Galamus.hu - Bolgár György interjúi a Galamusban

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2013. február 5.

Nyomtatás

Részletek: Bolgár György - Megbeszéljük; 2013. február 07. csütörtök, 07:17; Megbeszéljük

3. oldal / 4

A szegedi egyetem helyzete a drasztikus pénzelvonások után
Szabó Gábor, a szegedi tudományegyetem rektora

Bolgár György: - Azt olvasom, hogy az Ön által vezetett egyetem ebben az évben drasztikusan kevesebb állami támogatást kap, mint tavaly. A múlt évben 16 milliárd 600 millió forinttal gazdálkodhatott, idén 12 milliárd 400 millióra csökken ez az összeg. Szóval a negyedével. Erre elsőre azt mondanám, hogy ilyen nincs. A kérdésem pedig az, hogy mégis van?

Szabó Gábor: - Jelen állapotok szerint igen. Valóban, amennyiben ez így marad, akkor nem tudom elképzelni azt, hogy fenntartható költségvetést írjunk. Ettől függetlenül a helyzet remélem, hogy nem itt ér véget, hiszen az egyéb támogatási csatornákon egyelőre úgy tűnik, hogy további forrásokhoz férhetünk hozzá. A probléma ebben a pillanatban az, hogy ezekről azért nem tudok beszélni, mert erről még hivatalos írásbeli értesítést nem kaptunk. Tehát most maradjunk annyiban, hogy reményeink vannak.

– Értem, igen, hogy valamilyen kiegészítésként vagy más módon, más utakon kapnak támogatást. De azt jelenti ez, hogy a hivatalos költségvetési támogatás jelentősen csökkent, de valahonnét hátulról, oldalról, felülről, ki tudja, hogyan, más forrásokból mégiscsak kiegészítik az elveszett vagy elvonni szándékozott pénzt?

– Hát én remélem azt, hogy nem valahonnan meg máshonnan, meg hátulról, hanem viszonylag transzparens módon fog megtörténni. Amíg ugye egyelőre információként elhangzott, ez adott esetben az adósságra vonatkozó támogatási csatorna. A másik csatorna, ami bennünket érint, az az uniós pályázatok önereje, hiszen mi az uniós önerőt 2010-ben a mostanihoz képest egyébként nem hat, nem négy, hanem közel hétmilliárd forinttal nagyobb költségvetés mellett terveztük. Akkor ennek még megvolt a helye, de most a futó projektjeinknél az önerőt már nem tudjuk finanszírozni. Ugye erre vonatkozóan is többszörösen hallottam deklarációt a kormányzat részéről, hogy ezen az ágon is segítséget kapunk. És remélem, hogy ez valamilyen átlátható módon fog megtörténni. Tehát én úgy gondolom, hogy ezek azok a források, amelyek még majd eljutnak hozzánk. Valóban ezek nélkül nehéz megmondani, hogyan kezelhető a helyzet.

– És ha ezeket valóban megkapják, akkor a működési költségekre elegendő fedezet áll majd rendelkezésükre?

– Hát az a baj, hogy ezek azok a kérdések, amelyekre még nem tudjuk a hivatalos választ. Ugyanis valóban fennáll a veszélye annak, hogy ha minden egyéb támogatás teljes mértékben pántlikázott módon érkezik, akkor ez a veszély, amit szerkesztő úr mond, reális. Azt az egyszerű példát tudnám mondani, hogy ha én azt mondom a gyerekemnek, hogy ezer forinttal csökkentem a zsebpénzedet, de kapsz tőlem havi ötszáz forintot fagylaltra, havi ötszáz forintot pedig palacsintára, akkor nem biztos, hogy ennek örülni fog. Tehát ebben az értelemben nagyon sok függ attól, hogy pontosan milyen kondíciók mellett érkeznek az egyéb várható támogatások. Tehát éppen ezek azok a részletek, amelyek sajnos ebben a pillanatban még nem ismertek számomra, mert erre vonatkozóan ugye részben a sajtóból hallottunk vagy olvastunk számokat, részben szóbeli tájékoztatást a rektori konferencia elnöksége is kapott. De hivatalos papír, különösen a részletekre vonatkozóan, nincs a kezünkben.

– Azt már azért a múlt év vége felé tudni lehetett, hiszen a költségvetést is akkor fogadták el, hogy a felsőoktatás támogatása drasztikusan, több tízmilliárddal csökken. Azt tudták már konkrétan egyetemi vezetőként és intézményvezetőként is, hogy mondjuk az ELTE-é vagy a szegedi tudományegyetemé mennyivel, vagy az csak a közelmúltban derült ki?

– Hát számoltunk bizonyos csökkenésekkel. Valójában december végén kaptuk meg azt a hivatalos levelet, amelyik erről az elvonásról értesített bennünket. Ez nagyobb volt annál, mint amire számítottunk.

