A világ baseballdöntője – 3. számú előmeneteli jelentés
- Részletek
- 2012. október 29. hétfő, 09:27
- Hanák András–Mihancsik Zsófia
Az 1. számú jelentés
A 2. számú jelentés
Hanák András: A világ baseballdöntője – 3. számú előmeneteli jelentés
Gyorsan bejelentem mindazt, amit egy tudósító kötelessége írása elején közölni: a baseballdöntő harmadik mérkőzése 2:0-as Giants győzelemmel végződött, így az Óriások már 3:0-ra vezetnek a sorozatban. Egyetlen győzelemre állnak a bajnoki címtől. A két pontot érő ütések a második inningben születettek, a Tigrisek mai dobója, Anibal Sanchez, nem koncentrált olyan feszesen, mint Ryan Vogelsong, az Óriások tapasztalt pitcherje.
A mérkőzéssorozat Motownba költözött, a nem éppen festői Detroit városába. Kétszer jártam ott, egy ízben Cleveland havazás miatt lezárt repülőtere helyett itt tett le bennünket biztonságban a US Air, másodjára egy esküvőre mentem, amelyről azt hittem, hogy sohasem fog megköttetni. Mégis megtörtént.
A város a hétvégén lázban égett, szurkolók százai latolgatták, miként tudnak felállni a Tigrisek a saját barlangjukban, a Comerica Parkban. Egy biztos, a kivilágított hatalmas tigris most is a stadion tetején ólálkodott. Miként az AT&T Park, ez a stadion is impozáns szabadtéri létesítmény, amelyben a nagy tavak árnyékában levő St. Clair tó partján eléggé vad szelek fújnak így október végén. A stadion nagyjából akkor épült, amikor az AT&T stadion San Franciscóban, az első meccset 2000 áprilisában szinte azonos napon játszották mindkét stadionban.
A Comerica park, a Detroit Tigers otthona – Wikipedia
Ha eddig nem mondtam volna, most megteszem: ez egy olyan játék, amely a győzelemig megy, nincsen döntetlen. Be kell fejezni, el kell dönteni minden egyes meccset. Ha a kilenc inning után nincs győztes, akkor folytatni kell, nincs büntetőrúgás vagy -ütés. Egy évben az alapszakaszban (regular season) egy csapat manapság 162 meccset játszik 180 nap alatt. Ez igen sűrű elfoglaltság. A rotáció majdnem minden poszton működik, különösen a dobók számára fontos a pihenés. Ők egy mérkőzésen belül is kifáradnak, komoly kar- és hátizom kell, még az egyszerűnek tűnő dobáshoz is. Minden mérkőzésen előbb-utóbb bejön a relief pitcher. Van, amikor több is. Nehéz tartósan jó formában lenni, legalább zömében győzelmeket aratni. A rendes szezonban a Giants 94 meccset nyert meg és 68-at vesztett el, a Tigrisek aránya valamivel rosszabb: 88 győzelem és 74 vereség.
Első látásra a legtöbb érdeklődő azt kérdezi: mi abban a kunszt, hogy valaki jól és jó helyre üsse meg az a kicsi labdát? Ha valamit sokáig gyakorolunk, az menni fog. Hát mégsem olyan könnyű ez a dolog, mivel a labdát olyan dobók hajítják az ütőjátékosok felé, akik maguk is igen gyakorlottak a saját mesterségükben. Tehát adódik a kérdés: mi a kunszt abban, hogy valaki úgy dobja el a labdát, hogy abba ne lehessen beleütni. A válasz pofonegyszerű: aki hibázik a dobásban, mert fáradt vagy csak téveszt, arról könnyen ütnek nagyokat a gyakorlott ütők. És néha a kisebb ütés is jó ahhoz, hogy meginduljanak a „támadó” csapat játékosai a pontot még nem jelentő bázisokon elfoglalt pozíciók felé, ahonnan majd később, egy másik kolléga jobb ütéskor tovább tudnak rohanni a home base felé. A játék minden eleme kunszt és intenzív küzdelem, ha közel hasonló képességű játékosok űzik.
