Sem áldás, sem békesség
- Részletek
- 2012. december 11. kedd, 03:46
- Huszár Ágnes
Hét hónapja, 2012 május 9-én vette át a kormányfőtől Balog Zoltán miniszteri megbízását a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának élére. Orbán Viktor személyi döntését Balog Zoltán „mély református hitével” indokolta. Erről Orbánnak nyilván személyes tapasztalatai vannak, hiszen maga is az Alkotmány és a Hold utca sarkán álló kis templom gyülekezetéhez tartozik, amelynek Balog lelkipásztora volt. Ez a megfogalmazás nyilván utal a lelkész iránti bizalmára, másrészt életre kelt bizonyos sztereotípiákat. A lelkész, lelkipásztor megnevezések asszociációs holdudvaruk alapján azt sugallják, hogy az ilyen posztot betöltő emberek kivételes erkölcsiséggel, kegyességgel és mély emberismerettel rendelkeznek, hiszen az egyházon belüli szóhasználat szerint arra „hívattak el”, hogy a rájuk bízott „híveket” a krisztusi útra terelgessék. Ennek a sztereotípiának az egyes ember megítélésében megmutatkozó heurisztikus értéke annyi, mint a többi sztereotípiáé. Semmi.
A kinevezéskor Balog speciális szakértelmére bajosan lehetett volna hivatkozni. A gigaminisztériumhoz tartozó területekhez – egészségügy, kultúra, közoktatás, felsőoktatás – annyit ért, mint bármelyikünk, aki feküdt már kórházban, járt már iskolába, vagy betévedt egy színházba vagy képtárba. A teológiai tanulmányok hagyományosan két fő témakör köré rendeződnek: exegézis és homiletika. Az előbbi régi – elsősorban bibliai – szövegek magyarázatára, az utóbbi a prédikálás gyakorlatára készíti fel a teológus hallgatót. Úgy tűnhet, ezek az ismeretek egy csúcsminisztérium igazgatásában kevéssé relevánsak. Ma már úgy látom, tévedtem: Balog fő érdemének éppen ezek a jártasságok számítanak, melyeket 1998 és 2002 között a Miniszterelnöki Hivatal főtanácsadójaként bizonyított. Ezek miatt nyerte el a miniszteri pozíciót, s tölti be mind a mai napig a kormányfő megelégedésére. Hét hónappal kinevezése után elmondható, hogy a hagyományos református köszöntéssel ellentétben sem áldás, sem békesség nem kísérte Balog Zoltán minisztériumi működését.
Balog lelkészként rendkívül érzékeny a politikai szimbólumok iránt. Első dolga volt a minisztérium átnevezése Nemzeti Erőforrás Minisztériumáról Emberi Erőforrás Minisztériumává, mert – mind mondta – ő mindenekelőtt az emberekben rejlő erőforrások kibontakoztatását látja feladatának. Úgy tűnt, ezen a téren rendelkezik is parlamenti gyakorlattal, hiszen 2006-tól a Fidesz parlamenti képviselőjeként vezette az Emberi jogi, kisebbségi és vallási bizottságot.
A vallás(ok)hoz, egyházakhoz gyakorló papként nyilván ért – gondolnánk. Miniszterként egyik első interjúját a Heti Válasznak adta („Nem nyugszunk bele”, 2012. május 25.). Az újságíró, Stumpf András szóba hozza, hogy a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, „Iványi Gábor egyháza” a törvény szerint „kamuegyház”, nem igazi egyház többé. Megemlíti, hogy Orbán első két gyermekét Iványi keresztelte, s kételyét fejezi ki ennek hitelessége miatt.
Balog Zoltán válasza nem éppen testvéries:
„A keresztség akkor is érvényes, ha egy bába végzi, tehát az Orbán gyerekével semmi gond. Azt meg ízléstelennek tartom, ha valaki végigturnézza a médiát azzal, hogy ő keresztelte a kormányfő gyermekeit. Milyen lelki vezető az, aki a rábízott hívők lelki életéről nyilatkozik? Én sosem tennék ilyet, mert komolyan veszem a lelkészi hivatást. Aki nem veszi komolyan, az pedig miért csodálkozik, ha az állam őt nem?”