– És akkor mit csinált például Szabó Gábor rektor? Ült az irodájában és a szívéhez kapott? Vagy a telefonjához kapott, és felhívta az oktatási államtitkárságot? Vagy mi ilyenkor a reakció?

– Hát az utóbbi történt. Én természetesen jeleztem, hogy amennyiben ez így van, akkor nagyon komoly veszélyeket látok. Egyébként mi tavaly ősszel megterveztünk és elkezdtünk végrehajtani egy takarékossági programot, én természetesen soha nem mondtam azt, hogy a szegedi tudományegyetem gazdálkodásában semmilyen tartalék nincsen. De azt viszont most már határozottan állítom, hogy ezeknek a tartalékoknak olyan módon a végére értünk, hogy ilyen mértékű elvonást már azokkal a módszerekkel, amelyeket elterveztünk, nem tudunk kompenzálni.

– Jó, hát ha 16 milliárd 600-ból a 12 milliárd 400-ra kellene lemenniük, ez gondolom, a számokhoz nem értő átlagember számára is azt jelenti, hogy ez lehetetlenség. Ilyenkor be kell zárni az egyetem egy részét vagy el kell küldeni a dolgozók egy részét. Mit lehetne csinálni valóban, ha ez így maradna, mi következne?

– Ezzel kapcsolatban tulajdonképpen működő megoldást nem látok, azért, mert a dolgozók elküldésének a fedezete sincsen meg.

– Az is pénzbe kerülne.

– Pontosan. Sőt nekem nagyon pontos kimutatások vannak a kezemben, mert kértem egy ilyen kimutatást a munkatársaimtól, hogy egy átlagos oktatónak és egy átlagos nem oktató dolgozónak az elbocsátása mennyibe kerül. Gyakorlatilag ilyen ökölszabályszerűen elég pontosan az jön ki, hogy ha egy oktatónak tíz peták a fizetése, akkor száz petákba kerül az elküldése. Tehát nagyjából tíz havi bér. És erre most nincs fedezet. Tehát ilyen értelemben mi ugyan a takarékossági programunk részeként átszervezéseket és ezekhez kapcsolódóan bizonyos létszámcsökkentést terveztünk, mint ahogy egyébként az utóbbi két évben már egy nagyjából kétszáz fős létszámcsökkentés történt nálunk, hiszen csak egészen különleges esetekben töltöttük csak be a távozók helyét. Ami azt jelenti, hogy a mi oktatói, dolgozói létszámunk már az utóbbi két évben körülbelül kétszázzal csökkent. És további hasonló intézkedéseket is terveztünk, tehát én nem gondolom azt, hogy egyetlen kolléga munkája sem nélkülözhető Szegeden, de azt nagyon is gondolom, hogy a létszámcsökkentés ilyen ugrásszerűen nem hajtható végre. Sem anyagi, sem pedig munkaszervezési okokból.

– Nyilván több mint négymilliárd forintot ebből nem is lehetne megspórolni, nem?

– Csak ha többet költenénk rá először. Tehát igen, matematikai lehetőség van rá, gyakorlati lehetőség nincsen.

– A nyugdíjazás hogyan érinti Önöket? Vagyis hogy hatvankét év fölött el kell dönteni, hogy nyugdíj vagy munka.

– Ugye itt két különböző kategóriáról van szó. A kettő különböző módon érint bennünket. Nagyjából kétszázötven olyan oktató, kutató kollégánk van, akinek pusztán döntenie kell. Ugye ebben az esetben az ő helyük, amennyiben úgy döntenek, hogy nyugdíjba mennek, betölthető. Nagyon sokat erről azért nem tudok mondani, mert az ő nyilatkozatuk április 30-ig esedékes. Tehát igazából egyelőre csak néhány esetről tudok, akik jelezték nekem, hogy ők úgy gondolják, nyugdíjba kívánnak vonulni. De hogy a kétszázötven kollégának hányadrésze él azzal, hogy nyugdíjba vonul, az igazából csak áprilisra derül ki. De itt azért legalább annyi könnyebbség van, hogy az ő helyük betölthető. Az persze egy másik kérdés, hogy egy professzornak a helyére nem tudok leakasztani a szögről egy másikat.

– Igen. Tehát a színvonal megsínyli.

– Igen. Tehát extrém esetben azt mondom, hogy ha valamiért mind a kétszázötvenen úgy döntenének, hogy nyugdíjba mennek, azt egyszerűen csapásnak nevezném. Remélem, hogy nem így fog történni.

– Aztán van az, aki hatvankét éves korban el kell hogy menjen.

– Igen. Az ő esetükben ugye arról van szó, hogy valószínűleg vannak olyan munkakörök, amelyekből egy-két embernek a kiválása belső átszervezéssel pótolható. Tehát én megint csak nem akarom azt állítani, hogy a szegedi tudományegyetemen minden portás, adminisztrátor és más nélkülözhetetlen, és a helyén van. Ugyanakkor ebbe a kategóriába esnek olyanok, akikből egy vagy kettő van az intézményben, akiknek speciális képzettségük van. Mondok egyet, sugárvédelmi felelős. Sugárvédelmi felelős nélkül nem tudunk működni. Mert egy csomó dolgot le kell zárni.

