A szavak ura
- Részletek
- Napi apró
- 2012. november 30. péntek, 04:03
- Huszár Ágnes
Magyarország jelenlegi miniszterelnöke hadat üzent néhány magyar szónak. Mindenekelőtt a megszorítást meg a tandíjat törölte a saját és az uralkodó kétharmad szótárából. Csak „az elmúlt nyolc év”, illetve „a szocialista kormányok” szövegkörnyezetében használja őket, s mindig hozzáteszi: „de mi nem engedtük”, „eltöröltük”.
A megszorítás szót pénzügyi elvonások értelmében használja a köznyelv, de tulajdonképpen nem közgazdaságtudományi szakszó. Mindössze metaforikus kifejezés arra, hogy egy embernek vagy egy intézménynek szűkülnek az anyagi lehetőségei. Hasonló kép van a hátterében, mint a meg kell húzni a nadrágszíjat kifejezésnek. A kényszerűen lesoványodott testen lötyögő nadrág és a meghúzott nadrágszíj képe nagyon jól érzékelteti a minimálbérből, közmunkadíjból vagy csekély nyugdíjból élő emberek keserves mindennapjait. A közintézmények egyre-másra válnak meg dolgozóiktól – soványodnak –, egyre nehezebben látják el a feladataikat. A vállalkozások kényszerűen foglalkoztatnak minimálbéren dolgozókat, mert nem tudják kigazdálkodni a munkabérre terhelt járulékokat. A bővülő és terjeszkedő minisztériumi szférában, az egyre emelkedő bérek és luxus juttatások világában persze mindebből kevés érzékelhető.
De ha nincsen megszorítás, márpedig nincsen – maga Orbán Viktor magyarázta el sokszor a képernyőről a szemünkbe nézve, gondos artikulációval, hogy mindenki értse –, akkor bizonyára áremelkedés sincsen, a kétharmad által bevezetett 25 új adónem sem gyűrűzött be a megélhetési költségek minden szegmensébe.
És nincsen persze tandíj sem a felsőoktatásban. A miniszterelnök ezt a szót hallani sem akarja. Van ugyan képzési hozzájárulás, amelyet a hallgató fizet az oktatásért vagy a diplomáért, de az nem tandíj. A képzési hozzájárulás mai áron számolva a 2–3 milliótól (bölcsész-, illetve jogászképzés) a 12–14 millióig terjed (orvos- és gyógyszerészképzés). Ami a legtöbb hallgatónak és szülőnek kifizethetetlenül soknak tűnik, de csak vízcsöpp a forró tűzhelyen, ha az önmagát finanszírozni képes felsőoktatásra gondolunk. Ebből a pénzből ugyanis lehetetlen kifizetni az oktatók és az egyéb személyzet bérét, az épületek fűtését, fenntartását. Most pár hete csak hétmilliárdot vontak el a legjobban gazdálkodó egyetemektől, mégis hetekig tartó szénszünetekről döntöttek a rektorok. Az oktatási államtitkár asszony a rendelkezést úgy kommentálta, hogy „nem aggódik”, hiszen biztos benne, hogy „az egyetemek ezt ki tudják gazdálkodni”.
Orbán Viktor pedig biztos benne, hogy bevezethető egy olyan felsőoktatási rendszer, amely nem szorul rá a közpénzekre, viszont „minden egyes magyar diák számára, aki az egyetemek által előírt minimális követelményt képes teljesíteni, biztosítja annak a lehetőségét, hogy saját maga finanszírozhassa a tanulását”. Ez – ha az egyetemek minden működési költségét a hallgatókra terhelné – a fenti tandíjak sokszorosára duzzadását jelentené.
Az ember néha úgy érzi magát, mint Lewis Carroll filozofikus meseregényének hősnője. Alice Tükörországban* egy Dingidungi nevű kis lény beszédét hallgatja:
– Ez aztán a dicsőség!
– Nem tudom, mit ért azon, hogy „dicsőség” – mondta Alice.
Dingidungi megvetően mosolygott.
– Hát persze, hogy nem érted, amíg meg nem mondom. Úgy értettem: „elsöprő erejű érvelés”, mi?
– De hát a „dicsőség” nem jelenti azt, hogy „elsöprő erejű érvelés” – ellenkezett Alice.
– Ha én használok egy szót – mondta Dingidungi megrovó hangsúllyal –, akkor az azt jelenti, amit én akarok, se többet, se kevesebbet!
– Az a kérdés – hitetlenkedett Alice –, vajon engedelmeskednek-e a szavak.
– Az a kérdés – így Dingidungi –, ki az úr és kész.
Hát így valahogy.
* (Lewis Carroll, Alice Tükörországban. Ford. Révbíró Tamás. Móra Kiadó, Budapest, 1980, 62.)
(Huszár Ágnes)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
