Bolgár György interjúi a Galamusban - 2013. január 31.

• Nyomtatás

Részletek

2013. február 02. szombat, 03:54

Megbeszéljük

Bolgár György kérdései 2013. január 31-ei műsorban

Mai műsorunkban megbeszéljük, hogy bejelentések nélkül csak az együttműködésről szóló szép szavakkal zárult Moszkvában az Orbán-Putyin találkozó. Mégsem fúj eléggé ez a keleti szél?

Másik témánk, hogy holnaputántól ismét Sztálingrádnak hívják Volgográdot, legalábbis a hivatalos ünnepnapokon. Sőt szombattól egy hétig Sztálin portréjával díszített győzelmi buszok közlekednek Sztálingrádban, valamint Szentpéterváron is.

Mit szólnak ezenkívül ahhoz, hogy kis híján be kellett zárni a képzőművészeti egyetemet a brutális pénzelvonások miatt. Az intézményt csak Lázár János miniszterelnökségi államtitkár azonnali közbelépése mentette meg. De vajon megmentik-e a Corvinust, ahonnét minden harmadik oktatót el kell küldeni a spórolások miatt.

És ezzel összefüggésben mit gondolnak arról, hogy a Magyar Nemzet egyik mai cikke szerint, idézem, a demokratikusnak álcázott diák megmozdulások mögött felforgatás sejlik. Na és ki a felforgató? Soros György. Aki a cikk szerint olyan spekulációs támadást indított 2008 őszén az OTP ellen, hogy emiatt kellett IMF-hitelt felvennünk. Ezek szerint akkor mégsem Gyurcsány a hibás?

Mi a véleményük továbbá arról, hogy a Bajnai-féle Együtt-2014 javaslatot tett az állambiztonsági múlt feltárására. A szocialisták pedig azonnal támogatásukról biztosították őket. A Fidesz vajon miért jegeli a kérdést?

És végül beszéljük meg, hogy megszületett az első jogerős bírósági ítélet holokauszttagadás ügyben. A felfüggesztett börtönre ítélt férfinak három év alatt háromszor fel kell keresnie a Páva utcai Holokauszt-emlékközpontot. És a látogatásról le kell írnia a gondolatait is. Így kell ezt csinálni?

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Miért lehetetlen a két művészeti akadémia együttműködése?
Ferencz Győző, költő a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia ügyvezető elnöke

Bolgár György: - Az elmúlt hetekben, különösen az elmúlt napokban nagy viták folytak a Magyar Művészeti Akadémiáról, amely az Alaptörvénybe is bekerült és köztestületté vált. Ezek a viták azóta dúlnak legfőképpen, hogy a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, Fekete György sok, eléggé vitatható és sértő nyilatkozatot tett, amit a Magyar Művészeti Akadémia több tagja is kifogásolt. Legutóbb az elnökség ajánlotta neki, hogy talán fontolja meg a visszavonulását. Ez nem történt meg. Éppen azért volnék kíváncsi arra, hogy a másik, az Önök művészeti akadémiája, annak vezetése vagy annak tagjai hogyan látják azt, ami ott a Művészeti Akadémián zajlik. Érzik-e, hogy van valami teendőjük, meg kell-e szólalniuk, esetleg segíteniük kell-e azoknak, akik látják, hogy a dolgok nem igazán rendben, normálisan a magyar művészeti élet érdekében történnek?

Ferencz Győző: - Igen. A saját véleményemet el tudom mondani, meg többé-kevésbé a Széchenyi Akadémia vezetőségének a véleményét is. A Széchenyi Akadémia úgy lett kialakítva annak idején, hogy nemigen lehet egységes, főleg politikai nyilatkozatokat tenni, mert annyira képviselve van benne mindenféle irányzat. Épp ez volt a szándék, hogy a sokszínűséget jelenítse meg. Ez ilyen esetben nehézzé teszi a helyzetet. De az Akadémiánk vezetősége tavaly december 4-én egy MTI-hez eljuttatott nyilatkozatban tiltakozott az ellen, hogy Fekete György a Magyar Művészeti Akadémia elnöke Konrád György tagtársunkat megtámadta egy antiszemita kitétellel, és mintegy kiírta a magyarnak tekinthető írók sorából. Ilyen esetekben azért mégiscsak úgy érezte a vezetőség, hogy meg kell szólalni. Ez úgy körülbelül el is mondja, hogy mit gondolunk, de persze el tudom mondani részletesebben is. Azt rögtön leszögezném, hogy mindkét Akadémia 1992-ben alakult. A Széchenyi Akadémiát a legfőbb, legnagyobb tekintélyű szellemi műhely, a Magyar Tudományos Akadémia hozta létre, a másik akadémia magántestület volt, amely azonban most politikai hatalmat kapott. Amíg a Magyar Művészeti Akadémia magántestület volt, addig nem éreztük soha szükségét, hogy nyilatkozatban foglalkozzunk a működésével, vissza lehet keresni, nem voltak ilyen nyilatkozatok.