– És ha véletlenül hatvankét éves vagy hatvanhárom, akkor akár van sugárvédelmi felelősük, akár nincs, az illetőnek nyugdíjba kell mennie?.

– Igen. Pontosabban ő kérheti csak, hogy tovább dolgozzon, és ekkor ugye ez az, amit majd a kormány el fog dönteni egyedi elbírálás alapján, hogy ki az, aki ez alól kivételt kap. Most ugye azon is nagyon sok múlik, hogy ezeket a kivételeket milyen empatikus képességgel bírálják el. Ha erre valami kemény bürokratikus szabály bejön, és nem ténylegesen egyedi mérlegelés, akkor ez is okozhat problémát. Ha az ígéretek szerinti egyedi mérlegelés működik, akkor persze remélem, hogy mondjuk a kritikus esetekben meg lehet győzni a mérlegelőket. És akkor a harmadik probléma, mert nekünk szerencsére van klinikai központunk is, ott az egészségügyben pedig ugye tipikusan az a helyzet, hogy reméljük, hogy ezeket a kivételeket gyakorlatilag csoportban megkapjuk, mert ilyesmiről nyilatkozott már a sajtó előtt az egészségügyi államtitkár úr. Nagyon reméljük, hogy ez úgy lesz, mert ott azért vannak olyan klinikák, ahol most is orvoshiány van, van olyan klinika, aminek a működése közel van a kritikushoz a nővérhiány miatt. Tehát onnan csak néhány kollégának a kényszerű kiválása is nagy problémákat okozhat. Egyelőre úgy tudom, hogy erre vonatkozóan ígéret van, hogy ezekben az esetekben ez a szempont gyakorlatilag érvényesülni fog.

– Mi a tapasztalata? Azt láttuk, hogy a diákok, a hallgatók ébredtek először, aztán a rektorok is, az egyetemi vezetők is, most a elmúlt napokban azt látom, hogy mintha a szakszervezetek is felébredtek volna. Van egység a felsőoktatásban tanártól diákig, munkatárstól szakszervezetekig, hogy ez, amit terveznek, tűrhetetlen és elfogadhatatlan? Vagy vannak, akik hajlandók elfogadni és támogatni, és ezért hiányzik az egységes fellépés.

– Hát a kérdést eleve azért nehéz megítélni, mert az, hogy minden, amit terveznek, elfogadhatatlan, nagyon veszélyes út. Ebbe a csapdába szerintem nem szabad bemenni. Azt kell végiggondolni, hogy mi az, ami a felsőoktatásban lényeges minőségi romláshoz visz. Ennek szerintem még le kell tisztulnia, mert azt nehezen tudom elképzelni, hogy ezt az egész bonyolult gondolatkört, amelyik ugye a teljesen újfajta felvételi rendszertől a nyugdíjazásig számos elemet ölel fel, mindenki azonos módon ítéli meg. Valószínűleg azoknak a pontoknak ki kell még kristályosodni, amelyeknek a következményei kimutathatóan és egyértelműen károsak. Mondjuk az én alkatomból következik az, hogy számomra idegen a minden ellen tiltakozzunk. Tehát én csak azt tudom elfogadni, ami mögé szakmai érveket tudok felhozni.

– Na de abból van bőséggel, gondolom, megtölt egy dossziét, nem?

– Hát igen. Az egy más kérdés, hogy a szakmai érvek felhozatalánál nekünk természetesen bizonyos szempontból a saját házunk táján is söpörnünk kell. Tehát nem hiszem, hogy azt lehet mondani, hogy mi mindent jól csinálunk. Én azok közé tartozom, akik azt mondják, hogy a felsőoktatásban valóban van egy dolog, amit jó pár éve nem sikerült rendbe tenni. Nem sikerült rendbe tenni az oktatáspolitikának, de nem sikerült rendbe tenni maguknak az intézményeknek sem. Ezen bizony dolgoznunk kell. Az egy másik kérdés, hogy ebben nem segít az, ha közben a gazdálkodásunk kritikus mértékben megnehezedik. Tehát itt nagyon jó lenne, ha valamilyen módon visszatérne a higgadtság, és nem azon kellene gondolkozni, hogy milyen további demonstrációkkal lehetne a higgadt tárgyalások terepére visszamenni, hanem erre mindenki megértené, hogy ebben a helyzetben másféle megoldás nincs, mint…

– Tárgyalni és megállapodásokat kötni.

– Így van. És azt betartani. Tehát ez számomra így néz ki. Tárgyaljunk, állapodjunk meg, és tartsuk be a szavunkat.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!