Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. december 18.
- Részletek
- 2012. december 20. csütörtök, 03:22
- Megbeszéljük
A diáktüntetések lényege másfél percben
Csillag Ádám, filmes, krónikás operatőr
Bolgár György: - Olyan filmes vagy, aki hosszú évek óta mindenütt ott van a kamerájával, ahol a demokráciát védik, emberi jogokat védik, az embereket védik. Ha valaki mindenütt ott van, akkor az biztos hogy te voltál. Hogy csinálod?
Csillag Ádám: - Úgy, hogy nem voltam ott mindenütt.
– Helyes. Kérdés törölve. De majdnem mindenütt. Ami egyrészt hihetetlen, mert ehhez hatalmas szervezetek kellenének nagy apparátusok, te meg egyedül vagy. És mégis csinálod. Miért?
– Hát azt is mondhatnám, hogy dühből, de igazság szerint nem. Inkább talán elkeseredésből. Talán jobb kifejezés ez.
– Lehet, hogy elkeseredés is van benne, düh is van, de szerintem művészeti koncepció is van, nem? Meg kell örökíteni azt, ami történik.
– Részben ez is, meg azt hiszem, hogy az én szakmámnak – én filmrendező vagyok, az operatőrködést csak műkedvelőként csinálom – és minden alkotói szakmának kiemelt felelőssége van a társadalommal szemben. És amikor úgy érzem, hogy valamit el kell mondani vagy be kell mutatni, vagy közvetíteni kell a társadalom egyes rétegei és más rétegei között, akkor az én szakmámnak ott a helye. Egyébként ilyen szempontból azonos szakmát űzünk, legfeljebb kicsit más eszközökkel.
– De ami miatt most beszélni akartam veled, az az egyik legújabb darab, amit elkészítettél [itt lehet megnézni] – a szerk.], és úgy gondolom, ennél jobbat, megrázóbbat, szellemesebbet, lényegre törőbbet, a maga nemében tökéletesebbet én még nem láttam. Egy másfél perces darabról van szó, amit az egyik diáktüntetésen vettél fel, és azt a címet adtad neki, hogy „Viszlát Viktor, viszlát Rózsa”, mert azt kiabálták a diákok, hogy „Viszlát Viktor, viszlát Rózsa, mi vagyunk a jövő kulcsa”. És ebben a másfél percben bele van sűrítve az egész probléma, ami a diáktüntetések kirobbanásához vezetett. És benne van az, hogyan reagálnak a diákok, benne van az ő lelkesedésük, az őszinteségük, az erőszakmentességük, a vidámságuk, az erejük, és benne van a hihetetlen készségük is arra, hogy miközben ők valóban a jövő, azt mondják, hogy mi vagyunk a jövő kulcsa és figyelmeztetik is erre a kormányt, és te mutatod is ott a sorban egymás mellett álló rendőrök bakancsait, tehát ugye a hatalommal szemben állnak ezek a diákok, de amikor meglátják, hogy a szomszéd ház ablakából kinéz egy mama a kisgyerekével, akit a karjában tart, és a kisgyerek elkezd nekik integetni – ez egy egy-kétéves baba lehet a filmből ítélve –, aztán még két mama megjelenik még két gyerekkel, akkor azt kiabálják nekik, hirtelen változtatva a saját skandálásukon is, hogy „ti vagytok a jövő, ti vagytok a jövő”. Vagyis a tizenévesek egyszerre csak észreveszik, hogy igen, ott vannak az egyévesek is, az egy-kétévesek is, akik nekik tapsolnak, mert látják ezt a tömeget, és tetszik nekik. Ti vagytok a jövő. Na most ezt másfél percben bemutatni, egyetlen szó nélkül, csak a diákok szavával, kiabálásával, szerintem ezt Oscarra vagy cannes-i nagydíjra kéne javasolni ha van ilyen rövidfilmes kategória. Van?