- Nem bocsátkoztak bele valamiféle nyílt vitába, hogy most ki hogyan értelmezze a művészet szerepét vagy akár a politikai szerepvállalást, semmit.

- Nem és szándékosan kerültünk minden ilyen konfrontációt. Most azonban más helyzet állt elő, hiszen a Magyar Művészeti Akadémia közhatalmi vagy politikai és azon belül is kormányzati végrehajtó feladatot kapott.

- Gyakorlatilag kultúrpolitikai irányító, beleszólási szerepet kaptak.

- Ez egy teljesen más helyzet, egy magántestülettel miért kellene foglalkozni, lehet éppen, de nem muszáj. Most azonban, a szerepük miatt nyilvánosan mindenféle véleménynek ki vannak téve. Ezt a gondolatot, hogy Alaptörvénybe emelnek egy művészeti akadémiát és annak ilyen feladatokat adnak, elfogadhatatlannak tartom.

- Akkor is elfogadhatatlannak tartaná, ha holnap reggel Fekete György arra ébredne, hogy van egy nagyszerű gondolata, felajánlja a Magyar Művészeti Akadémia tagságát a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia valamennyi tagjának, legyen egy egységes művészeti köztestület Magyarországon, és ez mint ilyen kapja meg a beleszólási, véleményezési, akár részben döntési részvételi jogot kultúrpolitikai kérdésekben? Mert akkor lám, a művészek beleszólhatnának saját ügyeik intézésébe.

- Igen, ebben az esetben is elfogadhatatlannak tartanám. Itt ugyanis összemosódik két dolog, a szakmai és a politikai, kormányzati vagy közhatalmi irányító szerep. Azt, hogy egy intézmény politikai felhatalmazást kap arra, hogy művészeti, tehát esztétikai kérdésekbe beleszóljon, hogy döntsön esztétikai művészeti kérdésekben, nem lehet elfogadni. Ezt a gondolatot próbáltuk kezdettől érvényesíteni. Ez elég nehéz dolog, mert nem szimmetrikus a két akadémia viszonya. Mi soha nem akartunk politizálni, ismétlem, hogy nem tudunk közzétenni politikai állásfoglalást a tagjaink eltérő szemlélete miatt. De ezt Kosáry Domokos annak idején így találta ki. Ugyanis ő azt gondolta, hogy egyenesen szükség van egy olyan intézményre, amelyik kifejezetten művészeti, szakmai kérdésekben illetékes, viszont a politikától távol van, minden tagja szabadon politizálhat vagy elzárkózhat a politikától. Vállalhat közéleti szerepet vagy távol tarthatja magát a közügyektől. A szakmai kérdésekben illetékes Kosáry azt gondolta, hogy kell egy ilyen intézménynek lennie. Tehát minket egy cseppet sem zavart, hogy nem kerültünk be az Alaptörvénybe. Az azonban igen zavaró, hogy egy művészeti akadémia bekerült, és ezentúl döntési jogköre van, pénzek fölött rendelkezik stb.

- Intézmények irányítása fölötti döntési jogköre is van.

- Az alkotmányba annak kell belekerülni, hogy a magyar állam garantálja a tudományos kutatás és a művészeti alkotómunka szabadságát. Ennek a kereteit kell az államnak megteremtenie, a szakmai kérdésekben pedig szakmai intézmények döntsenek és ezeket a szakmai intézményeket távol kell tartani a politikai irányítástól.

- Nem lehet úgy távol tartani ezeket a szakmai testületeket a politikai irányítástól, hogy – visszatérve az elvi elképzelésemhez – egy nagy művészeti akadémiát hoznak létre, és akkor annak a tagjai, bizottságai, tagozatai adott esetben szakmai véleményt fűznek akár a díjakhoz, akár bizonyos intézmények irányításához? Tehát meghagyják az állam kezében azt, ami az államé, ő rendelkezzék a pénz fölött, meg legyen is kultúrpolitikája. Az egyiknek ilyen, a másiknak olyan. De legalább a Művészeti Akadémia – ha már belekerült az Alaptörvénybe – fejthesse ki a szakmai véleményét?

- De nem tudja kifejteni a szakmai véleményét politikától függetlenül, hiszen a politika hozta létre. A Magyar Tudományos Akadémiát nem a politika hozta létre, hanem négy gróf alapította 1825-ben a magánvagyonából.

- Nehéz lesz most négy grófot találni, pláne ennyi pénzzel.

