányzópárt szándéka és a tömegnyomás, és – meg ne feledkezzünk róla – a nagyhatalmak akarata, nem változtatták meg az erőviszonyokat. Ma nem ez a helyzet. Aki tehát ma belép a rendszerbe, hogy belülről átalakítsa, az vagy hazudik a szándékairól, vagy nem képes felmérni a lehetőségeit. Belülről csak egyetlen módon lehet befolyásolni az orbánista államot, úgy, ahogyan minden totalitásra törekvő hatalmat. Mivel a totális ellenőrzés lehetetlen és az ellenőrzéssel megbízottak szellemi képességei sokszor igen korlátozottak (elegendő végignézni a 2010 óta kinevezetteken), gondolkodásuk, főleg a jóindulatúaknál, ellentmondásos; az, ami valójában történik, jelentős részben befolyásolhatatlan azokkal az eszközökkel, amelyeket a Fidesz „forradalmárai” ismernek és alkalmazni tudnak. Ők ugyanis csak a direkt hatásokat kiváltó eszközöket ismerik: hoznak egy törvényt vagy egy rendeletet, kineveznek valakit, akiben megbíznak, (titkosan) megfigyelnek, megfenyegetnek, megbüntetnek és hasonlók. Mivel azt hiszik, hogy ezek az eszközök hatékonyak, egyáltalán nem foglalkoznak a következményekkel és a mellékhatásokkal, ezzel pedig a saját rendszerüket rombolják. Az ellenállás leghatékonyabb eszköze azok számára, akik nem akarnak vagy nem tudnak nyíltan fellépni, az, ha munkájukat nem az orbáni, hanem azzal szembenálló értékrend alapján végzik. Mindez persze édeskevés, ha az érdekképviseleti és a politikai szervezetek nem lépnek fel együttesen és egyértelműen.
De még ez is kevés. Lássuk be, a hazánkban jelenlévő óriásvállalatok közömbösségükkel vagy éppen nyílt támogatásukkal hozzájárultak a magyarországi újdiktatúra kialakulásához. Engedelmesen hirdetgetnek azokban az újságokban, amelyek kedvesek a kormánynak, és sorsukra hagyják azokat a médiumokat, amelyek a demokrácia és a piacgazdaság mellett érvelnek. Még az sem okozott nekik gondot, hogy a rasszizmus terjesztő médiumokat finanszírozzák. Nem zavarja őket, hogy a kormány újraállamosítja a gazdaságot. Kíváncsi lennék, miféle értékrendet követnek az Audi, a Mercedes, a Vodafone, a Tesco, az RTL meg a többiek tulajdonosai. Vajon otthon ők is ilyesfajta államról álmodnak, mint amilyet Orbán építget? Szeretnének odahaza Simicska Lajosok lenni, csak nem mernek? Vagy csak a magyarországi menedzsereik ilyen szervilisek? Vagy egyáltalán nem érdekli őket, hogy mi történik Magyarországon, azaz nem érdekli őket a demokrácia európai sorsa sem? A kormány lassan felszámolja, függő helyzetbe hozza a magyar tőkét, tőkések nélkül pedig nincsen sem kapitalizmus, sem demokrácia. Meddig működnek még együtt ezzel a kormánnyal, meddig segítik a propagandagépezetét? Tud erre valaki válaszolni?
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
