A pártállam hosszú árnyéka
- Részletek
- 2012. december 14. péntek, 04:55
- Endrődi Gábor
Ha ebben az ütemben haladunk, hamarosan árak sem lesznek, csak együttműködési költségtérítések, azzal a praktikus haszonnal, hogy árak híján árindex sem számolható; így nem kell számot adni az Európai Közösség legmagasabb inflációjáról. Londoni brókerek ezután hiába is faggatnák a magyar gazdasági csoda atyját, elárulná-e már a receptet: hogyan lehet gazdasági visszaesést magas inflációval párosítani. Bolondok lennénk kiszolgáltatni a messze hangzó siker titkát.
Pedig a siker nem megfejthetetlen: nagy autógyárak hosszú évtizedek óta alkalmazzák. A lényege az, hogy maga az új autómodell szupertitkos, paramétereiről az igazgatóság tagjai sem tudhatnak. Mindenki sejteni vél valamit, folynak is a találgatások rendületlenül, de biztosat legfeljebb maga a konstruktőr, az igazgatótanács elnöke és jobbkeze, a pénzügyi igazgató, meg persze az eladásért felelős kulcsember tud. A marketingcsapat ötletemberei viszont már hónapokkal az új modell bemutatója előtt munkába lendülnek; sikeres reklámkampányok tucatjaiban sajátították el a döntések befolyásolásának képességét. Tudják, hogy az emberek nagy többsége benyomások, érzések alapján dönt és egy új gépkocsimodell sikeréhez édeskevés a teljesítmény: egy életérzést kell eladniuk, azt a nehezen megfogható, mégis létfontosságú meggyőződést, hogy tartozunk valahová és elértünk valamit a világban.
E minta szerint csiszolódott ki az új állampárt működési modellje, amelynek első és legfontosabb szabálya: soha, semmit, semmikor nem szabad nyíltan megtárgyalni. Egyszerűen nem lehet megengedni, hogy alternatív javaslatok köré táborok gyűljenek, és ott karban, igen-igen demokratikusan kántáljanak. Kisült-e ebből valamikor is valami jó? Kántálásra ott vannak a kongresszusok, népgyűlések, békemenetek, ilyesmik. Oda zászlóerdők kellenek, ami önmagában is serkenti a honi ipart, no meg nagyhatalmú, rejtélyes Góliátok leleplezése, akik a háttérből próbálják rombolni a bimbózó magyar öntudatot. A karmester áthangolhat, nota bene meg is gondolhatja magát, de sohasem a karzat nyomására. Nem a gyártmány, hanem ez a modell juttatta teljhatalomhoz az 1994-ben még kicsi, radikális pártot a magyar közéletben.
Feltette-e valaki a kérdést, mire ment volna a magyar kormány, ha a miniszterelnök 2010 novemberében egyszerűen bejelenti, hogy az állam felmondja a magánnyugdíjpénztárakkal kötött szerződést? Néhány heti parlamenti hangzavar, vezércikk-özön és kártérítési perekkel való üres fenyegetőzés után kényszerűen mindenki tudomásul vette volna a tényt, hogy ezután az egyéni nyugdíjjárulékok is az államhoz folynak be, viszont az 1998 és 2010 között keletkezett megtakarítások zöme a legzseniálisabb propaganda ellenére is megmaradt volna a pénztáraknál. Tehát épp a mérkőzés fő tétje, a magánnyugdíjpénztári vagyon (vagy nagyobbik része) veszett volna el az állam számára. Okos ember ezért nem tesz ilyet.
