rss      tw      fb
Keres

Az egyetem fura ura 2.


Még mindig csak szédeleg a közvélemény attól az ökölcsapástól, amelyet a kormány a felsőoktatásnak vitt be a jövő évi államilag támogatott létszámkeret brutális lefaragásával. A „felső tízezer” rendszere, vagyis az, hogy az idei létszám mintegy harmadának, 10 480 felvételizőnek finanszírozza jövőre az állam a felsőfokú tanulmányait, fügefalevélnek is kevés, lényegében ugyanis megvalósult Orbán Viktor víziója az „önfenntartó felsőoktatásról”. A tízezres keret a tényleges szükségletekhez és a korábbiakhoz képest egyaránt csupán szépségtapasz, innentől kezdve már majdnem mindegy, hogy jövőre ezt is eltörlik, és mondjuk 1000 (vagy 100 vagy 10 vagy akár 0) főben állapítják meg ugyanazt a létszámot. A felsőoktatás jelenlegi szerkezetében ugyanis a korábban beharangozott, 30 ezer körüli létszámmal is összecsuklott volna, az elviselhetetlen mértékű megszorítások (forráskivonások, zárolások stb.) hatásai következtében.

A dolognak van pár, a nyíltan szétverés előtt álló felsőoktatási rendszeren túlmutató vonatkozása. Először is talán ez az a témakör, amelyben a leglátványosabb, leginkább nyilvánvaló a Fidesz ellenzékben (2002–2010 között), illetve kormányon (2010 óta) tanúsított kommunikációja közti különbség. (Persze mindez más ügyekben is felvethető.) Másrészt a két időszak homlokegyenest ellenkező, köszönőviszonyt sem fenntartó felsőoktatás-politikai felfogása nyíltan megmutatja, hogy – legalábbis ezen a téren – nem beszélhetünk kiforrott politikai elképzelésekről, csak arról, hogy mindig éppen azt mondták, ami a hatalomra kerülés, illetve a hatalom megtartása szempontjából éppen célravezetőnek mutatkozott. A harmadik következtetés már messzebbre vezet: a tandíj 2008-as, népszavazással való elutasítása, majd de facto mostani bevezetése rávilágít, hogy az oktatási rendszer nem más, mint akár a leginkább populista demagógia útján is célravezető eszköz a nagy hatalmú miniszterelnök számára.

Nézzünk néhány fideszes mondatot a múltból, amelyek annyira nyilvánvalóan a mostani kommunikáció ellenkezőjét jelentik, hogy kommentárt se nagyon igényelnek, s pontosan megfelelnek egyes ellenzéki kritikáknak. 2005 februárjában Pokorni Zoltán még csak annak a véleményének adott hangot, hogy az államilag finanszírozott férőhelyek számának csökkentése nemcsak önmagában veszélyes, hanem azért is, mert ennek következtében kevesebb fiatal fog eleve jelentkezni valamely egyetemre vagy főiskolára. Pár héttel később pedig Sió László fideszes oktatáspolitikus arról beszélt, hogy pártja számára kívánatos a diplomások magas száma, a problémát nem ez, hanem az jelenti, hogy a „hanyatló gazdaság nem képes felszívni a képzett munkaerőt”, a felsőoktatási kapacitásszámok akkor több mint ötvenezer főre (!) tervezett csökkentése pedig 5500 (!) „tehetséges fiatalt zárt el az ingyenes egyetemi és főiskolai tanulás lehetőségétől”. (Most mekkora a létszám, és hány tehetséges fiataltól záródik el mindez? És a gazdaság most tényleg úgy hanyatlik, ahogy erről hét évvel ezelőtt a Fidesz vélekedett?) A korszerű gazdaság, a versenyképesség – folytatta 2005-ben Sió – a diplomások számának nem a csökkentését, hanem további jelentős emelését tenné szükségessé, az akkori mintegy 20 százalékosról 50 százalékra. (Mennyi lesz ez most pár év múlva?)