- Természetesen. A Tudományos Akadémia történetesen, bizonyos rehabilitációs, jóvátételi szándékokkal létrehozott egy művészeti akadémiát, ez a Széchenyi Művészeti Akadémia. Ez nem rossz testület, Kertész Imrétől Kurtág Györgyön és Kocsis Zoltánon át Nádas Péterig vannak tagjai.

- Szabó István, Makk Károly és így tovább.

- Igen. Létrejött már egy ilyen szakmai testület. Az viszont nonszensz, hogy valamilyen hatalmas intézményt hozzanak létre, amelyet természetesen a politikai akarat, méghozzá ebben az esetben egy pártpolitikai vagy kormányzati akarat hoz létre és az dönt mindenben.

- Értem az ódzkodását mindettől és nem is akarnám Önre oktrojálni, hogy ez legyen így.

- Köszönöm.

- Egyikünknek sincs meg hozzá sem az eszköze, sem a hatalma, sem a befolyása. Csak azon gondolkozom, hogy igen, a Tudományos Akadémiát létrehozták annak idején úgy, ahogy, és sikerrel túlélt itt évszázadokat. De azért a Tudományos Akadémiához tartozó intézmények állami pénzből, állami elhatározásból működnek és annak megfelelően olyan keretek között, amilyeneket a kormány adott esetben, adott költségvetési évben lehetővé tesz a számukra. Tetszik, nem tetszik, ilyen körülmények között élünk. Nemigen lehet ma elvárni, hogy a művészeket teljes magánmecenatúra finanszírozza. Ezért aztán, ha már így alakult – szerintem is rosszul –, hogy ezt a Művészeti Akadémiát betették az Alaptörvénybe, ha véletlenül kialakulhatna egy olyan tárgyalási helyzet, akkor foglalja magába az egész magyar művésztársadalmat is, és ennek megfelelően adjon valamilyen szakmai képviseletet. Ez nem lehetséges kompromisszum? Kérdezem még egyszer.

- Nem tudom, hogy miért kéne ilyen hatalmas együttműködésnek létrejönnie.

- Nem kéne, csak így az egyik politikai oldalé lesz a felszólalás joga.

- Hát ha a művészetet ha az állam finanszírozza, ha valóban azt mondjuk, hogy ez az ország olyan ország, hogy itt bizony civil támogatás vagy igény nincs arra, hogy művészet legyen, vagyis itt mindig valami módon az állam fogja ezt támogatni, akkor az államnak olyan önmérsékletet kellene tanúsítania, hogy többszörös szűrőt iktat be önmaga és a végpont közé, hogy véletlenül se legyen az, hogy tartalmi vagy bármilyen kérdésekben az a látszat keletkezzen, hogy az állam beleszól abba, milyen legyen a művészet. Itt azért elhangzottak olyan dolgok, hogy miféle művészet a Magyar Művészeti Akadémia ideálja. Na most ezek az emberek szerették, amikor úgy érezték, hogy beleszólnak abba, hogy mit hogyan alkossanak?

- De ha Önök is ott lennének Makk Károlytól Szabó Istvánon át Nádas Péterig, Esterházyig, akkor…

- De nem lehet, hiszen mi nem kívánjuk megmondani, hogy ki hogyan alkosson.

- Ezt mondanák meg, hogy nem akarjuk megmondani, tessék tudomásul venni!

- Ezt innen is meg tudjuk mondani.

- Csak így nem figyel Önökre senki, legfeljebb itt mi most egymás között. Jó, nem mondom, hogy nem figyel senki, mert ha tekintélyes és elismert, komoly művészek mondják azt, akár magukban egyedül, akkor odafigyelnek rá. Csak úgy gondolom, hogy így viszont a Magyar Művészeti Akadémia százszázalékos hatalmi pozícióba kerül a magyar művésztársadalom jelentős részével szemben. És ez nem jó.

- Erről nekik kellene tenniük, el kellett volna vagy el lehetett volna azon gondolkodni, hogy vállalható-e egy ilyen szerep, hogy kormányzati szervként működik egy Akadémia. Ismétlem, politikai és művészeti, szakmai kérdéseket összemosva.

- Önök között, gondolom szó sincsen bármilyen tárgyalás kezdeményezéséről, bár azt mondta Juhász Judit sajtófőnök tegnap nekem, hogy Fekete György már találkozott Makk Károllyal. De hivatalosan a két akadémia között azért nincsenek tárgyalások, viszont ha volnának vagy lehetnének, akkor Önök arra gondolnak, hogy ez az egész rendszer, ami kialakult, rossz, térjenek vissza valami olyasfajta rendszerhez, amilyen a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendszere. A Tudományos Akadémián belül képviseltessék magukat a művészek, és ne akarjanak kormányzati kultúrpolitikai pozícióhoz jutni.