Majd a kérdésre, hogy egyháznak tekinthető-e, ezt mondja: „Közössége hitbeli értelemben az, s gyakorolhatja is a hitét. Más kérdés, hogy megfelel-e az új egyház-alapítási törvénynek, itt keletkezett néhány átmeneti helyzet.”
Iványi Gábor az Élet és Irodalom hasábjain válaszolt. (Iványi Gábor levele Balog Zoltánnak, az emberi erőforrások miniszterének ÉS LVI/31. 2012. augusztus 3.) Ezt írja többek között:
„Nem igénylem, hogy komolyan vegyen engem az állam vagy akár te. De az példátlan és
elfogadhatatlan, hogy ilyen vélt sérelmen felgerjedve fosztotok meg bennünket nem kevés
szenvedés árán, jóval a rendszerváltás előtt szerzett polgári és politikai jogainktól... Szociális téren mind a fővárosban, mind országosan letiltottátok már kiegészítő támogatásunkat. Most pedig a legszegényebbek számára működtetett sikeres iskoláink vannak soron. Igaz ugyan, hogy azt nyilatkozod, ’ebben az intézményrendszerben egyébként vannak értékes elemek, ezekről megállapodást kell kötnünk’, ennek azonban semmi nyoma. Folyik kivéreztetésünk és ellehetetlenítésünk.”
Nem tudok róla, hogy a helyzet megoldódott volna. Ami azért is különös, mert éppen Iványi Gábor egyháza tette a legtöbbet a mélyszegénységben élők, a roma fiatalok megmentésére és iskoláztatására. Balog Zoltán pedig államtitkárként és miniszterként is a „roma felzárkóztatás”, vagy ahogy ő szokta mondani a romák elvárt aktivitására utalva: a „roma felzárkózás” felelőse.
Balog Zoltán a roma ügyekben is a szimbolikus gesztusokat és nem a tényleges lépéseket preferálja. A cigány holokauszt, a porrejmos tiszteletére rendezett ökumenikus istentiszteleten papi süveget és palástot öltve „szolgál”, de a megemlékezésen elmondja, hogy szégyenletes bűn az antiszemitizmus, elfogadhatatlan bűn a cigányság megbélyegzése, de legalább ekkora (értsd: még nagyobb!) bűn rasszizmussal vádolni azokat, akik nem azok.
A Heti Válasznak adott, előbb idézett interjújában pedig ezt mondta: „A szegénység közös, de van roma arca. Vannak bűncselekmények, amelyek e csoport bizonyos tagjaira jellemzőek.”
Nem érzékeny Balog a zsidókat támadó, megbélyegző megnyilvánulások iránt sem. 2012 április 3-án, pészach és húsvét hetében a magyar parlamentben felszólalt Baráth Zsolt jobbikos képviselő és kifejtette, bár a vérváddal megvádolt tiszaeszlári zsidókat a bíróság felmentette, szerinte annak idején hamis döntés született, a bíró „külső nyomásra kénytelen volt kihirdetni a felmentő ítéletet”. Hozzátette még, gyanítható, hogy Solymosi Eszter a „szervkereskedésben” működő zsidók áldozata lett. (Ami azt jelenti, ugye, hogy 1882-ben a Tisza mentén a szervimplantáció több mint száz évvel megelőzte a művelt Nyugatot. És ezt ráadásul már százharminc éve titokban tartjuk.)
Az antik judaizmust a modern antiszemitizmussal keverő aljas gyanúsításokra Balog nagytiszteletű úrnak a feltámadás ünnepe előtt nem volt érdemleges szava. Pedig a protestantizmus lényegétől idegen mind az antijudaizmus, mind pedig az antiszemitizmus. És azt is tudnia kell a miniszternek, hogy 1884-ben éppen egy nagyszerű református magyar ember – Eötvös Károly, a pápai Református Kollégium jogakadémiájának hallgatója és tanára – mentette meg az országot az egész művelt világ megvetésétől. Hiszen ha Eötvös Károly – a megvádolt zsidók védőjeként – nem bizonyította volna be ártatlanságukat, szörnyűséges justizmord fejezte volna be a történelem egyik utolsó vérvád-perének kirobbantását.
