Öröm és bosszúság: nyertek a spanyolok, de megszólalt Orbán
- Részletek
- Mihancsik Zsófia
- 2010. július 12. hétfő, 05:23
Hollandia nagyon régóta azok között a csapatok között van, amelyeknek erősen drukkolok a nagy foci-világeseményeken. Spanyolország csak néhány éve került be ebbe a körbe. A generációváltás óta, amióta szép, ötletes, gyors és nem sunyi-durva focit játszanak. Úgy gondoltam, mindegy, melyikük győz a foci VB döntőjében. Nem volt mindegy. A második félidőben észrevettem, hogy rámjön a szívbaj ijedségemben a holland helyzeteknél, és dühömben a kihagyott spanyoloknál. A spanyoloknak drukkoltam. És emellett Kuytnek (régi liverpoolos szerelem), Sneijdernek, Robbennek. Ahogy az argentinoknak nem, de Tevezkének, Messikének, Mascheranónak (régi liverpoolos szerelem) igen. És sorolhatnám.
Örülök a spanyolok világbajnokságának. De ez mind magánügy. Nincs tanulsága, legfeljebb annyi, hogy az ember bizonyos helyzetekben tudathasadásos. És nemcsak azért, mert nem szívesen drukkol a pojácává süllyedt Maradona csapatának, noha szereti Lionel Messit. Hanem azért is, mert azon kevesek közé tartozom, akik érteni vélik ugyan, miért nem képes a világ az emberek közti gazdasági-társadalmi egyenlőség alapján működni, elfogadom a jövedelmi különbségeket is (bizonyos arányok-mértékek és normák érvényesülése mellett), mégsem esik jól, amikor Orbán miniszterelnököt nyilatkozni látom a dél-afrikai VB-döntő helyszínén, Csányi bankelnököt meg szorgalmasan fotózni az őrülten ünneplő újdonsült világbajnokok mögött a nézőtéren. Az az igazság, hogy én is szeretnék VB-döntőre járni, és a nézőtéren a díjátadás helyétől néhány sornyira fotózni. De hát én csak a nép vagyok. Egyszer próbáltam meg az interneten helyet foglalni a Roland Garros döntőjére – a franciák hagyományosan nagy népbarátok, olcsón adják a jegyeket (ellentétben az angolokkal, akik vagyonokat kérnek egy wimbledoni döntő minden székéért), de a népbarátság csak elvi, mert olcsó jegyekhez az interneten adott napon 0 óra 0 perctől lehet hozzájutni, majd jön az értesítés, hogy a 0 óra 01 perces jegyfoglalás, sajnos, sikeretlen volt, mert már minden jegy elkelt.
De hát ez van, ha az ember a nép egyszerű gyermeke. Nem esik ez nekem jól, különösen, amikor azt olvasom, hogy Orbán 1998 óta minden VB-döntőn ott volt, én meg sose jutottam ki egyre se. Se pénzem nem lett volna rá soha, se Sepp Blatterrel nem sikerült olyan viszonyba keverednem, hogy meghívjon valamelyikre (bár meglepne, ha az 1998-as VB-döntőre Blatter hívta volna meg Orbánt).
Azt is olvasom, hogy Orbán „előzetesen latin-amerikai dominanciát várt a világbajnokságon, és úgy gondolta, az európai futballra most visszaüt, hogy az üzlet és a sport túlment azon a határon, amelyet nem szabad átlépni”. Hát így jár az, akinek még szeretett sportágáról is lapos ideológiai lózungok és néphülyítő ostobaságok jutnak az eszébe. A tehetséges népfi, a szegénylegény (a dél-amerikai) legyőzi a pénzzel kitömött profit (az európait). Nem győzi le. Bonyolult és összetett okokból nem győzi le, de ezeket a sokrétű okokat nem lehet a pénzkapitalizmus meg a munka alapú kapitalizmus, az erkölcstelen bankár meg az erkölcsös politikus (egy ilyet ismerünk: Orbánt), a tolvaj oligarchák meg a forradalmi népakarat ellentétére leegyszerűsíteni, mert ha ezt tesszük, előbb-utóbb a sokadik hülyeségünket mondjuk el a nagy magyar nyilvánosság előtt, és bukunk nagyot a világértelmezésünkkel (na jó, elvileg). Mert hát tény, ami tény: a legjobb négy közé a VB-n három európai csapat került be. Megérdemelten. Mind a három szép, ötletes, szórakoztató, korszerű, végiggondolt focit játszott mindvégig. És persze Spanyolországban van az a klub, amelyik irdatlan összegeket költ játékosvásárlásra, ennek ellenére mostanában képtelen bajnokságot nyerni. Mert az a klub is Spanyolországban van, amelyiknek sok pénze van ugyan, de másfajta játékospolitikát folytat: a saját nevelésre tesz. És a világbajnok spanyol válogatottnak ma ez a csapat adja a gerincét. Argentína esete pedig arról szól, hogy nem elég világszínvonalú és európai szinten megfizetett játékosokat felvonultatni, sok minden másra is szükség van a jó játékhoz és az eredményes versengéshez. A legkevésbé nemzeti idolokra és nagyszájú népfiakra van szükség hozzá. Arról nem beszélve, hogy Orbán is tudja, a foci üzlet, méghozzá nagy, és nemcsak tudja, hanem használja is a tudását. Még akkor is, ha mint mindenről, erről is demagógként beszél*.