- Valahogy így, igen. Mint ahogy a különféle törvényhozó, végrehajtó hatalmakat, államot, egyházat egy időben szép szokás volt elválasztani. Kicsit furcsa, hogy most pont a művészetet akarják összemosni a kormányzattal. Ezt többszáz éves késésnek tekintem. A Széchenyi Akadémia megalakulásától kezdve párhuzamosan alakult a másik akadémia, ellen-akadémiaként Kosáry szándékára. Állandóan szó volt róla, éveken át, hogy a két akadémiát egyesítsék. Kosáry ennek mindig határozottan, sőt indulatosan ellenállt. Alapszabályok vannak nálunk kezdettől fogva, nemcsak egy éve, hanem kezdettől fogva igen komoly, szigorú felvételi processzus volt, ide nem lehet jelentkezni, de engem is felvettek, csodálkoztam is.

- Hány tagjuk van most?

- Az alapszabály szerint negyvennyolc hetven év alatti tagunk lehet. Aki betölti a hetvenedik életévét, továbbra is tag marad, de a helyére új tag választható. Pillanatnyilag van nyolcvan rendes és tíz tiszteleti tagunk. A legközelebbi közgyűlésünkön ismét lehet egy kicsit bővíteni, mert vannak betöltetlen helyek.

- Tehát az is egy hamis ambíció ezek szerint, hogy akkor az egész magyar művésztársadalmat próbálják inkorporálni akár ebben, akár a másikban vagy a kettőben együtt, mert oda se léphet be akárki.

- Igen, de ez egy akadémia, amely mindig zárt testület. Tehát egy akadémia nem inkorporálhat teljes társaságokat, mert ő egy zárt társaság. Lehet erről mindenfélét gondolni, hogy elitista meg finnyás, de minden akadémia így működik. A Magyar Tudományos Akadémia akadémikusaitól szokták elvárni, hogy mindenkit inkorporáljanak, vagy éppen azt, hogy közösen politikai nyilatkozatokat tegyenek. Azt próbálom ezzel mondani, hogy azt érzem nagyon veszélyesnek, hogy itt egy akadémiáról van szó, amelynek megvannak a sajátos feladatai, viszont így hirtelen lett valami más szerepe is.

- Igen. Az akadémiai funkciót felváltották egy másikkal, azzal, hogy beletették az Alaptörvénybe és egyszer csak kultúrpolitikai döntéshozó szerepet szánnak neki.

- Igen. Valahogy így gondolom én is.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Ők „csak” azt akarják meghatározni, kik jöjjenek ki a felsőoktatásból
Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke

Bolgár György: - Egy meglepő cikket olvastam a mai Népszabadságban, amelynek címe az volt, hogy Parragh átvenné az irányítást. Mégpedig nem az iparban vagy a kereskedelemben, vagy a kamarában – ott egyébként is Öné az irányítás –, hanem az oktatásban. Azt írták, hogy a szakképzés után a felsőoktatásra is kiterjesztené befolyását, sőt hatáskörét is az Ön által vezetett testület, és a Népszabadság dokumentumokra is hivatkozott. Tényleg így van ez?

Parragh László: - A dokumentumok egyébként nyilvánosak, de kettős választ adhatok. Egyrészről tudjuk, hogy el kell adni az újságot, tehát mindig kell valami, amire felkapják az emberek a fejüket. A dolog egyébként szerintem logikus, és a lényege a következő. A felsőoktatás legnagyobb megrendelője, fogyasztója ma a magyar gazdaság. Tehát a felsőoktatás akkor lehet sikeres, ha az onnan kikerülő hallgatóknak, a végzősöknek olyan tudása van, amelyre a gazdaságnak szüksége van. Ezzel lehet megspórolni a frusztrációt a gazdaságban, a családban, azokban a hallgatókban, akik végeznek és az egész magyar társadalomban.

- Ez nagyon szépen hangzik, de ezen az alapon elsőre az jut eszembe, hogy akkor mostantól kezdve az Oktatási Minisztériumot a Nemzetgazdasági Minisztérium alá kell rendelni, és majd az NGM megmondja, hogy mit oktassanak az általános iskoláktól az egyetemekig. Hiszen ez alapvetően gazdasági kérdés. Azonban ez nem így van, sehol a világon.

- Most a kamaráról beszélünk, nem a Nemzetgazdasági Minisztériumról. Velük nekünk nincsen semmilyen közvetlen kapcsolatunk. Mindenesetre én azt gondolom, hogy ha a gazdaság szereplőinek ez a véleménye, akkor annak van objektív üzenete. Hiszen abban a társaságban, amely ezeket a kívánságokat megfogalmazta, ott van például a Mol, a Siemens, az Audi és a Mercedes, vagyis a legnagyobb magyar cégek és mellettük a legmeghatározóbb középvállalkozások.

- Akkor pontosan mit akarnak ezek a nagyvállalkozások, és mit akar a kamara? Önök szerint a magyar gazdaságnak kikre volna szüksége?

