Színtelenül, mi tarka volt
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2012. november 06. kedd, 04:54
Elmúlt az október 23-i ünnepségek euforikus hangulata, Bajnai nagyszabású beszéde, megalakult a Millával és a Szolidaritással közös egyesület, a demokratikus ellenzék útkeresése új közlekedési táblák kicövekelésével folytatódott. Mint ahogy a tapogatózás is, miszerint ki kivel akar együttműködni, szövetséget kötni, kitől akar elhatárolódni stb., és hogy a dolgot komolyan kell venni, azt jelzi, hogy fideszes körökből kétféle reakciót váltott ki mindez: vagy az összefogás életképtelenségét ecsetelő, lefitymáló véleményt, vagy a „Gyurcsány-Bajnai-korszak” visszatérésével kvázi nemzethalált vizionáló elrettentést. Mindkettő az orbáni ellenségkép megszokott propagandisztikus eleme, s egyelőre az előbbihez tudnak kézzelfoghatóbb érveket rendelni.
Érdemes hát feltenni a kérdést: hol van az a pont, amikor a demokratikus ellenzék különböző szervezeteinek (pártjainak, egyesületeinek) a programvitái, helyezkedései megnehezítik az együttműködést, vagy épp lehetetlenné teszik a valamennyiük által hőn áhított célt, a kormány- és rendszerváltó célzatú összefogást? A válasz – szerintem – egyszerű: ez a pont ott van, ahol már jóval többet foglalkoznak egymás hibáival, mint az Orbán-kormányéval.
Successes and failures – flickr/Will Lion
Úgy tűnik, a demokratikus ellenzék programvitái ráadásul nem is az együttesen alakítandó jövő (például egy majdani közös kormányprogram elemei) kapcsán kristályosodnak ki, hanem a múltra vonatkoznak. (Ld. erről Lendvai L. Ferenc cikkét is.) Az Együtt 2014, különösen a Milla egyes nyilatkozatai kényszerítik ki ezt a következtetést, hogy rendkívül elutasítóak a 2002–2010 közötti múlttal, különösen persze a Gyurcsány Ferenc nevével fémjelezhető időszakkal szemben is. Ez a megközelítés pedig több szempontból is nehezen érthető, a közeljövőben pedig egyre nagyobb tehertétellé válik. Elsősorban azért, mert a nagyszabású rendszerkritikus tüntetésekkel jogos figyelmet kiváltó, most pedig Bajnai Gordon köré tömörülő „civileknek” talán nem kellene az egész múltat egyszerre leváltani, bőven elég lenne az energiáikat arra fordítani, hogy a mostani jelent tehessék 2014-ben múlt időbe. Másodszor pedig azért, mert végre arra kellene koncentrálni, hogy megválaszoljanak egy egyszerű kérdést: a Gyurcsány- illetve Orbán-kormányok közül melyiket tekintik szimpatikusabbnak. Lehet persze rávágni, hogy „egyiket sem”, de érdemes volna elgondolkozni azon, hogy egy választáskor nem feltétlenül „a” jót, hanem a kevésbé rosszat szeretné kiválasztani magának az urnához járuló polgár. (Azért részt vettünk pár demokratikus voksoláson, ha eleinte nem is így tudtuk, de ezt már megtanultuk.) Ha valóban komolyan veszik Bajnai október 23-i beszédében megfogalmazott, 4 pontból álló alapvetését (vagyis a nemzet, a szolidaritás, a haladás és Európa kérdésében való egyetértést), akkor tegyék fel a kérdést, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként hogyan viszonyult mindehhez, és máris nehezen érthető, hogy mit is akarnak ennyire vehemensen elutasítani. Nyilván minden korszaknak felsorolhatók a hibái, ilyen-olyan súlyú melléfogásai is (amelyek megbeszélendők persze), de Magyarország akkor összehasonlíthatatlanul volt demokratikusabb, jogállamibb és köztársaságibb, mint az a Magyarország, amelyet most „építünk”. Az „elmúltnyolcévnek” pedig bőven voltak eredményei és sikerei is, hosszú és tartalmas éveknek számítanak, nem lehet leegyszerűsíteni csak az államadósság-növekedésre, a 2006. októberi zavargásokra és az őszödi beszédre. (Gyorsan hozzáteszem, hogy nem ezek fontosságát vitatom, ellenkezőleg.)
Gyurcsány Ferencet és az akkori MSZP-t elsősorban nem a hibáik (melyek is voltak azok?) tették bűnbakká, illetve a népnyúzás – amúgy gyorsan fakuló – szimbólumává, hanem a Fidesz hatalmi törekvései, illetve a jobboldal erőteljes propagandája, politikai céllá avatott „amortizálása” volt ezért a felelős. Vagyis az Orbánt leváltani akaróknak el kellene tudni partnerként fogadni az akkori kormányzásban tevékeny, ma a demokráciáért hitelesen aggódó politikusokat, Gyurcsányt, Mesterházy Attilát és másokat. (Vica versa persze.) Fontos, hogy ki mennyi szavazót taszít és mennyit vonz, de itt nem annyira taktikai, hanem elvi kérdésről van szó. A Milla és az LMP persze mondhatja, hogy ők akkor jobb minőségű kormányzást tudtak volna megvalósítani, nem tudhatjuk, de ezt bizonyítani csak akkor lesz módjuk, ha sokkal inkább Orbán Viktort és nem Gyurcsány Ferencet akarják leváltani. Ha ez megvan, bőven lehet arról elmélkedni, hogy mit érdemes megtartani a rendszerváltás óta eltelt évtizedek kormányokon átívelő negatív tapasztalataiból és mit nem. (Jut eszembe, a múlttal való szakítás, a „nem akarom tovább így csinálni” igényét épp Gyurcsány is kimondta őszödi beszédében, bizonyára komolyan is gondolta.) Érdemes mérlegelni, hogy például 2006 októberében nemcsak rendőri túlkapások voltak az utcákon, hanem a hatalomváltást zavargásokkal elősegíteni, illetve kikényszeríteni kívánók is. Érdemes azt is normálisabban megközelíteni, mit is jelentett a 2008-as válság, ki hogyan reagált rá. Vagy korábban mit is jelentett a „szociális népszavazás”, és hogy mit jelentettek volna az akkor leszavazott terhek a mostaniakhoz képest stb., stb. De ha már ennyire kritikusak vagyunk is Gyurcsánnyal és/vagy a 2002–2010 közötti évekkel, miért feltételeznénk, hogy Orbán után egy MSZP-t vagy DK-t magában foglaló együttműködés ugyanott tudná és akarná folytatni, mint Orbán előtt tette? Na, erről már érdemesebb volna törni a fejünket, persze képletesen a sajátunkat, és nem ténylegesen a másokét.
A múltról beszélni kell, be kell vallani, tudjuk. De az „elmúltnyolcév” tarkaságából nem lehet csak a rikító színeket kiválasztani. Érdemes volna ezt higgadtan mérlegelni, mielőtt a rendszerváltó összefogás útkeresői többet kezdenek foglalkozni a letűnt évekkel, mint a jelennel és a biztató jeleket egyre inkább nélkülöző jövendővel.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