Aztán: olvasva az Origo beszámolóját, azt is elképzeltem, hogyan fogadták volna a pártcsaládbeli rokont, Sarkozy francia elnököt otthon, Franciaországban, ha megválasztása után néhány héttel, a „gazdasági csőd” küszöbén, bulgáriai szabadsága után, elugrott volna a dél-afrikai VB-döntőre, és ha már ott jár, „időt szakított” volna arra is, hogy meglátogassa a helyi franciákat. És azt mondta volna a Dél-Afrikai Franciák Szövetségének összejövetelén, amit Orbán mondott a Dél-Afrikai Magyarok Szövetsége „35 éves történetének legnagyobb eseményén”, tudniillik a saját látogatásán: hogy „amikor nyolc-kilencezer kilométerre élő honfitársakkal találkozik, néha azt érzi, lehet, hogy ők jobb magyarok, mint akik Magyarországon élnek, annak ellenére, hogy évtizedek óta külföldön vannak”. Demokratikus választás ide vagy oda, Sarkozy elnököt egy ilyen mondat után többé nem engedték volna vissza Franciaországba. Dühödt, büszke és öntudatos franciák tömegei barikádozták volna el a Roissy kifutópályáját**. Gondolom, Orbán azóta már akadálytalanul bejutott az országba.
De a lényeg: bár Orbán nélkül a foci VB sem múlt el, a bizonytalan kezdetek ellenére jó világbajnokságunk volt 2010-ben. Jó meccseket láttunk, jókat drukkoltunk, jól szórakoztunk, a fiúk azt nyújtották azért a sok-sok pénzért, amit sok-sok pénzért nyújtani kell, nyert az egyik kedvenc csapatom, másik kettő ott van a második-harmadik helyen, és ez nekem jólesik (csak az angolok, csak az ő szereplésüket tudnám feledni!). És igaz, ami igaz: bármennyire szeretem is a focit, az sincs ellenemre, hogy most egy rakás időm felszabadul. Szükség is van rá, hiszen már egy hete tart a Tour de France. És nagyon bízom benne, hogy a hátra lévő két hetet, beleértve a Champs Élysées-i befutót is, megúszom Orbán nélkül.
* „’A mi iskolánk alapfilozófiája eltér az agárdiakétól – mondja a volt kormányfő. – Ők elsősorban 16-18 évesen adják el a legjobbjaikat külföldi nagycsapatokhoz, hogy a fiatalok aztán odakint továbbfejlődve verekedjék be magukat az ottani első csapatba. Mi viszont 19-22 éves korukban, már kész játékosként szeretnénk elengedni külföldre a legtehetségesebb fiataljainkat, hiszen akadémistaként Felcsúton is legalább olyan szintű képzést kaphatnak, mint az európai élcsapatoknál.’ A szóhasználat ugyan képmutató módon különbözik – az agárdiak eladják, mi viszont elengedjük a neveltjeinket –, de a két megfogalmazás mögött ugyanaz az – egyébként tiszteletre méltó – üzleti megfontolás áll: pénzt keresni a focistaképzéssel. Csak az agárdiak kevesebb pénzben, a felcsútiak több pénzben gondolkoznak. De pénzben, és nem nemzetben, öntudatban meg elkötelezettségben!”
** A franciák sok más vonásáról most ne essék szó. Például arról sem, hogy mit műveltek a saját válogatottjukkal és személy szerint Nicolas Anelkával, mert Evráék nem akarták elvinni a balhét egy középszerű szakvezető középszerű munkája miatt.
