Privát Mészöly – Egy tökéletes dokumentumfilm
- Részletek
- Napi apró
- 2013. január 31. csütörtök, 04:28
- Andor Mihály
Régen volt olyan élményben részem, mint amikor a minap a Duna tévén megnéztem Dér Asia és Gerőcs Péter filmjét Mészöly Miklósról. Talán akkor láttam utoljára ilyen tökéletes dokumentumfilmet, amikor tömegével készültek a jobbnál jobb művek, és megvolt az a széles alap, amiből ki tudott emelkedni egy Ember Judit-Gazdag Gyula-féle „Határozat” vagy egy Forgács Péter-féle „Privát Magyarország” sorozat.
Pedig egyszerű a recept: készülj föl Mészölyből, majd járd végig barátait, ismerőseit, és kérdezd őket róla! Persze ehhez jól fel kell készülni. Persze jó kérdéseket kell föltenni. Persze olyan légkört kell teremteni, hogy az interjúalanyok is magukénak érezzék a készülő művet, és megnyíljanak. Mindez olyan természetes módon sikerült, mint a levegővétel.
Ja! És persze jól ki kell választani az interjúalanyokat. Akik jelen esetben: Ablonczy Anna, Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Kukorelly Endre, Márton László, Móser Zoltán, Nádas Péter, Pályi András, Szegedy-Maszák Mihály, Szigeti László (a Kalligram Kiadó igazgatója), Szörényi László és Varga Katalina (színész, szerető). „Véletlenül” csupa olyan személy, akiknek élete, műve maga is egy dokumentumfilm tárgya lehetne, ezért súlya, mélysége van szavaiknak.
Ezután már csak néhány csapdát kell elkerülni, amelybe dokumentumfilmesek gyakran beleesnek. A filmnek a tárgyáról kell szólnia, és nem a filmkészítő egójáról. Nem szabad elfeledkezni róla, hogy nem művészfilm készül, ezért a képekkel, zenével és hangulattal való öncélú művészkedés – mert semmit nem ad a tárgyhoz – kerülendő. Az is jó, ha érteni, amit a szereplők mondanak, mert a rossz hangtechnika nem valósághűbbé teszi a filmet, hanem élvezhetetlenné.
Ezeket a csapdákat sikerült elkerülnie a szerzőpárosnak, akik az interjúrészletek egymás mellé helyezésével olyan feszültséget teremtettek, hogy az idő elrepült. Mintha egy rövidfilm lett volna ez az egy óra tizenhét perces mű. Persze nem volt olyan egyszerű, sőt, mondhatni rafinált volt az interjúrészletek egymás mellé helyezése: tematikusan csoportosították, és így a szereplők kvázi-párbeszédével mélyült a Mészöly-kép. Ezzel a módszerrel a film Mészöly portréja mellett egy többszörös portrévá, a Mészölyről mesélők portréjává terebélyesedett, amely katartikus jelenettel zárult. Amikor Szigeti László fölolvassa Esterházy Péter sírbeszédét, a vágással olyan illúziót keltettek, mintha az összes résztvevő egy térben ülve hallgatná, miközben tudjuk, hogy mindenki máshol van. Ezzel a költői lebegéssel búcsúzik az amúgy szikár film.
Ez a tökéletes mű kíváncsivá tett, kik is az alkotók, és elkezdtem keresgélni a neten. Találtam egy interjút, amelyből kiderült, hogy két huszonéves fiatalról van szó, akik arra a kérdésre, hogy honnan kaptak pénzt a filmre, a következőt válaszolták: „Nekem van kamerám, az egyetemről szereztük be a többi felszerelést. Az utazást többnyire biciklivel, stoppal, barátok segítségével oldottuk meg. Az utómunka már nehezebben megoldható nullköltségből, próbáltunk a nemlétező magyar mecenatúrához fordulni segítségért, egyelőre nem sok sikerrel. ... Saját ötletből, saját idővel, saját energiával, saját apparátussal és technikával hoztunk össze mindent az elejétől a végéig.”
Mindezt akkor, amikor az orbáni kultúrpolitika éppen azon ügyködik, hogy megszüntesse a magyar filmművészetet, és a kormányzati akaratnak már mutatkoznak az eredményei is: film hiányában elmarad az idei filmszemle. Dér Asia és Gerőcs Péter filmje így válik a remény filmjévé is. Ameddig vannak ilyen fiatalok, nem fog sikerülni Orbánisztánt csinálni Magyarországból.
(Andor Mihály)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