Ugyanakkor eddig még egyetlen olvasói levél sem tette fel a kérdést, hogy mit csinál ott hátul, a home plate mögött az a guggoló kesztyűs ember, aki időnként elkapja a labdákat. Hát ő a catcher, az elkapó. Szerepe nemcsak a labdák begyűjtése (néha ő is üt), és ott hátul, bizonyos szituációkban meg tudja akadályozni, hogy az ellenfél játékosa a home base-re érvényes pontot érő módon futhasson be. Mindezt oly módon és abban az esetben teszi a catcher, ha a labdával ügyesen még az előtt érinti meg a futó játékost, hogy az bármelyik testrészével (többnyire a kezével) elérné a home base-t. A második meccsen az Óriások Buster Poseyja pont ezt tette, a megtermett Fieldert éppen az utolsó centiken ejtette ki (lásd képünket az első jelentésben). Volt is nagy vita ennek kapcsán, a Fox televízió több tucatszor játszotta vissza a jelenetet. Minden egyes alkalommal beigazolódott, hogy az itt is zebraöltözetű bírák jól döntöttek.
Egy catcher és egy pitcher – Yadier Molina a St. Louis Cardinals elkapója és Tim Lincecum, a Giants dobója
Mivel a mai napon, vasárnap hajnali 3-kor 2-re kellett visszaállítani az óránkat, és így nyertünk egy teljes órát, tisztelettel jelentem, hogy a harmadik meccs egy jó részét sajátos módon néztem végig. Aki a Major League Baseball honlapjára felmegy, több lehetőség között választhat. Rádióközvetítést a teljes szezonra 19 dollár 99 centért lehet vásárolni, és ezért 2430 alapszakasz-mérkőzést lehet meghallgatni. Potom ár. A rájátszások (postseason) elérhetősége nem több, mint 5 dollár – ez már borsosabb ár. A közvetítés egyidejű, kissé monoton, de informatív. Aki képet is szeretne látni, az a teljes postseasont 24 dollár 99 centért tekintheti meg, de ez csak az Egyesült Államokra és Kanadára érvényes, Magyarországról nem tudtam előfizetni. És egyébként is, a közvetítés 90 perccel csúsztatva követi a valós eseményeket. Tehát számomra a legjobb és leginformatívabb tájékozódást a Gameday elnevezésű ingyenes grafikus közvetítés jelentette. Ezen az animációs-grafikus közvetítésen mindent egészen pontosan lehet követni, méghozzá valós időben (real time), onnan kezdve, hogy ki dob és ki üt, kik lesznek a sorra kerülő ütők, táblázatba szedve látható az adott inningben elvégzett dobások sebessége, eredménye (piros a strike, azaz a sikeres dobás és zöld a ball, azaz a rossz dobás), a dobás jellemzője (csavart, nyesett vagy íves), és hogy mi a dobó és az ütő eddigi statisztikája. Az animációs megjelenítést jól kombinálják az írott szöveggel, magyarázatokkal. Ha veszélyes zónába kerül a dobó, azt rögvest jelzi az egyik sarokban egy hozzáértő rövid kommentár. Ha véget ér az inning fele, ugyanúgy hirdetnek mint a televízióban. Azt kell mondanom, hogy ez a közvetítés legalább annyira izgalmas (és egyben unalmas), mintha televízión nézném a meccset. És hogy néhány percre ezúttal én is real time legyek, éppen most zajlik a hetedik inning felénél tartott pihenő. A Giants a második inningben szerzett két pontjával vezet. Bizonyára van zene, eljátsszák God Bless Americát, de ez nincs a grafikán. Az viszont már látom, hogy Ryan Vogelsong dobót Tim Lincecum fogja váltani. Így is történik, a friss dobó hamar végez három ütő ellenfelével, így a nyolcadik inning elején jöhet a Tigrisek relief pitcherje, Joaquin Benoit, aki kissé bizonytalanul dob, ezért a mindent eldöntő kilencedik inningre Phil Coke dobót hozza be helyére a Tigrisek edzője. Lincecumot is leváltja a kilencedikre Sergio Romo. 4 óra 33-kor Romo eléri a három kiütést, itt a vége, game over.
