Nyüzsi receptje
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2012. december 05. szerda, 04:18
Papp László Tamás, mint nyüzsi, nyüzsgött egyet. Kár volt.
Legyünk méltányosak, próbáljuk kihámozni végtelen empátiával, mi is a szerző üzenete. Talán mégsem egyszerűen az öncélú gyurcsányozás napi igényének kielégítése, bár piros pontok még mindig begyűjthetők különösebb intellektuális alkotómunka nélkül is ezzel. Talán az LMP-ről akart beszélni? Valószínűleg igen, hiszen Bitó László Róna Péterről jutott eszébe, Róna Péternek is arról az interjújáról, amelyben a hvg.hu olvasóinak elmeséli, miért hagy fel közéleti szerepvállalásával Magyarországon, miért emelte fel a szavát az ellen, hogy Bajnai Gordonék „áldatlan helyzetbe” hozták az LMP-t. Róna homályos utalásait, miszerint az LMP-re nyomást helyeztek a csatlakozás érdekében, nem kötötte össze nevekkel, azt viszont megemlítette, hogy őt Bitó László hozta össze Bajnaival és Kónya Péterrel.
Papp László Tamás mindezt nem tartotta szükségesnek cikke részévé tenni, elégnek vélt annyit tudatni velünk, olvasókkal, hogy Róna Bitó László ösztönzésére találkozott az E-2014 két vezetőjével. Ha valaki az interjút magát is elolvassa, azt találja, hogy Róna Bitó közvetítő tevékenységéről beszél. Papp László Tamásnak ez a tény elégnek tűnt ahhoz, hogy a közvetítést ösztönzésként beállítva richelieu-i szerepbe helyezze Bitót. Azt írja, eddig nem sokat tudott Bitóról - ami, valljuk be, nem túl nagy dicsőség egy újságírónál, ha a hazai közéletben oly régen szerepet vállaló, a demokráciáért önzetlenül dolgozó, ráadásul sokat író személyiségről van szó, mint Bitó László. Talán ha lennének elemi ismeretei, tudná, hogy kevés dolog áll távolabb Bitótól, mint egy Richelieu-féle magatartás.
A szerző, Róna Péter után szabadon, nyilván úgy gondolja, az LMP ármány áldozata lett, amikor – mint felnőtt politikai formációt – megkínálták az E-2014-hez való csatlakozás lehetőségével. Mi tagadás, túl lettek értékelve, és sajnos nem okoztak meglepetést. Úgy reagáltak, mint egy hisztis kamasz. Hogy mi a hiszti oka? A kényszerű szembesülés azzal, hogy bármennyire szeretnének is ragaszkodni az álmaikhoz, bizony van az úgy, hogy le kell mondani a királyfiról a fehér lovon. Nyüzsit valószínűleg bántja, hogy az LMP pontosan abban a társadalmi reakcióban részesült, ami várható volt. Abban, amiben az egész évben a felvételire készülő, magasztos céljait fennen hirdető diák részesül, ha az utolsó percben meggondolja magát, és nem megy el vizsgázni.
Beszél-e a szerző az LMP identitásválságáról? Arról, hogy nem veszi tudomásul, hogy egy önkényuralmi rezsim idején nem állhat középen, ami, tetszik-nem tetszik, más szövetségi politikát kíván? Nem, nem beszél. Beszél-e arról, hogy lehet-e egy erőszakosan ránk erőltetett választási rendszerről nem tudomást véve úgy tenni, mintha a pluralizmusnak az összefogás lenne a legfőbb akadálya? Nem, ilyen messzebb menő következtetésekig nem jut el. Beszél-e arról, hogy hiába vannak ennek a pártnak megváltó elképzelései, ha másokkal együtt nem hajlandó részt venni a demokratikus jogállam helyreállításáért folyó küzdelemben, akkor tudni kéne a választ arra is, hogy ezek a szép tervek miként valósíthatók meg? Mi a fontosabb, a rezsim fennmaradása mellett az LMP kompromisszumok nélküli elvei, avagy a rezsim leváltása összefogással? Beszél-e arról, hogy az LMP maga idézte elő azt a helyzetet, hogy az MSZP, amelyet negligálni akart, éppen az ő elzárkózásuk miatt került jobb tárgyalási pozícióba? Vagyis tökéletesen kontraproduktív hatást ér el. Nem, mindezekről nem szól a cikk. Nyüzsi inkább azokra akar haragudni, akik az LMP-t döntési helyzetbe hozták. Abba a kellemetlen helyzetbe, hogy az egyébként is elodázhatatlan szembenézést elvégezze. Mindezek helyett akar kizárólag Bitó Lászlóval foglalkozni.