– Nem tudok róla. Hát az az igazság, hogy én ezt most azért csináltam, mert van nekem egy csomó gyerekem, de közülük van egy tizenhat éves fiam is. Mindegyik mondja, hogy csináljak rövidebbet, mert hogy az emberek azt nézik.
– Mert ez a youtube-os világ, ahol minden egy-két percben zajlik.
– Igen. Én pedig két-három-négy órás anyagokat szoktam készíteni, és hát most a fiam kedvéért úgy döntöttem, hogy kiemelem ezt a pici darabot. Egy egészen kicsit változtattam rajta, és feltettem az internetre rövid formában.
– Hogy a hallgatók még el tudják képzelni azt is, hogy a kivilágított ablak egy háromrészes ablak, ugye ez egy szokásos budapesti bérház, ott áll három anya három kisgyerekkel és integet vagy tapsol kifelé a tüntető diákoknak. És a megvilágított ablak úgy is néz ki, mint egy triptichon, tehát egy hármas képet is mutat, még ilyenfajta asszociációra is képes. Szóval azon kívül, hogy felteszed videomegosztóra, meg lehet nézni, remélhetőleg a hallgatók is elkezdik keresni a vimeo.com-on, Csillag Ádám néven meg fogják találni és élvezni fogják és azt mondják, hogy ez fantasztikus. De nem lehet ezt bevinni a világ filmes vérkeringésébe? Mindenki egy pillanat alatt megértené a világon, hogy mi történik itt, tökéletes és szellemes és megható választ talál az összes kérdésére is.
– Igen. Azt, azt nem tudom, hogy az eszkimók is értenék-e azt a szituációt, ami itt van.
– Hát csak egymondatos magyarázat kell.
– Lehet, igen. Valószínűleg – bár látva ennek a hatását vagy sikerét, nem nagyon merek hozzányúlni – úgy érzem, hogy annak a legénynek, aki ott a gimnazisták nevében beszélt, talán egy mondatát még be kéne tennem az egész elé. Nem tudom. Ezt majd meg kell néznem. De kétségtelen, hogy az élet ad ilyen pillanatokat.
– Az élet és a rendező operatőr szeme együtt.
– Igen, tehát az, hogy én filmes vagyok és nem híradós, akik általában eseményekre szoktak menni, az nagyon nagy különbség. A híradós arra van beállítva, meg azt hiszem, talán az is a feladata, én sosem voltam híradós, hogy a dolog közlésrészére, a fókuszára koncentráljon. A dráma pedig általában valamiféle állandóan mozgó pont körül csomósodik ki. És a reakciók nagyon fontosak, éppen ezért én figyelem azt is, ha egy ilyen zárt területen vagyunk, mint a Szalay utca, hogyan reagálnak a környékbeli házakban lévők. És hát én már kiszúrtam a gyerekek előtt, hogy…
– Hogy ott valaki nézi, egy mama, aki a babájával nézi, mi történik…
– …ezért én már fel voltam készülve. Arra nem persze, aminek a tanúi voltunk, hogy a gyerekek ilyen módon fordították át…
– A saját tüntetésüket, hogy már a következő nemzedéket is bevonták ebbe.
– És ami ebben nagyon nagy dolog, és amit én ebben az egész ügyben látok, az együttérzésnek a primer megnyilvánulása, amit szolidaritásnak is neveznek a gyerekek, ami már ugye egy bővebb vagy egy kicsit másmilyen fogalom. És aminek a hiányától szenved most ez az ország.