Amíg levezető gyakorlatként elkortyolom az éjszakai órákon annyira kedvelt langyos tejemet, visszatérek az elmélkedéshez. A játék látszólag alkalmas lenne arra, hogy a sok tekintetben megosztott amerikaiakat még inkább szembeállítsa. Mert ugyebár van az Amerikai Liga és a Nemzeti Liga, és ugyan az amerikai többet játszik az amerikaival, a nemzeti meg többet a nemzetivel, azt mondhatnánk, hogy a döntő előtt általában minden csapat 16 meccset vív meg a „másik” liga csapataival. A baseball mégsem ver éket az Amerikaiak és a Nemzetiek közé. Inkább az egyes csapatok között alakult ki komoly versengés, amelynek szövete tartós kulturális tradíciókban él tovább. Jól ismert a bostoni Red Sox és a New York-i Yankees szembenállása, amely mögött bonyolult társadalmi-kulturális képlet áll. Vagy jól emlékszem, az egyik első meccsem volt, amikor a chicagói Cubs a New York-i Mets stadionjába látogatott. Igen feszült volt a hangulat, még komoly professzorféle emberek is hangosan vitáztak. Majdnem visszaadták a diplomájukat. De a játék mégis sokkal inkább összehoz. Korosztályokat, igen eltérő társadalmi státusú embereket. Civileket és külföldön szolgáló katonákat. Ha van valami, ami valóban amerikai, akkor az nem – ahogy mondani szokás – az apple pie, az almássüti, hanem a baseball. Összehoz a himnusz is. A legtöbb stadionban a közönség meghatározott módon, csavarral énekli. Amikor Washingtonban éltem, a közeli Baltimore Orioles szurkolói az „O say does that star-spangled banner yet wave” sor elején az O-t jó hosszú Ooooo-nak éneklik, mivel a csapat (Orioles) neve röviden csak ’Os’. És mikor máskor hallottam volna a kanadai himnuszt, mint amikor a torontói Blue Jays a Yankees stadionjába látogatott. Persze semmi sem tökéletes. Az egyik alkalommal két quebeci ült mellettünk, akik az O Canada helyett szerették volna az ő francia nyelvű indulójukat hallani. Hiába magyaráztuk nekik, hogy Ontario még nem a francia kanadaiaké, és a szigorú baseball szabályok erre nem adnak lehetőséget.
A Boston–New York-rivalizálás – faniq.com
A baseballban nincsen tartós dominancia. Nagyon kevés alkalommal ismétel egy csapat a döntőben, tartósan senki sincs az élen. Ez jó dolog, mert minden nagyobb város, régió megtapasztalhatja a győzelem mámorát, és a rákövetkező sovány esztendők vesződséges hétköznapjait. Ez az élet kontinuitását erősíti meg, hogy érdemes küzdeni, és olykor el kell fogadni a vereséget.
És mielőtt az a látszat keletkezne, hogy a Tigrisek voltaképpen karom nélküli szobacicák, érdemes megjegyezni, hogy nem mindig ennyire impotensek. Igaz, nem bengáli tigrisekről van szó, de a detroiti Tigrisek azért félelmetes ellenfelek tudnak lenni, akik alig két hete az Amerikai Liga döntőjében a New York Yankees csapatát mosták le 4:0-ra. Tehát mégsem annyira kutyaütők. Eddig négy alkalommal lettek országos (bocsánat, világ-) bajnokok: utoljára 1984-ben, akkor a San Diego Padres csapatát vették meg 4:1-re. Na, ez az „én időmben” volt, de most mégis megkímélem az olvasót az emlékszem rovat kinyitásától. Az igazság az, hogy a meccsre nem emlékszem, csupán az dereng vissza, hogy a Tigers akkori tulajdonosa a Dominos Pizza alapítója volt, míg a Padres tulajdonosa a McDonald’s lánc alapítója, Ray Kroc, aki éppen abban ez évben halt meg, az 1984-es szezon elején. A pizza kontra burger küzdelemből akkor a pizza került ki nyertesen. A McDoni feltehetően ekkor döntötte el, hogy sok új termék felé nyit, és lassan a kávétól kezdve a süteményig minden „Mc” lesz. Így egy ideig még McPizzát is árultak. Emlékeim szerint ez a termék nem vált be.