Ehhez persze az kell, hogy ő is ármánynak tekintse a csatlakozási megkeresést, sőt, az ármányhoz találnia kell egy „rosszindulatú” ármánykodót is.
Csakhogy kedves Papp László Tamás, úgy tűnik, Ön sem érti, hogy a mai politikai közéletben a törésvonal már demokraták és a demokratikus rendet lebontók közt húzódik. Középre ilyenkor úgy kerül az ember, ha a demokratasága a meghatározó. Lehetnek itt jobboldaliak, baloldaliak, szabadelvűek és ezek midenféle elegye, akik úgy alkotnak közepet, hogy középen találkoznak. Akik demokraták, azok nem várják el, hogy más demokratákat kizárjanak egy demokratikus összefogásból. Bármennyire is igyekszik Ön megfelelni a trendnek, azt nemigen sikerülne igazolnia, hogy Gyurcsány Ferencre a demokrata jelző nem igaz. Ezt az LMP-nek sem sikerülne igazolni. Ha egy párt demokratikusnak véli magát, s a jelenlegi helyzetben nem a demokrácia visszaállítását tekinti mindent megelőző célnak, az hiába nem volt még kormányon, ami egyébként sem erény, csupán állapot, már előre az alkalmatlanságát bizonyítja rá, hogy valaha is oda kerüljön.
Ön nem törekszik arra, hogy tényeket sorakoztasson fel az ármánykodás bizonyítására. Ennél sokkal egyszerűbb eszközhöz nyúl, a megszokott stigmatizáláshoz. Az ármány alapja nem más, mint az Ön politikai előítéletessége. Ehhez pedig elég annyi, hogy Bitó, a trenddel szemben, és Önnel szemben, nem Gyurcsányozik, sőt, nincs róla rossz véleménye.
At work – flickr/andya
Papp László Tamás a hagyományos receptnél marad tehát, ami reflexszerűen bejön bizonyos körökben, azoknál, akik a függetlenséget a minden értéktől és moráltól független cikizésben szokták megtalálni. Vett egy kis gyurcsányozást, beleszórta a fazékba, hogy már a főzés kezdetén beinduljon a nyálelválasztás, majd a „pikáns” ízek kedvéért – két legyet egy csapásra – grécyzve gyurcsányozik. „Ínyenceknél” ez még inkább beválhat. Papp annyira bízik magában és a módszerben, hogy „bátran” variálja a dolgot, és a főzethez ad egy kis Bajnait, Bitóval fűszerezve. Gyengébbek kedvéért az étlapra felírja, hogy most nem Gyurcsányt tálalt fel Gréczyvel, hanem Bajnait Bitóval „ízesítve”, de mindenki úgy egye a főztöt, hogy a szakácstól tudja, a recept azonos.
Nos, itt állunk, kanállal a kezünkben, de a főzet kóstolás nélkül is émelyítő. Émelygéskor legjobb kinyitni az ablakot, és friss levegőt beereszteni, mélyeket lélegezni A huzat majd kiviszi az ostoba szűklátókörűséget, az öncélú doktrinerséget, a rosszindulatú cinizmust. Talán meghozza a felismerést a szerző számára is, hogy a legócskább karaktergyilkos demagógia picit kevés egy publicisztikához. Reménykedjünk, hátha előcsal némi írástudói felelősséget is.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!