Asszertívan, nem agresszívan
- Részletek
- 2012. november 05. hétfő, 04:11
- Huszár Ágnes
A politika eseményeit a média nagy része az infotainment – a szórakoztatás és az információszolgáltatás határmezsgyéjén – tükrözi. Azok a beszélgetős műsorok, amelyekben az ellentétes csoporthoz tartozó meghívottak „jól beszólnak” egymásnak, „agyagba döngölik” egymást, amelyek végén lehet győztest hirdetni, a valóságshow-k dramaturgiáját követik.
Ezek alapozzák és erősítik meg azt a közvélekedést, hogy a politikusok „csak veszekednek”, az „emberek” feje fölött. Ezek hatására érzik magukat az emberek egyre inkább a lényeges, rájuk tartozó események, döntések passzív nézőinek, nem pedig a közéletet befolyásolni akaró és képes állampolgároknak. És éppen ezért keresik a jelenlegi helyzet miatti frusztráltságuk kifejező formáit a hagyományos politikai pártokon kívül, a fészbukon szerveződve, flashmobokon találkozva.
A hagyományos politikai pártok iránti bizalmatlanság, sőt közöny megnyilvánulása az is, hogy miközben a hagyományos – értékrendek alapján szerveződő, bizonyos társadalmi csoportok érdekeit képviselő, alulról építkező és szervezeti életet élő – pártok támogatottsága csökken, egyre többen adják voksukat az olyan posztmodern alakulatokra, mint a németországi Kalózpárt. A magyar politikai porondon hasonló elemeket mutat fel az LMP, bár inkább csak nevében és bizonyos akcióiban. Egyebekben főleg az európai zöldpártok agendáját követi, egyfajta doktriner szigorúsággal előadva. Ez, valamint az, hogy következetesen nem foglalnak állást az egész társadalmat érintő leglényegesebb kérdésekben, arra ítélheti őket – figyelmeztet joggal Paul Lendvai – hogy kimaradnak a fősodorból, marginalizálódnak.
Pedig szükség lenne rájuk és a bennük bízó szavazókban, hogy minél előbb leváltsuk a turulban-született, dicsőséges magyar múlt nosztalgiákat melengető, az IMF ellen öngyilkos szabadságharcot vívó jelenlegi kétharmadot.
Ehhez pedig arra van szükség, hogy racionálisan számba vegyük a megoldandó problémákat és találjuk meg azokat a politikai alakulatokat, élükre pedig a megfelelő vezetőket, akik képesek megoldási javaslatok kidolgozására és véghezvitelére.
Hogy megtaláljuk őket, szükség van a médiára, a tényeket tükröző híradásokra és tárgy- és szakszerű vélemények ütköztetésére. Nagyon sajnálatos, hogy néha még a média tárgyilagos szereplői is belecsúsznak az infotainment logikájába: a politikát egyfajta cirkuszi porondként jelenítik meg, ahol a szereplők megküzdenek a nézők kegyeiért. Amikor Ferenczi Krisztina ellentmondást nem tűrően kijelenti, hogy Kuncze Gábornak és az általa képviselt Szabadelvű Polgári Egyesületnek nincs helye a magyar politikában, a politikát és a szórakoztatást egybemosó érveket használ: „Nem azért, mert nem a legszórakoztatóbb, és nem azért, mert nem az egyik legfelkészültebb politikus volt, hanem azért, mert ezt a pártot megette az idő”, politikai súlya „nem mérhető”.
Ferenczi és a hasonlóan gondolkodók logikája a nyűgös operettnéző „Új műsorhoz új férfi kell” logikája. Jellemző az is, hogy mindig férfiban és sohasem emberben (aki lehet nő is) gondolkodik. Aki a politikai életet tesztoszterontúltengéses pankrációként éli meg, annak a logikája ez. Aki pedig ennek hatására az életet egy nagy csatamezőként képzeli el, ahol mindig az ügyesebb, agresszívebb, az aljas eszközöket is bevető győz, már ma is a „harag társadalma” (Sloterdijk) polgárának érezheti magát.