- Mi azt szeretnénk, ha a felsőoktatás egy fenntartható minőségi pályán mozogna. Az elmúlt évek szabályozása alapvetően a mennyiségi kibocsátásra irányult, az volt a célja, hogy minél többen végezzenek, és ez a minőség rovására ment. Egyébként ebben nem gondolom, hogy akár a rektorok, akár az intézmények ludasok lennének, hiszen ez volt az elvárás. A dolog arról szólt, hogy minél több embert vegyél fel, mert annál több fejkvótát kapsz. Mi most azt mondjuk, hogy illesszük össze a gazdaság igényeit a kibocsátással. Tehát ha mi azt mondjuk, hogy szeretnénk például mérnököket egyes iparágakban, akkor az állami pénzeket arra fordítsuk, hogy ilyen mérnököket képezzünk. Emellett, ha andragógia szakon vannak ötvenezren, azt ne támogassuk, mert arra nincsen kereslet.

- Azt nem tudom, hogy van-e, mindenesetre érdeklődés van. Látjuk, hogy kommunikáció- és médiaszakosokkal is hasonló a helyzet. Azt nem halljuk tulajdonképpen, hogy ezek az andragógia szakosok, felnőttképzéssel, népműveléssel foglalkozók annyira panaszkodnának tízezrével, hogy nem jutnak álláshoz. Természetesen népművelőkből nem fog fellendülni a magyar ipar vagy a magyar kereskedelem, bár még az is lehet, hogy ha ők nem találnak népművelői állást, akkor előbb-utóbb valamilyen vállalathoz mennek el dolgozni. Azonban nem a piac és a társadalmi igények szokták ezt a leghatékonyabban meghatározni, elintézni? Nem a kamara és Parragh László fogja tudni megmondani, hogy mostantól számítva öt vagy tíz éven belül Magyarországnak milyen igényei lesznek.

- Erre megint kettős választ tudok adni. Az egyik az, hogy most éppen az ipar és a kereskedelem válaszol. Tehát ha a mögöttem álló valós gazdasági csoportok mondják el a véleményüket, az szerintem egy elég objektív vélemény. A másik oldalról nézve – és ezt szerintem minden hallgató logikusan végig tudja gondolni – annak a ténynek, hogy ma felnőttképzéssel foglalkozó felsőoktatási szereplők vannak a legnagyobb arányban a felsőoktatásban, tehát a legtöbb hallgató felnőttképzéssel kíván a jövőben foglalkozni, annak az életszerűsége hétköznapi logikával is megkérdőjelezhető.

- Csak zárójelben megkérdezném, hogy Önnek mi a végzettsége?

- Én jogász és közgazdász vagyok, valamint nyelveket tanultam.

- Tehát Ön jogász, és mégis a Kereskedelmi és Iparkamara elnökségéig vitte.

- Hangsúlyoznám, hogy közgazdász is vagyok.

- Igen, de a közgazdász végzettséget később szerezte, a jogász után, ugye? Azért mondta a jogászt elsőnek.

- Így igaz.

- Szóval Ön jogászként – és akkor tegyük hozzá, hogy közgazdászként is – a magyar gazdasági élet egyik vezető alakja lett, és nyilván tudja hasznosítani a jogi tudását is. Ez azt jelenti, hogy nem lehet pontosan tudni, hogy ha valaki elvégez valamilyen szakot, akkor az azon a pályán is marad, vagy éppen az igények meg a saját érdeklődése más irányba vezeti. Ha valaki egy felsőoktatási diplomával rendelkezik, akkor sok mindent könnyebben meg fog tanulni, sok mindenre alkalmasabb lesz. Azonban ha előre szűkítik az egyetemeken, főiskolákon végzettek számát, mondván, hogy nincs szükség rájuk, és ezek az emberek kallódnak, akkor lehet, hogy kevesebb olyan ember lesz majd a munkaerőpiacon, aki akár másfajta munkát is át tudna venni, amikor a társadalom, a gazdaság igényei ezt megkívánják.

- Ön pontosan tudja, hogy nekem mindig megtiszteltetés, ha Önnel beszélgethetek, és az is megtiszteltetés, ha az én személyes életpályámról beszélgetünk. Azonban térjünk vissza oda, mert szerintem ez a dolog lényege, hogy ma nem lehet épeszű ember Magyarországon, aki komolyan gondolja, hogy a népművelő szak a legnépszerűbb, és az adja legjobb tudást.