Nem tudni, mi az oka annak, hogy a Tigrisek éppen a célegyenesben torpantak meg. Ha engem kérdeznek (bár senki sem teszi), az lehet a baj, hogy az Óriások színe éppen úgy narancssárga-fekete, mint az igazi tigris csíkjai, és úgy tűnik, ezzel a konstellációval a fehér-kék Tigrisek nem tudnak mit kezdeni ebben a mindent eldöntő sorozatban. De az is lehet, hogy (ez itt most a reklám és az önfényezés helye) olvasták a tudósító Egy másik tigris – Bob Dylan: Vihar című cikkét az Élet és Irodalomban, és most azon töprengenek, hogy ki a másik tigris. Ők-e, vagy valóban egy másik tigris? Az ilyen identitási bizonytalanság nyomot hagy a baseball-teljesítményen is. Végül az sem kizárt, hogy meghallották egyik (egyetlen?) kitartó olvasónk és kommentelőnk, a feleségem kívánságát, aki azt szeretné, mi több, határozottan lájkolná, hogy minél előbb érjen véget az a tarthatatlan állapot, hogy a tudósító hajnaltájban kioson Gameday grafikán baseballmeccset nézni. Bármi legyen is a magyarázat, ha a negyedik meccset is elveszítik vasárnap este a Tigrisek, akkor véget ér a döntő, és az Óriások lesznek a 2012. esztendő (világ)bajnokai.
***
Mihancsik Zsófia: A világ baseballdöntője – 3. számú marslakó-jelentés
Átköltöztünk tehát a San Franciscó-i vénasszonyok nyarából a hideg Detroitba. A 3. számú meccs kezdetén 8 C fok volt a hőmérséklet – tudom, mert bár az amerikaiak Fahrenheitben számolnak, és én úgy nem tudok, azzal is tisztában vannak, hogy a világdöntőt a világban mindenütt nézik, így a döntőben már előzékenyen kiírják az európai mértékegységeket is, Celsius, méter stb. (Az átlagos meccseken ez nem szokás.) A nézők látványából ítélve aztán a hőmérséklet rohamosan csökkenhetett, bár a fagyos és fagyoskodó nézőtérre az is magyarázat lehet, hogy – mint az egyik meccsközvetítő úr megjegyezte – a Detroit Tigers ütői láthatólag kifújtak, így aztán a Tigers-drukkereknek valóban nem sok örömük volt a meccsben.
Itt kell bevallanom, mielőtt a drukker-magatartás idegenszemű boncolgatását folytatnám, hogy nemcsak némely baseball-szabályt nem sikerült még pontosan elsajátítanom az évek során. Egy árva, istenverte szót sem értek a statisztikáikból. A baseball-közvetítések során ugyanis elképesztő tömegű, részletességű, szempontú, bontású statisztikával öntik nyakon a nézőt. Ezer évre visszamenőleg készítenek napra-, sőt percre kész összehasonlításokat. És nemcsak egy-egy mérkőzésre, csapatra vagy magára a bajnokságra nézve, hanem minden egyes játékosról is: önmaga idei, előző szezonbeli, az egész pályafutása során produkált teljesítményével, más csapatok más játékosai és a baseballban valaha megfordult hasonló teljesítményű játékosok hasonló teljesítményeivel vetik össze az illető produktumát az adott meccsen, mi több, ezen belül is nyolcszázféle átlagot számolnak. A statisztikáikat természetesen rövidítések özönével közlik. Sokszor megpróbáltam már megjegyezni legalább a legelemibbeket közülük, de bevallom, jobbára csak a HR-ek, azaz a szezonban elért home runok, hazafutások felismeréséig jutottam el, és ha nagyon rám parancsolnak, még az RBI (run batted in) jelentését is körül tudom írni (most nem fogom). Mindezt csak azért vetettem közbe, mert a 3. meccs után is rengeteg mindent közöltek velünk a számok nyelvén. Például megtudtuk, hogy 1966 óta nem volt olyan csapat (akkor a fentebb is emlegetett Oriolesnak sikerült az, ami most a Ginatsnek), amely egymás után két meccset dobott le a döntőben úgy, hogy az ellenfélnek nem sikerült egyetlen pontot sem szereznie (ezt hívják shotoutnak, mert azért van, amit tudok), hogy a baseballdöntők történetében 3-0-ról még egyetlen csapatnak sem sikerült fordítani (és hogy összesen 23-szor alakult ki ilyen helyzet a történelemben), azaz nincs mese, a statisztikák szerint a Giants lesz a (világ)bajnok. A többi információt azért nem mesélem el, mert nem értettem őket.
