Ellen-pontok
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2012. november 27. kedd, 04:26
Egy politikai szervezetnek (ami leginkább azt jelenti: pártnak) általában szokott lenni valamiféle programja, amelyben különböző pontok, szóval programpontok találhatók. Biztosan tudjuk, hogy vannak ilyenek az LMP programjában is, hiszen nem is oly régen előálltak ilyenekkel, mind általában, mind konkrétan az alkotmány kérdésében. Legutóbbi nagy kupaktanácsuk fényében azonban úgy tűnik, hogy pontjaiknál sokkal fontosabbak számukra az ellen-pontjaik. Tehát nem az, hogy „mit igen”, hanem az, hogy „mit nem”. Vagy még inkább: „kivel nem”. És ha jól értjük a dolgot, a mostani kongresszuson többségre jutott kemény bolsevikok azt mondják: senkivel sem, különben a végén még ott lesz az MSZP (sőt ami még borzasztóbb: netán a DK is); a kisebbségben maradt puha mensevikek meg azt: igen, mi hajlandók vagyunk tárgyalgatni kicsit a Mozgalommal, de csak azért, hogy megmondjuk neki: az MSZP-vel nem, nem, soha (nem is beszélve a szörnyűséges DK-ról). Ha így van, az sajnos azt a hírhedt hasonlatot juttatja az eszünkbe, hogy akkor a különbség itt is csak annyi, mint a sárga és a zöld ördög között.
Mindez egyáltalán nem örvendetes számomra. Jobban örültem volna egy pozitív döntésnek. Mert hiszen – megírtam itt a Galamusban –, bár időnként szidtam őket, időnként azzal a gondolattal is kacérkodtam, hogy esetleg hajlandó leszek rájuk szavazni, igaz, jobb híján. Merthogy liberális párt jó ideje nem létezik, s ugyanakkor úgy láttam: amíg az MSZP vezető köreiben ott vannak azok a szörnyű demagógok, akik ott vannak (és sajnos a mai napig ott vannak), addig én erre a pártra akkor sem szavazok, ha a programjában szentül kukorékol. Most persze már szavazhatnék a DK-ra, amelynek létrejöttét annakidején e hasábokon lelkesen üdvözöltem, csak hát itt egy nagy probléma van. Az ugyanis, hogy a kezdeti nagy nekibuzdulás és nekifutás után egy ideje úgy néz ki: félő, hogy nem lépné túl a parlamenti bejutás küszöbét. És az sajnos nem vigasztaló, hogy mostani döntése után az LMP meg biztosan nem, minthogy az elmúlt választáson a párt nélkül maradt liberálisok juttatták be, és ezt még egyszer aligha fogják megtenni.
Gondolom, még érvényben van és érvényben is marad Bajnai ama formulája, hogy a Mozgalom (az eszmei pontok közössége mellett) olyan pártokkal és szervezetekkel kíván technikailag együttműködni, amelyek több szavazatot hoznak az egyik oldalon, mint amennyit a másikon esetleg eltaszítanak. Mármost hogyan képzelheti azt az LMP (annak bármelyik szárnya), hogy az ő szerény és bizonytalan szavazótábora pótolni képes az MSZP nagy és biztos szavazótáborát? Na persze tudjuk, hogy ezen a párton belül is dúl a harc az együttműködés-pártiak és az együttműködést ellenzők, szóval a pontok és az ellen-pontok között. És nyilván az is kérdéses, hogy vajon Mesterházy vagy Botka tud-e annyi szavazót hozni, mint amennyit Szanyi és Szekeres eltaszít. A kérdés még akkor is ez, ha a jobboldali propaganda nem velük riogat, hanem természetesen Gyurcsánnyal, merthogy ebben a csudaországban a talán legjobb és legrokonszenvesebb politikusról sikerült kialakítani a legrosszabb és legellenszenvesebb politikus képét. (És úgy tűnik, ezen már csak történelmi távlatban lehet változtatni.) Ezért, bár mindig utáltam a választási plakátok leszaggatását vagy átragasztását, és bizonyítva látom, hogy ezt döntő többségben mindig a jobboldaliak csinálták a baloldali plakátokkal, most mégsem tudom elítélni azokat, akik átragasztották az állítólagos „Gyurcsány–Bajnai szövetség” elleni hazug plakátokat. Nem azért, mert baloldaliak csinálták ezt egy jobboldali plakáttal. Ha a plakáton ez állt volna: „Éljen a nemzet! Szavazz a Fideszre!”, vagy ez: „Isten velünk! Szavazz a KDNP-re!”, akkor elítélném az átragasztását. Pozitív üzenet reklámozásához mindenkinek joga van, akkor is, ha puszta propaganda. A szóbanforgó plakát azonban egy negatív üzenet, konkrétan egy rágalom reklámozása, méltó tehát az átragasztásra vagy akár a letépésre is.
Az eredeti CÖF-plakát a Szombathelyi buszmegállóban - Fotó: Bonyhádi Zoltán
A Mozgalom (úgy is mint jövendő párt) fő célja a jelenlegi szakaszban a szavazói bázis növelése, szélesítése és megszilárdítása kell legyen. Más pártok pedig nem föltétlenül a szervezeti csatlakozás formájában működhetnek majd együtt vele, hanem taktikai választási húzások (visszalépések stb.) formájában is. A „centrum eltolása” (úgymond a szavazatmaximálás helyett), mely fogalmat egy általam egyébként becsült publicista dobott be mostanában, nyilván nem úgy megy végbe, hogy hat markos legény megfogja és odébb tolja. Hanem éppen a szavazatmaximálás, tehát újabb szavazói rétegek megnyerése révén. A fanatizmusig elkötelezett jobboldaliak megszólítása persze reménytelen, mert ők meg vannak róla győződve, hogy Orbán Viktor voltaképpen Magyarország megváltója, tehát örökké hatalmon kell maradnia. De a jelenleg a bizonytalanok közé sodródott baloldaliak és baloldali konzervatívok (merthogy a konzervativizmus nem föltétlenül jobboldali, s végképp nem egyenlő a jobboldalisággal) megnyerése lehetséges.
A meghekkelt CÖF-plakát Szombathelyen – Fotó: nyugat.hu
Mindent meg kell tenni az Orbán-rezsim megbuktatása érdekében. Ez ugyanis akkor is óriási fegyvertény lenne, ha utána nehézségekbe ütközne a kormányalakítás és a kormányzás – és még ennek esetleges kudarca esetén is a választási győzelem főpróbát jelenthetne egy későbbi kormányzati sikerhez. Az alkotmányosság helyreállítása az a minimum, amelyben valamennyi demokratikus párt egyetért. A jelenlegi ún. alaptörvény pedig alkotmányellenes, bármilyen paradoxul hangozzék is ez elsőre. Hogy ezzel kapcsolatban most csak egy nagy szaktekintélyre hivatkozzam: nem más, mint Sólyom László is ezt mondja. Az alkotmányosság helyreállításához tehát nem kell föltétlenül kétharmados többség. A jogi formalizmusok buktatóin az értelmes jogérzék mindig át tud lendülni. Egyszer már megírtam itt például (2011. június 16.), hogyan oldotta meg az angol parlament azt a fogas alkotmányjogi kérdést, hogy ülését csak a király hívhatja össze, a királyt viszont épp most késztették a trón elhagyására... A nagytapasztalatú bölcsektől nem szégyen tanulni – és minden parlamentarizmus ősképe ugye az angol parlamentarizmus.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