Vagy olvassuk vissza Ágh Péter Fidelitas-politikus – ha nem lenne ennyire szörnyű a helyzet, akár még mosolyt kiváltani is képes – 2006. novemberi szavait: „Kapkodás, zavarodottság és mellébeszélés, megtetézve jókora hazugsággal: erről szól a kormányzat által képviselt felsőoktatási reform. [A] kormány elveszi a magyar fiataloktól a sikeres jövő lehetőségét azzal, hogy bevezeti a tandíjat és csökkenteni kívánja az államilag finanszírozható helyek számát […] nem csak azt akarja megmondani, hogy ki tanulhat tovább, hanem azt is, hogy mit. […] Az államilag finanszírozott helyek csökkenése azt jelenti, hogy mostantól kezdve csak azok tudnak továbbtanulni, akiknek a szülei jó anyagi helyzetben vannak. […] Megkérdőjeleződik a szabad pályaválasztás lehetősége azzal, hogy a kormányzat meg kívánja határozni azt, hogy az érettségiző fiatalok hány százaléka vehető fel. A tervutasításos gazdálkodásban volt ilyen, hogy meghatároztak bizonyos keretszámokat. […] Rossz időket idéz az, amikor meghatározzák, hogy a fiatalok hány százaléka vehető fel.” (Emlékeztetőül: akkor az 56 ezer fős államilag finanszírozott keretszám kapcsán hangzott el a nyilatkozat, ne feledjük, hogy most ugyanez a szám 10 ezer!)

Ha kínunkban jót derültünk, fordítsuk komolyra a szót, hiszen a 2008-as népszavazás előtti kampányban maga Orbán Viktor is részletesen beszélt a tandíj, illetve a keretszámok kérdéséről. Az akkori tandíj-tervet azért utasította el, mert szerinte az megakadályozta volna, hogy „Magyarországon minden szegény sorban született, de tehetséges gyerek eljuthasson az egyetemre. Ugyanis arról van szó, hogy akik szegények, azok nem fogják tudni kifizetni a tandíjat a gyermekeik számára. Ez azoknak is fontos szerintem, akik egyébként nem kerülnek ebbe a helyzetbe. Azért fontos, mert Magyarország jövőjét – és most Széchenyit idézem – a kiművelt emberfők határozzák majd meg. Magyarországon, ha ön megnézi, hogyan kapaszkodhatnánk vissza az élbolyába az Európai Unióhoz újonnan csatlakozott országoknak, ne adj Isten, az élre, mert valaha voltunk ott, akkor azt fogja látni, hogy nyersanyag alig, energiaforrás csekély, a népesség és a terület mondjuk úgy, hogy szerény, egyetlen dologban reménykedhet Magyarország: abban, ami a fejünkben van. Magyarország felemelkedésének kulcsa a tudás. A kérdés az az, hogy képes lesz-e Magyarország bekapcsolódni a tudásalapú társadalmak, a tudásalapú gazdaságok európai rendszerébe. […] Az ország jövője ma az országban meglévő tudás mennyiségétől és minőségétől függ. S ahogy megy előre az idő, ez egyre inkább így lesz. Talán nem lepek meg sokakat, ha azt mondom, hogy Magyarország jövője sokkal inkább függ a tudástól, mint a pénztől.” (Mostanában ennek pont az ellenkezőjét halljuk.) De Orbán beszélt a felsőoktatási rendszerünknek a fiatalokat külföldre kényszerítő hatásáról is: „A baj ma nem az, hogy elmennek a gyerekek, a fiatalok, hanem az, hogy nincs hova visszajönni. Ma a magyar gazdaság, ma a magyar jövő, ma a magyarországi perspektívák nem vonzóak azoknak a számára, akik már elmentek az országból. Tartanunk kell attól, hogy inkább ott keresnek egzisztenciát, ahova elmentek, ahelyett, hogy a tudást fölpakolva a hátizsákjukba hazajönnének és bekapcsolódnának egy dinamikus Magyarország gazdasági vérkeringésébe. A politikusok felelőssége nem az, hogy ehhez a helyzethez alkalmazkodva azt mondják, hogy hát akkor fizessetek tandíjat, hanem az, hogy dolgozzunk azon, hogy Magyarország egy olyan ország legyen, ahova érdemes hazajönni. S ha rajtunk múlik, Magyarország olyan ország is lesz.” (Hát most már pedig rajtuk múlik…) „Nem az a baj, hogy Magyarországon túl sokan járnak egyetemre, mert Magyarországon nem érjük el még az európai átlagot az egyetemre, főiskolára járók arányát tekintve. […] A mi életfilozófiánkból, társadalmi felfogásunkból az következett, hogy mindenkit, aki érez magában erőt, energiát, képességet, besegítsük az iskolába. […] Az ország jövője valójában azon múlik, hogy képzettség és tudás szempontjából milyen képet mutat Magyarország.”

Felesleges hosszabban kommentálni, minden szava visszahull most a fejére. Azóta sehol egy – például gazdasági válságra hivatkozni próbáló – visszakozó megnyilatkozás, egy „meggondoltuk magunkat” stb. Csak azt látjuk, hogy a tudásalapú társadalom iránti elkötelezettségből a „munkaalapú társadalom” víziója lett, azt érzékeljük, hogy számára már nem fontos az országban felhalmozott tudás mennyisége, illetve minősége, és így tovább.