- Nem is vesznek fel több tízezer andragógust, legfeljebb annyian jelentkeznek oda. Mivel nem veszik fel őket, mert nincs annyi hely, elmennek második, harmadik, nem tudom én milyen választott szakra. Azt nem mondom, hogy mérnöknek fognak elmenni, mert valószínűleg ahhoz másfajta érdeklődés, másfajta tudás kell, meg másképp kell készülni a középiskolában, de Ön is tudja, hogy nem mindig az lesz, amit a diákok akarnak. Van egy általános érdeklődés a diákok részéről és a társadalom részéről is. Lehet, hogy túl sok a kommunikáció, a felnőttképzés vagy a művészi pálya iránt érdeklődő, de mégsem lesz például mind művész, és az illetők majd megtalálják a helyüket a társadalomban. Miért gondolja, hogy vissza kell térni egy olyan a korábbi egypártrendszerben tapasztalt oktatási irányításhoz, ahol az állam megmondta, hogy pontosan ennyi hely van, ennyi hallgatót fognak felvenni, és akkor is ennyi lesz, ha egyik helyre tízszer annyian jelentkeznek, mint a másikra. Ennyit fogunk képezni ebből, annyit a másikból, és pont.

- Én ezt nem állítom. Mi azt nem mondjuk, hogyan kell csinálni. Mi azt mondjuk, hogy a kimeneti szabályozásnak hogyan kell kinéznie. Ha körülnézünk Európában – főleg a latin államokban, Spanyolországban, Olaszországban, Görögországban –, az derül ki, hogy volt egy jelentős felsőoktatási felfutás, és rengetegen kaptak diplomát. Ezek jobbára olyan diplomák, amelyekkel nem tudtak elhelyezkedni az emberek. Mi lett ennek a következménye a társadalomban? Létrejött egy jelentős fiatalkorú munkanélküliség, és ezek a diplomás munkanélküli emberek frusztráltak. Ez a jelentős fiatalkorú munkanélküli kör ma óriási társadalmi feszültségeket generál. Szerintem ezt nekünk el kell kerülni. Ezen az úton már részben elindultunk, de nem kéne tovább folytatni ezt az utat. Mi azt állítjuk, hogy szerintünk olyan képzési struktúra kellene, amely elősegíti, hogy a végzős hallgatóknak olyan tudása legyen, amire reálgazdasági igény van. Mi nem akarunk beleszólni abba, hogy milyen ösztöndíjrendszer legyen, hogyan alakuljon a finanszírozás, vagy milyen legyen a HÖOK. Mi ebbe nem szólunk bele. Mi csak azt szeretnénk, hogy a végzősök olyan tudással rendelkezzenek, amelyre a gazdaság valós igénye van.

- Én meg azt mondom, hogy szerintem Önök sem tudják, hogy milyen lesz a reálgazdasági igény Magyarországon öt vagy tíz év múlva. Nem tudhatják, hogy milyen iparág fog fejlődni, egyáltalán az ipar fejlődik-e vagy a szolgáltatások, úgy mint például a fejlett világban. Lehet, hogy mi szeretnénk, hogy az ipar fejlődjön, de lehet, hogy a tőke nem ide jön, hanem máshová megy. Az is lehet, hogy a technológia úgy változik meg, hogy teljesen mindegy lesz, hogy Magyarországon gyártanak-e vagy Kínában, mert a szállítás olyan könnyűvé válik, ezért az olcsó munkaerő mindent visz. Annyi minden történt az elmúlt évtizedekben is, amit nem lehetett előre megjósolni, hogy arra felépíteni egy oktatási rendszert, hogy mi megmondjuk, mire lesz igény, szerintem tévedés. Inkább arra kellene gondolni, hogy minél többféle dologra legyenek alkalmasak az egyetemet, főiskolát végző emberek.

- Ebben van is igazság, meg nincs is. A tőlünk nyugatra levő országok nagyon szofisztikált rendszereket építettek ki arra vonatkozóan, hogy milyen várakozások vannak a munkaerőpiacon. Ezeket mi megpróbáljuk lemásolni, megtanulni, áthozni. Tehát szerintem azon állítás, hogy nem lehet előre látni dolgokat a munkaerőpiacon, csak részben igaz. Nyilván egy válság felboríthat minden várakozást, azonban ha a folyamatokat tartósnak tekintjük, akkor nagyon hasznos előrejelzéseket lehet látni. Ha ez nem így volna, akkor nem működne a német, a francia vagy a brit gazdaság. Mi tanulhatunk tőlük ebben, és ezt meg is tesszük. A kamarának van egy kutatóintézete, amely nagyon pontos előrejelzéseket ad. Szívesen elküldöm Önnek például a várható GDP-vel kapcsolatos előrejelzéseket. Amit hat hónapra előre jelzünk, az utána a valós számokban félévvel később ténylegesen megjelenik. Tehát szerintem a tudomány mai állása szerint lehet előre látni.

- És miért nem olvassa el ezt az iratot Matolcsy György is, ha már ilyen pontosan látnak előre?