– Így van. Hogy ez nemcsak az ő ügyük, mondták a tizenévesek, hanem az a következő, most egy-kétéveseknek az ügye is. Ez fantasztikus volt. Szóval azért gondolom, hogy egy-két magyarázó mondattal, és nem kell több, ezt ki lehetne vinni a világba. Ugye olvassuk, látjuk mostanában, hogy nem tudom én, nyolcszáz millióan nézték meg ezt a dél-koreai rappert, világhíres lett. És azt kell mondanom, hogy szerintem Dél-Koreától az Egyesült Államokig ezt a te másfél percedet pillanat alatt mindenki megérti, aki a világról meg jövőről, meg tanulásról, meg gyerekekről gondolkodik. És nem kell neki Magyarországról sem különösebbet tudnia.
– Meg fogom kísérelni, mi történik, ha idegen nyelven feliratozom.
– Igen. És van olyan, hogy magyar… nem tudom én filmművész szövetség létezik még ilyen?
– Létezik, igen, Tarr Béla vezeti. Úgyhogy nagyon is létezik.
– Például létezik az, hogy felfedez egy másfél perces filmet, és azt mondja, hogy na, a cannes-i fesztivál rövidfilm kategóriájába szeretnénk, ha bevennék, mert ott ugye választják a filmeket, de figyelmükbe ajánljuk. Létezik ilyen? Mert különben lehet bármilyen jó, a világban elsikkadhat.
– Igen. Lehetséges, elképzelhető. Én ebben nagyon gyenge vagyok. Tehát általában megcsinálom…
– Azért próbálok itt segíteni.
– Megcsinálom a filmjeimet, és kevéssé szoktam foglalkozni az utóéletükkel, mert jön a következő ügy, jön a következő téma. Amiről úgy érzem, hogy meg kell csinálnom, mert nem tudom elhalasztani. És hát vannak adósságaim, az az igazság. Tehát például én a romák elleni gyilkosságsorozat idején sokat forgattam, készítettem is filmet, de az több mint négy óra hosszú, és ezért még nem mutattam be. Ezzel kapcsolatban is van adósságom, hogy azt lerövidítsem egy olyan hosszra, amit már a néző is elvisel. Amit be lehet mutatni.
– De ha néha kikerül egy ilyen másfél perces gyöngyszem valakinek a keze alól, nem szabad, hogy az elguruljon.
– Hát jó, rendben, akkor figyelmeztessenek rá. Egyébként többen is vannak, kétségtelen, hogy több embertől, több irányból is kapok biztatást. Ösztökélnek, hogy foglalkozzam ezzel a dologgal, és próbáljak ennek szélesebb nyilvánosságot keresni. Amúgy az alapdolog, ami engem foglalkoztat vagy izgat… mert két része van annak amit csinálok. Egyrészt én két éve forgatok így kamerával a kezemben, előtte elegánsan úgy forgattam, mint a pályatársaim, hogy pályáztam, és ha kaptam pénzt, akkor el is költöttem, operatőrre, hangmérnökre, erre, arra, amarra, és elkészítettem a filmet. Két éve, egyrészt, mikor agyonverték a magyar filmgyártást, másrészt amikor a médiatörvénnyel előjöttek, akkor látható volt, hogy az alkalmazkodásáról híres Magyarország magára fogja hagyni, legalábbis részben magára hagyja azokat, akik mellé oda kéne állni. Akkor határoztam el, hogy van egy kamerám, van egy rudam hozzá, akkor még volt egy övtáskám, abba bele tudom akasztani, a nyakamba raktam egy cukorspárgát, azzal megkötöttem, hogy ne essen ki. Ugye én fél kézzel dolgozom, mert jobb karom gyerekkoromban megbénult, és nekiláttam ezeket a dolgokat felvenni. És hát időközben el lehetett jutni odáig, hogy kettő-öt-hat-hét-nyolc-kilencezer ember adott esetben ennyi anyagot megnézzen. Hát a feladatom azon túl, hogy meg kell próbálnom továbbra is elkészíteni ezeket az anyagokat, az, hogy megtaláljam a módját, hogyan lehet mondjuk százezer emberhez eljuttatni ezeket.
– Hát remélem, hogy sikerülni fog, és addig is sok erőt kívánok neked.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!