Okos ember először bejelenti, hogy az állam – ideiglenesen – felfüggeszti az átutalásokat a magánnyugdíjpénztárakba. Ezzel összezavarja az ellenfelet, akinek fogalma sincs, mire megy ki a dolog, egyúttal pedig azt az érzést kelti, mintha a magánnyugdíjpénztári befizetések az államtól származnának. Pedig erről szó sincs: az állam sohasem befizetője, csak postása volt ennek a pénznek. Némi hatásszünet után felemeli a magánpénztári befizetés kulcsát 8-ról 10 százalékra; látszólag tehát pontosan saját érdekeivel megy szembe, egyidejűleg viszont a parlamentjével átnevezteti a munkáltatói nyugdíjjárulékot adóvá, és máris kész a mű: a magánpénztári tag szabadon kitarthat tagsági viszonya mellett, csak épp teljes állami nyugdíjjogosultságát veszti el. Közben csúcsra jár az közmédiával kibővített állampárti propagandagépezet: magánbankok tőzsdézik el a magyar kisember összekuporgatott filléreit, de a párt minden magyar állampolgárt megvéd. Már csak a tálalás marad hátra: a magánpénztári szerződések felbontásához nem kell tenni semmit, megtartásához viszont el kell menni valamilyen távoli hivatalba, záros határidőn belül. A műveletet olyan siker koronázta, hogy még borravalóra is jutott: a pénztári tagsága mellett kitartó három százalék megtarthatta állami nyugdíjjogosultságát, arra a néhány hónapra, míg aztán az állam véglegesen beszüntette a magánpénztári befizetéseket. Rend a lelke mindennek.
Nem azért írjuk le ezt a jól ismert történetet, mintha nem történtek volna meg hasonló esetek a magyar privatizáció dzsungelében vagy akár az M7-es autópályán naponta. De itt azért mégsem egy garázscégről vagy feltörekvő albán üzletemberekről, hanem a magyar államról van szó. Igaz, kellett hozzá néhány fontos segítőtárs: két, pisszenés nélküli parlamenti frakció s egy Alkotmánybíróság, amely a számtalan beadvány ellenére még csak napirendjére sem vette a polgári jog alapelveit kifigurázó kényszerállamosítást.
S kellett még valami, minden másnál fontosabb: majd egy évszázadnyi állampárti múlt. Mert nem csak a Kremlben és az Andrássy út 60. pincéiben gondosan megformált Magyar Dolgozók Pártja volt állampárt Magyarországon. A maga polgári módján az 1925-ben létrehozott, jogi trükkökkel, életfogytig tartó kormányzói hatalommal és nyílt szavazással fenntartott Egységes Párt is az volt. Bőségesek a történelmi minták, ahová az új állampárt visszanyúlhat. E nélkül a múlt nélkül nem rendeztethetett volna népszavazást egy szemeszterenként ötvenezer forintos felsőoktatási tandíjról, hogy aztán hatalomra kerülve a hallgatók túlnyomó többsége számára a tíz-húszszorosára emelje, és ráadásként állam(párt)titkára szemrebbenés nélkül kijelentse a Parlamentben: Magyarországon nincs tandíj. Állampárti múlt nélkül nem lehetne megkísérelni a zuhanó reáljövedelmeket példa nélküli sikertörténetnek eladni, s nem lehetne tizennyolc évre köztisztviselőket kinevezni sem.
A felsőoktatási tandíjmentesség, a megszorítások nélküli gazdasági csoda, a titkosított földpályázatok, a Fényes szellők mozgalmárainak alkotmányba emelése, a nemzetpolitikának álcázott szavazatmaximálás botrányai összefüggnek. Nem történik egyéb, mint hogy a manipuláció és a népbutítás hat éven keresztül áthatolhatatlannak tűnő fala most már annyi helyen szivárog egyszerre, hogy a legnagyobb méretű trikolór sem tudja eltakarni. Az állampárt diszkréten háttérbe vonuló agytrösztjében talán felmerült már a gondolat, hogy a nemzeti együttműködés rendszerének szavatossági ideje mégsem a gyártója által jelzett 25 év, s bár iparengedélye – megkésett Rákosi-portréként - ott függ minden közintézmény falán, esetleg egy jól hallható csattanással fog véget érni. Nem mindegy, hogy abban a történelmi pillanatban melyik erkély alatt állunk.
Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