- Ezt kérdezze meg tőle, mert ezeket neki is elküldjük. Ha a munkaerőpiacot nézzük, mi azt mondjuk – és ebben van nyilván eltérés a kormány álláspontjához képest –, hogy ma önmagában a munkaerőpiac fenntartása, annak a helyzetnek a fenntartása, ami kialakult, az már egy óriási dolog. Hiszen egész Európában nő a munkanélküliség.

- Ön hivatkozott az imént a németekre, angolokra, franciákra, csakhogy náluk a felsőoktatásban résztvevők és végzők aránya nagyobb, mint Magyarországon. Önök pedig láthatóan azt akarják, hogy Magyarországon szorítsuk vissza ezt az arányt, és – kis túlzással – butítsuk le a munkaerőt. Nem kell annyit képezni őket, nem kell tankötelezettség tizennyolc évig, elég lett volna tizenöt is. Végül kompromisszumként belement a kormányzat tizenhat évbe. Hiszen el tudjuk mi végezni azt a betanított munkát kevesebb befektetéssel is.

- Szerintem nem szerencsés összekeverni, hogy a közoktatásban mi a korhatár, és hogy a felsőoktatás hogy néz ki.

- Abba is beleszóltak, nem?

- Hogyne! Mi azt mondjuk, hogy van egy kör, akiket rákényszerít a jogszabály, hogy bent maradjanak a közoktatásban, holott nem szeretnének. Ez egyébként egy nagyon szűk réteg, az ötezer főt sem éri, akikről most beszélek. Mi azt mondjuk, hogy ha van egy gyerek, aki ötödikesként már tizenhét éves, akkor azt engedjük ki a közoktatásból, és ő ne rongálja az osztályt, a környezetet. Tehát ezek a dolgok nem keverhetők össze.

- Nem lehet, hogy egy ilyen gyereknek fokozott szakmai segítségre volna szüksége, hogy értékes tagja lehessen a társadalomnak, vagy legalábbis értékesebb, mintha egyszerűen csak szélnek eresztenék őt?

- Hangsúlyozom, hogy ez a kör néhány ezer gyereket tesz ki. Ők nem akarnak iskolába járni, nem erre szocializálódtak. Ők nem kelnek fel reggel nyolckor, nem érik el a buszt, nem tanulnak délutánonként.

- Ehhez kell a segítség.

- Ezzel egyetértek.

- Több pénz, több energia és segítség szükséges ilyen esetekben.

- Ebben egyetértek Önnel. Ehhez nyilván kell egy kisegítő iskola és olyan rendszerek, amik ezeket a gyerekeket felemelik. Azonban szerintem a teljes közoktatást nem szabad hagyni megrongálódni néhány ilyen gyerek miatt. A felsőoktatásban pedig ma tanulhat, ha valaki akar. Tehát a tizenhat éves korhatár nem azt jelenti, hogy utána már nem tanulhatnak a gyerekek. Mindenki tanulhat ma Magyarországon, ismereteim szerint ameddig csak akar, hacsak nem lép be egy bizonyos finanszírozási kényszer.

- Ha nem lépett volna be a szinte általános tandíjkötelezettség, vagy ha nem lép be egy nagyon szigorú keretszám, vagy egy nagyon szigorú pontszámrendszer. Háromféle módja van annak, hogy a résztvevők számát korlátozzák.

- Igen, ebben egyetértek Önnel. Nekem van egy személyes véleményem, de a kamara vagy a gazdaság véleménye erről az, hogy a kimenetet kell meghatározni. Mi azt határozzuk meg, hogy kik jöjjenek ki a felsőoktatásból. Tehát mi nem akarunk abba beleszólni, hogy mennyi legyen a felvételi pontszám, mi legyen a tandíj mértéke, legyen-e tandíj egyáltalán. Ez nem a mi tisztünk, mi ebbe nem akarunk belemenni. Hangsúlyozom, hogy véleményünk van. Ez egyébként közgazdászvélemény, ezért elég karcos, de nem szeretnénk ebbe belemenni.

- Ha már beszéltünk arról, hogy mi az Ön eredeti végzettsége, még valamit megemlítenék, ami az emlékeimben feltűnik. A rendszerváltás környékén volt Budapesten egy remek szaniterbolt, az Ön nevével fémjelezve, ezért gondolom az Öné volt.

- Így van. Több bolt is volt.

- Az egy nagyon sikeres bolt volt annak idején. Emlékszem, hogy akik például akkor új lakásba költöztek vagy felújították a lakásukat, odamentek és megnézték, hogy mit lehet Parraghnál kapni, és jó dolgokat lehetett kapni. Ön jogászként kezdte, és igaz, hogy közgazdászként folytatta, de azért nem biztos, hogy innen egyenes út vezet odáig, hogy csinálok egy kereskedelmi céget és elkezdek szaniterrel foglalkozni. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a tudás, amit valaki megszerez egy egyetemen, az konvertálható, változtatható.