Gyöngyösi Márton minapi parlamenti „listázási javaslatára” Balog az Európa Tanács által a gyűlöletbeszédről szervezett konferencián nyilatkozta: „határozottan visszautasítjuk” a megkülönböztetés minden formáját. Majd közölte, hogy „a kommunista diktatúra időszakában parancsolt volt embercsoportok – például parasztság – kirekesztése”. A gyűlöletbeszéd tovább él, folytatta Balog, a „mi dolgunk” határozottan fellépni ellene.
Nincs értelme ennek a kijelentésnek az abszurditását elemezni. Mert ugyan mikor is tekintették „nemzetbiztonsági szempontból kockázatosnak” a parasztságot, vagy mikor is vádolták meg őket azzal, hogy „keresztény szüzek” vérét keverik az ünnepi tésztába?
Egy valami viszont nagyon világos. Balog Zoltán az exegézis módszereit nem arra használja, hogy a bibliai szövegeket, hanem hogy a kormányzati direktívák emelje az örök igazságok szintjére. A „kettős mérce” elleni harc jegyében minden fasiszta jellegű cselekedetre egy „a kommunista diktatúrákra jellemző...” mondattal válaszol.
Homiletikai gyakorlottságát pedig arra használja, hogy a nyilvánosság előtt hosszan, lendületesen, minden kérdést és ellenvetést papos gőggel kikérve magának elmondja, amit akar.
Hogy idén ősszel mi történt a kultúra és az egészségügy, a köz- és felsőoktatás területén, nagyon frissen él még az emlékezetünkben. A forráskivonásoktól megroppant, a vezetői megbízások visszavonásától elbizonytalanított intézmények alapjáraton működnek. Az orvos-kivándorlás egyre gyorsul, a ritka és keresett szakmák (aneszteziológus, neurológus, gyermekpszichiáter) szinte elnéptelenednek. A kultúrára szánt forrásokat átcsoportosították a „nemzeti elkötelezettségű” csoportok számára, amelyek vezetői „a demokráciára fütyülve” folytatják irracionális akcióikat.
Az általános és középiskolák, valamint szakiskolák gyorsított államosítása – a törvényi háttér tisztázatlansága miatt – megoldhatatlan feladatok elé állítja az önkormányzatokat és az iskolákat. A pedagógusok kötelező óraszáma mind a mai napig nem tisztázódott: kérdéses tehát, hány embert érint majd jövőre az elbocsátás.
És a felsőoktatásnak az adventi időszakban robbanó bombája: a heti kormányülésen úgy döntöttek, jövőre csak mintegy tízezer fiatal kezdheti meg tanulmányait állami finanszírozással. Ennek a döntésnek a következménye pedig katasztrofális módon érinti az egész felsőoktatást. Az intézményrendszernek a túlélésre annyi esélye lesz – ahogy Fazekas Csaba mondta –, mint a mókusnak az erdőtűzben. Nagyon úgy látszik, a magyar felsőoktatásra és az emberi erőforrásra a csóvát éppen a szelíd lelkű (?) lelkipásztorból lett miniszter dobja.
A Hallgatói Hálózat tiltakozó akciója hétfőn a felsőoktatási keretszámok csökkentése ellen az ELTE lágymányosi kampuszán - MTI/Szigetváry Zsolt
Az egyetemisták tüntetnek, sztrájkra készülnek, a szakszervezetek figyelmeztetik az oktatókat, hogy tartalékoljanak a decemberi fizetésükből, nem biztos, hogy időben (?) megkapják a januári bérüket. A Magyar Rektori Konferencia december 6-án kiadott közleményében hat pontban foglalta össze, milyen következményei lesznek a kormánydöntésnek. A felsőoktatási intézmények vezetői az értékes egyetemi rendszer, a nemzetközileg elismert tudományos műhelyek összeroppanásáról, a magyar értelmiség újratermelődésének ellehetetlenüléséről írnak.
Balog Zoltán miniszter pedig folytatja szimbolikus politizálását. December 7-én a Pannonia Hungariae Iskolában rendezett konferencián mond beszédet a történelmi egyházak lehetőségeiről a magyar ifjúság erkölcsi nevelésében.
Nincs kétségem, karácsonykor Balog Zoltán, a kormány és a magyarországi református egyház „csóvás embere” papi süvegben és palástban ismét fellép a szószékre és felemelt kézzel kéri mindannyiunk életére Isten gazdag áldását.
Tényleg meneküljön, aki még tud.
Huszár Ágnes nyelvész
Írásai a Galamusban
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