De ha már itt tartunk: nemcsak az adatok sorjáznak elképesztő mennyiségben a képernyőn, önálló táblázatba foglalva vagy az éppen soron következő ütőjátékos neve mellett felsorolva, hanem a meccsközvetítők is ontják magukból az adatokat. Amennyire a televízióból meg tudom ítélni, a csapatoknak megvannak a maguk kirendelt közvetítői. Ezt abból gondolom, hogy – mivel ugye a kedvenc csapataim (lásd az 1. számú jelentést) meccseire korlátozom a saját baseball-élvezeteimet – egy adott csapat meccseit általában ugyanazok a sportriporterek közvetítik. Ketten-hárman. Sohasem egyedül. És mindig olyankor emelik fel a hangjukat, amikor az a csapat hajt végre fontos akciót a pályán, amelynek a meccseivel együtt vándorolnak ők is, szerte az országban. A döntő egyik közvetítője egy idősebb úr, akinek megvan a maga szava járása. Évek óta hallgatom, amikor egy-egy home run-ütésnél hirtelen felszökik a hangja, és felüvölt, mindig ugyanúgy és ugyanazt: „Goodbye, home run!” Lehet, hogy a labdát búcsúztatja így, amely, ugye, egy életre elhagyta a pályát (ezért home run-ütés, mert a pályán kívül ért földet, azaz nézőteret: ilyenkor az ütőjátékos akadálytalanul körbefutja a pályát, hogy végül visszaérkezzen a home plate-hez, ahonnan az ütést leadta, és sima pontot szerezzen a csapatának), de lehet, hogy a másik csapatnak üzeni: szevasztok, viszlát, ki vagytok ütve, ezt csináljátok utána, ha tudjátok.
Róla van szó, bizonyos Gary Thornról. Mint a Wikiből megtudtam, ő az Orioles állandó kommentátora, most nyilván jutalomból közvetíti a Giants–Tigers-döntőt
Én egyébként a baseball-közvetítőket csak „gavarít Moszkvá”-nak hívom, mert mintha aszerint válogatták volna ki őket, ahogyan annak idején, a szovjet korszakban a moszkvai rádió bemondóit: legyen mély, komoly, férfias hangjuk, a hanghordozásukban pedig legyen benne a birodalom egész nagysága, pátosza, egyszersmind a félelmetessége. Na, ezek az emberek hetente többször végigbeszélik a 2–3–4–5–6 órás meccset. Nem értem ám jól az amerikai angolt, tehát csak nagyjából tudom, mi mindenről esik szó. De hogy ott van a fejükben, naprakészen, adatokkal, nevekkel az egész baseball-történelem, abban biztos vagyok. Nem véletlen, hogy többnyire idősebb urak közvetítenek. Egy egész baseball-élettapasztalattal a hátuk mögött.