- Egyetértek.

- Bárki tanulhat még tovább, és a gyakorlati élet is, az igények, meg az Önök önérdeklődése is alakíthatja, hogy mit fog még tanulni valaki. Lehet, hogy Önt a jog jobban érdekelte egyetemistaként, de aztán az élet, az igények meg a lehetőségek egy másik irányba vitték. Tehát nem kell mindent előre meghatározni. Ha Ön csak ezt vagy azt tanulhatott volna, és aztán az élet is korlátok közé szorította volna, nem biztos hogy olyan karrierrel rendelkezne, mint amilyet elért.

- Ebben messzemenőkig egyetértek Önnel. Abszolút igaza van, csak itt már bejön az ember, az egyes emberek szemszögéből nézve lehet ezt elmondani.

- És itt jön be az andragógus például.

- Nem, az egy másik kérdés.

- A felnőttképzésben például az andragógusoknak bizony szerepük van, és a felnőttképzés azt is jelenti, hogy felnőttként már valamilyen szakma birtokában van valaki, de valami mást is tanulnia kell például.

- Nem. Bocsásson meg, ebben nem értek egyet. Az andragógia azt jelenti, hogy én tanítalak valamire, ami egy másik szakmához szükséges. Azt jelenti, hogy én tudok valamit, amit szeretnék továbbfejleszteni, és megkeresem a szakmai tudást. Megint mondanék egy személyes példát. Az élet úgy hozta, hogy a Mol igazgatóságában vagyok tag, ahol nem az a dolgom, hogy én mondjam meg, hogy merre menjen a vezeték, hanem nyilván vannak olyan feladatok, amelyeknél a makroösszefüggésekre kell figyelni. Azonban ettől még az ember megtanulja azt, hogy mi a kemikáliának néhány alapeleme. Ezt viszont én nem egy andragógustól tanulom meg, aki általában tanít meg valamire, hanem elmegyek egy szakemberhez, aki elmagyarázza nekem kémikusként, hogy ez miként működik.

- Ez stimmel. Azt is olvastam valahol – most már tényleg az Ön életpályáját fogjuk itt példaként felmutatni –, hogy először történelem-orosz szakosként tanári diplomát akart szerezni. Tehát tanárképzőben kezdte. Igaz ez?

- Így igaz. Aztán volt egy szívizomgyulladásom talán 81-ben, és – nem tudom mennyire emlékszik – annak idején voltak határidők, hogy hova, meddig lehet jelentkezni. Amikor a kórházból kijöttem, már csak Pécsett nem járt le a jelentkezési határidő, a pécsi tanárképző főiskolán, ezért elmentem oroszszakos tanárképzőbe, amelyet egyébként színjelessel végeztem.

- Szóval akkor Ön történelem-orosz szakos tanár is.

- Nem vagyok az, mert ezt nem fejeztem be. Beszélek oroszul és erős a kötődésem a történelemhez. Ez egy egyéves időszak volt, de aztán lehetett látni, hogy ez nem egy jó pálya. Hozzáteszem, hogy én horvát származású vagyok, ezért a szláv nyelvek közel állnak hozzám, beszélek több szláv nyelvet, és emiatt volt vonzó, hogy elmenjek orosztanárnak. Azonban 82-ben már lehetett látni, hogy orosztanárként nem lehet megélni. Emiatt mentem át a jogra, ahol végeztem.

- Látja Parragh úr, még abban a rendszerben is lehetett váltogatni és lehetett választani, még ha nehezebben is mint most. Ez a lehetőség akkor is megvolt, és lám Önnek ez milyen jót tett. Ezért ezt nyitva kéne hagyni, és nem a Kereskedelmi és Iparkamarának meg a kormányzatnak kéne szigorúan meghatározni, hogy ki merre menjen, hanem a költségvetés határai meg a társadalom igényei szerint, azért nyitva tartani a lehetőségeket amennyire lehet.

- Ne is hagyjuk magunkat ebben félrevezetni! A mi álláspontunk az, hogy legyen mozgástér a felsőoktatásban, legyen lehetőség arra, hogy minőségi tudást szerezzen a diák, és ezt támogassa az állam. Tehát erről nekünk nem lesz vitánk. A magyar gazdaság abban érdekelt, és a versenyképessége azon múlik, hogy a felsőoktatási kibocsátáskor milyen színvonalú tudással rendelkeznek a gyerekek. Van a dologban rengeteg anomália, ezeken vitatkozunk. Azonban a végeredmény tekintetében szerintem abszolút azonos az álláspontunk. Ezért nem tudok Önnel sem vitatkozni egyébként.

- Ennek örülök. Mindenesetre jót beszélgettünk.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

• < Előző
• Következő >