Egy korszerűtlen visszaemlékezés
- Részletek
- Napi apró
- 2012. november 28. szerda, 05:41
- Huszár Ágnes
A gazdasági recesszió, az euróválság világában a politika szereplőinek és elszenvedőinek sincs kedve a múltba nézni, visszatekinteni. Ebben a hangulatban szinte el is sikkadt egy évforduló: húsz éve, 1992. október 8-án halt meg Willy Brandt, Berlin volt főpolgármestere, az NSZK volt kancellárja, a német szociáldemokrácia meghatározó alakja.
Brandt, eredeti nevén Herbert Frahm 1913-ban Lübeckben szinte beleszületett a szociáldemokrata mozgalomba. Tanító apja már születése előtt meghalt, őt munkás nagyapja nevelte. Már tizenhat éves korában szülővárosának szociáldemokrata ifjúsági szervezetében dolgozott. A náci hatalomátvétel után Norvégiába távozott, ezután újságíróként küzdött a Hitler-rezsim ellen. Életét kockáztatva, illegalitásban szervezte újjá Németországban a szociáldemokrata ifjúsági szervezetet. 1938-ban a Gestapo által folyamatosan üldözött Brandtot német állampolgárságától is megfosztották.
A második világháború után Brandt különböző posztokon keményen dolgozott egy új Németország felépítéséért. Amikor 1969-ben kormányra kerültek a szociáldemokraták, Brandt első beszédében azt mondta: „Most győztük le Hitlert végérvényesen.” És csakugyan, az ő kancellársága alatt alakult ki Németország új, demokratikus arculata. Brandt első kormányfői beszédének szavai: „Több demokráciát merni” (Mehr Demokratie wagen) – szállóigévé vált.
Ahogy szállóigévé vált az is, amit 1989. november 10-én, a Kelet- és Nyugat-Berlin határán megnyitott Brandenburgi Kapunál mondott: „Össze kell nőnie annak, ami összetartozik” (Nun muss zusammenwachsen, was zusammengehört). Egész politikusi életében fáradhatatlanul dolgozott a „keleti politika” megerősítésén, az NDK-val kiépített kapcsolatok erősítésén. Ezt koronázta meg a két német állam összeolvadása. Nagy ajándék volt számára, hogy megérhette ezt a pillanatot.
Ha Brandtra gondolok, az a kép jut eszembe, amely 1970-ben készült Varsóban. Az NSZK kancellárja térdre borul a varsói gettó áldozatainak emlékműve előtt és bocsánatot kér a lengyel néptől a németek által okozott szenvedésekért. A nácik által üldözött antifasiszta kért bocsánatot népe bűneiért, olyan vehemensen, hogy egy pillanatra még a mögötte álló küldöttség is kővé dermedt. Nem „egyeztetett” velük, ez a gesztus ösztönös volt, a szívéből jött.
Willy Brandt a varsói gettó áldozatainak emlékműve előtt, 1970 decemberében - forrás
Ilyen volt Brandt, érzelmes és impulzív. Imádott élni, szerette a szép nőket és az erős italokat, ez utóbbi miatt ragasztották rá tréfás gúnynevét: Willy Weinbrand. Emberi esendőségében rejlett hitelességének igazi titka. Egy emlékiratban olvastam nemrég, hogy a szerző akkor kezdett hinni a német újraegyesülésben, amikor meglátta a Brandenburgi Kapunál Brandt „könnyáztatta arcát”.
Húsz évvel Brandt halála után úgy tűnik, a „bázisból jövő” politikusok korszaka lejárt. A mai politika technokratái egyetemi szemináriumokon tanulják a kampányszervezés és a koalícióalakítás mikéntjét. Hatalomra kerülve aztán Amerikában tanult spin doctorok által konstruált, centire lepróbált médiaperformanszokkal győzik meg a polgárokat. Miről is?
A karizmatikus politikusok kora, úgy tűnik, a múlté. Csak a volt kancellár és főpolgármester hatalmas, göcsörtös szobra emlékeztet a berlini SPD-épület előtt egy emberfölötti erkölcsiségű és hitelességű államférfira. Kár tulajdonképpen.
(Huszár Ágnes)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