De ha már itt tartunk: elképesztő hagyományápolás folyik az amerikai baseballban. Ha mindenben ezt csinálják, az időben rövidke történelmű amerikai nemzet a világ leghagyományőrzőbb nemzete. Ezt nemcsak a már említett történeti statisztikahalmazok miatt gondolom, hanem a mérkőzések közti reklámszünetek alapján is. Először is, a reklámszünet nem úgy reklámszünet, mint nálunk, samponokkal, gombaölő szerekkel, hashajtókkal és autómárkákkal. A reklámok nem önálló műsorszám: bele vannak applikálva a közvetítésbe. Keskeny csík a képernyő alján, a gyakori holtidőkben egy-egy negyedképernyős felirat, amelynek a szövegét fel is olvassa a meccs kommentátora, a szponzorok logói néhány másodpercre a képernyő felső sarkában, ételek-italok képei, mint már említettem, de hát könnyű nekik, olykor egy-másfél percig is eltart, mire a dobó elszánja magát a következő dobásra, és addig ki kell tölteni valamivel az időt. De a meccsközvetítés sohasem sérül, a reklámok sohasem foglalják el játék közben a teljes képernyőt, sohasem mulasztunk semmit. Másodszor: tudnivaló, hogy minden egyes pozíciócserénél (amikor a csapatok támadóból védekezőbe, azaz ütő üzemmódból dobóra váltanak és viszont), amely az inningek között és minden egyes inning felénél is megtörténik, a dobóknak joguk van újra és újra bemelegíteni. Ez 4–5 perc. Ez alatt az idő alatt az ESPN televízió különféle összeállításokat sugároz (nem tudom, a többi tévé is csinálja-e ugyanezt, de valószínűsítem). Régi nagy játékosokról, emlékezetes dobásokról, ütésekről vagy védekezésekről, fekete-fehér, homályos tévéfelvételek tucatjai sorjáznak, úgyhogy lassan már én is annyira otthon leszek az amerikai baseball történetében, mint egy pályán született őshonos amerikai. Senkit nem engednek elfelejteni.
Babe Ruth (1948-ban halt meg), Ty Cobb (1961-ben halt meg), Tris Speaker (1958-ban halt meg) – valamennyien jó ismerőseim
Ami egyébként abból is látszik, hogy a meccsek első dobása (nem az alapszakaszban, hanem a rájátszás meccsein, majd a döntő meccsein is) többnyire valamelyik baseball-veteránt illeti meg. (Csak azért többnyire, mert dobott már elsőt George W. Bush is, és számos, valamelyik háborúban megrokkant katona is, sőt olykor azok a mentálisan sérült gyerekek is, akiknek a szponzorálását az adott csapat végzi.) Ilyenkor a nézők és a mai kollégák nagy ovációval fogadják őket, azaz biztosak lehetnek benne ők maguk is, hogy sohasem kerülnek le a Hall of Fame-ről, azaz az örök dicsőségtábláról, és a baseball-drukkerek még álmukból felébresztve is fel tudják mondani nemcsak a nevüket, hanem az ötven évvel korábbi hőstetteiket is. Amerikában érdemes baseballjátékosnak lenni: az utókorban is elevenen, napi szinten él az emlékük.
Na de onnan indultam, hogy a detroiti nézők végigfagyoskodták a meccset. Hiába jött a déóóóó, dé-é-é-é-ó (a Tigers hangosbeszélője ugyanis nem orgona- vagy trombitaszóval ébreszti a magába csukló nézőt, hanem ezzel a jól ismert hívással), nem tudta felrázni a népet. Egyébként ennek a Harry Belafonte-dalnak az indításáról van szó, ezt próbáltam meg ilyen ügyesen leírni:
Ja, egyébként közben megtaláltam a jellemző közönségébresztő orgonazenét is:
Itt pedig egy teljes sorozatot játszik le egy ifjú az ébresztő zenékből. Valóban, szoktam hallani a Zorba-motívumot is (1:16-nál).
Most viszont megint elmaradnak a baseballdrukker-üzenetek, valamint a kendőlengetések is. Még nem tudom a mai, hétfő hajnali negyedik meccs eredményét (még nem volt időm megnézni a felvételt), de ha netán a negyedik meccsel véget ért a döntő (azaz 4-0-ra nyert a Giants), akkor is marad még egy napom, hogy legalább a drukkerszokásokról szóló marslakó-feljegyzéseimet befejezzem.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!