Súlyos szerepzavarban van Ferenczi és a média hasonló érvelésű képviselői akkor, amikor azt gondolják, ítélhetnek embercsoportok politikai orientációja fölött. Lehet, hogy az SZDSZ-t mint pártot „megette az idő”, az országban még mindig vannak-vagyunk liberális értékek szerint élők. Márpedig a szabadelvűek éppoly joggal akarnak részt venni a jövő alakításában, mint mások. Ferenczi érvelésében elsikkad az a tény – ahogy Mihancsik Zsófia (Nem kérek a B-listázókból) nagyon határozottan hangsúlyozza –, hogy nem Kuncze Gábor (és más szereplők) „jelentkeztek be” a politikai életbe, hanem értékválasztásos alapon szerveződött új csoportok. Akik szuverén módon választanak maguknak politikai képviselőket. Elsikkad az is, amire szintén rávilágított már Mihancsik Zsófia: nem az árnyalt, gondolkodó szemlélet, hanem a megbélyegző düh sajátossága összemosni embert párttal, embert emberrel. Kuncze Gábor ma nem az SZDSZ elnöke, hanem egy szabadelvű egyesületé, értelmetlen tehát vele kapcsolatban arról beszélni, milyen ma az SZDSZ támogatottsága. Merthogy egykori pártja nem Kuncze miatt, hanem Kuncze hiánya miatt esett ki a parlamentből – Kuncze sikeresen küzdött meg 2002-ben a tökéletesen reménytelennek hitt örökséggel (2001 nyarán, amikor átvette az elnökséget, 1 és 2 százalék között mérték az SZDSZ-t), 2006-ban pedig még növelte is valamelyest a támogatottságot. Az egykori liberális párt gyors és látványos lepusztulása akkor kezdődött, amikor már nem ő volt az SZDSZ elnöke. Kuncze nem megbukott, hanem hátralépett – mint számtalanszor elmondta, azért, mert éppen abból lett elege, hogy a politizálás Magyarországon acsarkodásra épülő szórakoztatóiparrá vált. Ha a választóknak is elegük van ebből végre, akkor miért ne bízhatnának meg egy olyan emberben, aki már évekkel ezelőtt tiltakozott a politikai pankrátorkodás ellen?
Egyetértek Ferenczi Krisztinával: Kuncze Gábor csakugyan sziporkázóan szellemes debattőr és egymástól látszólag távol álló dolgokat összeszikráztató gondolkodó – az ilyesmit nevezik egyébként intelligenciának. Igaz, de akik őt akarják választani politikai érdekeik képviselőjének – egy jereváni rádiós vicc poénját kicsavarva – „nem (csak) ezért szeretik”. Hanem azért, mert képes érdekeket – ahogy a Kálmán Olgával folytatott beszélgetésben is tette – asszertívan képviselni. Asszertívan, nem pedig, ahogy Ferenczi Krisztina látta: „agresszívan”.
A kettő között az a különbség, hogy az agresszívan viselkedő ember úgy gondolja, neki több joga van, mint másnak, és többletjogainak bármi módon – üvöltözéssel, ököllel, alkotmánymódosítással – érvényt akar szerezni. Az asszertivitás ezzel szemben nyugodt és magabiztos viselkedés, amely nemcsak saját érdekeket képes határozottan képviselni, képes tiszteletben tartani másokét is. Az asszertív viselkedés tárgyszerű társadalmi vitákban ölt testet, amelyben az álláspontok módosulnak és közelednek egymáshoz, amelyek végén senki sem érzi legyőzöttnek magát.
Ha nem kívánjuk meghosszabbítani a mostani tekintélyelvű és korrupt rendszer életét, asszertív viselkedésre, ilyenre példát mutatni képes politikusokra van szükség. A médiától meg egy kis belátásra, hogy ne akarja őket szomorú bohócként láttatni egy véres politikai porondon.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