Összehasonlítva a mostani intézkedéseket az ellenzéki időszakban tett nyilatkozatokkal, a 180 fokos fordulatnak csak két magyarázata lehet: 1. Fogalmuk sem volt akkor arról, mit jelent az oktatáspolitika, semmi ilyen elképzelésük nem alakult ki. 2. Nagyon is voltak ilyen elképzeléseik, csak fontosabbnak bizonyult, hogy akkorákat beszéljenek, mint egy toronyház. A mozgósítás sikerült, a Fidesz lenépszavaztatta egy olyan tandíjrendszer tervezetét, amely pedig talán a leginkább élet- és működőképesnek tűnt, ma pedig már a felsőoktatás szőnyegbombázása előtt állunk.


Janus-face with long nose (Martin Missfeldt, 1996) – martin-missfeldt.com 

Minden bizonnyal igaz volt az a majd egyéves sajtóhír, miszerint 2011 végén Orbán Viktor az államilag támogatott hallgatói létszám megállapítását „nemzetstratégiai kérdésnek tekinti, ezért […] magához vonta a 2012-es felsőoktatási keretszámok véglegesítésének jogát” – s akkor ez most, a tízezres létszám kapcsán is pontosan így történhetett. (Ami ugyanis 2011-ben nemzetstratégiai kérdésnek számított, az nyilván 2012-ben is az. Lásd erről korábbi cikkem: Az egyetem fura ura.) A kérdés ezek után az, hogy mi lehet ennek a nyilvánvalóan hosszabb távon is káros következményekkel rendelkező döntésnek a valódi oka. Erre az intézkedésre ugyanis már azt a sokat emlegetett takarózást sem lehet felhozni, hogy „munkaerőpiaci” okai vannak, hogy ezáltal aztán sokkal több lesz a minőségi diplomával rendelkező, hogy fejleszti a műszaki-természettudományos képzést (az is vesztes lesz ugyanis), hogy olyan óriási megtakarítást eredményez, ami láthatóan javítja az államháztartás egyenlegét, növeli a versenyképességet stb. Valóban furcsa is lenne, ha azt állítanák, hogy a mennyiség csökkentése átcsap majd minőségbe, bár a kormányszóvivői tájékoztató után ezen sem lepődhetnénk meg. (Az új kurzus által kitalált részösztöndíjas képzések keretszámainak jelentős megemeléséhez pedig finoman szólva csak visszafogott reményeket érdemes fűzni, azokat már az idén sem váltották be.)

A döntés mögött álló valódi motiváció kérdése azért is felvetendő, mert a friss felsőoktatás-politikai irány nemcsak a Fidesz ellenzéki korszakbeli nyilatkozatainak, illetve a korábbi szocialista-liberális kabinetek törekvéseinek mond ellent, hanem az első Orbán-kormány tevékenységének is. Igaz, hogy 1998-ban kormányra kerülve betartották választási ígéretüket és eltörölték a – még a Bokros-csomag részeként – bevezetett tandíjat (ezzel együtt persze megváltoztak a költségtérítéses képzések lehetőségei is), viszont a felsőoktatás területén fejlesztéseket valósítottak meg. Pokorni, majd Pálinkás József minisztersége alatt mindent elkövettek a hallgatói létszámok emeléséért, bevezették a diákhitelt, megindult a kreditrendszerre való áttérés, 2001-ben pedig a Bologna-folyamathoz való csatlakozásról is döntés született. Úgy tűnik, az első Orbán-kabinet komolyan vette az oktatásba való bekapcsolódás lehetőségeinek szélesítését. A második viszont 2010-től mindennek pont az ellenkezőjét valósítja meg. Nem nehéz azt feltételezni, hogy míg jó tíz évvel ezelőtt potenciális szövetségest láttak az értelmiségben, ma inkább azok közé a társadalmi csoportok közé sorolják, amely számukra „veszélyes” lehet. A „centrális erőtérre” épülő Orbán-rendszernek sokkal inkább megfelel a „kiműveletlen emberfők” sokasága, ezért a beszűkülő oktatási lehetőségeket inkább a „nemzeti középosztálynak” (vagyis a Fidesz iránt elkötelezetteknek) biztosítják, s a politikai szempontból bizonytalannak tekintett társadalmi rétegeket távoltartják a tanulástól, illetve a továbbtanulástól.

S mindez akkor is elgondolkodtató marad, ha esetleg a végre felerősödött hangú tiltakozások hatására utólag kozmetikáznak valamennyit a pár napja bejelentett „tízezres” rendszeren.



Fazekas Csaba



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!