A világ baseballdöntője – 1. számú előmeneteli (és marslakó-) jelentés
- Részletek
- 2012. október 26. péntek, 09:27
- Hanák András–Mihancsik Zsófia
Hanák András–Mihancsik Zsófia: A világ baseballdöntője – 1. számú előmeneteli (és marslakó-) jelentés
Hanák András
A világ baseballdöntője – 1. számú előmeneteli jelentés
2012. október 24-én este 8 órakor (magyar idő szerint már 25-én éjjel 2 órakor) kezdetét vette az idei baseball-szezon döntője, a szerényen csak World Seriesnek (világbajnokságnak) nevezett mérkőzéssorozat, amelynek nyertese az lesz, aki előbb éri el a 4 győzelmet. Ez lehet négy meccs és hét is, a várakozás most azt vetíti előre, hogy közel leszünk a hét összecsapáshoz. A döntőt ebben az évben (október 27-e és november 1-je közt) a National League győztese, a San Francisco Giants az American League nyertesével, a Detroit Tigers csapatával játssza.
Az elkövetkező napokban erről a döntőről tudósítanék.
Az első mérkőzést San Franciscóban a helybéli Óriások nyerték meg 8:3-ra. Ma, pénteken még a városban marad a sorozat a második mérkőzésre, aztán utaznak a játékosok Detroitba, ahol kettő vagy szükség szerint három meccset játszanak, és ha még mindig nincs meg a 4 győzelem valamelyik oldalon, akkor még egy vagy két meccsre visszatérnek San Franciscóba. A nyitó mérkőzés előnye mostanában azon múlik, hogy a két liga közti, egyébként tét nélküli „All Star” meccsen melyik liga győz. Ebben az évben a National League nyert, így annak a győztese, a San Francisco Giants kezdhetett otthon.
Az AT&T Park – Wikipedia
Olyan feladatra vállalkozom, amelyet tisztességes sportújságíró, mi több magára adó íróember nem vállalna be: anélkül írok erről az eseményről, hogy módomban állna megnézni a meccseket. Egy dolog vigasztalhatja az olvasót (ha lesz ilyen a portál főszerkesztő asszonyán kívül): akkor sem tudnék jobbat, okosabbat, érdekfeszítőbbet írni, ha valóban megnézném a sorozat meccseit. Az ESPN adó közvetíti őket (és ha az izgalom felspannolódna, majd találok módot rá, hogy egy-egy részt mégis követhessek). De voltaképpen inkább az esemény hangulatáról, a látványról, a játék szelleméről írnék, mint arról, hogy ki mit ütött, mennyit rohant haza a home base „kikötőjébe”, és ki miként győzött. Nem kívánom elmagyarázni a szabályokat sem (én sem ismerek sok részletet), még azt sem fejtegetem, hogy miként lehet megnyerni egy mérkőzést – a lényeg valami olyasmi, hogy több játékost kell visszafuttatni a home plate-re, a kiinduló bázisra, mint amennyit a másik csapatnak sikerül, és közben kilenc meneten (inningen) át mindegyik menetben ki kell „dobni”, hivatalos nevén kiütni (strike) a játékból a másik fél három ütő játékosát. Ez természetesen nem közvetlen fizikai kontaktust jelent, hanem azt, hogy a pitcher (dobó) labdájának úgy kell elsuhannia az ütőjátékos (batter) ütője mellett, hogy abból ne legyen ütés, vagy ha lesz is, az béna (érvénytelen) legyen vagy a pályán lévő szorgos emberek (a védők) a levegőben vagy a földön időben elkapják és kiejtsék az ütőjátékost.
Bevallom, nagyon rég voltam baseball meccsen, egy teljes mérkőzést a televízióban sem láttam az elmúlt 10 évben. De régebben voltak olyan periódusok az életemben, amikor nagyon figyeltem, követtem, és néhanapján, Philadelphiában és New Yorkban, kimentem meccsekre is. Ezek igen eltérő élményt nyújtanak, mert nem egyszer valóban dögunalom az egész, nem jön be semmi, az ütőjátékosokat simán „kiütik”, mert vagy kutyaütők vagy nagyon jó a dobó játékos. Aztán valahogy megszerzi az egyik csapat a vezetést, és ráül az eredményre. Sok izgalom nincs, közben jól el lehet beszélgetni barátainkkal. De a vége előtt minden fordulhat.
Ez az a játék, amely egy híres régi játékos-edző (Yogi Berra) bölcselme szerint „addig nem fejeződik be, amíg nincs vége” („it ain’t over till it’s over”) vagyis amíg valamennyi menetben ki nem üttetik a három obligát játékos. Ez lehet két-három óra, de akár több óra is, volt meccs, amelyet másnap kellett folytatni. Nem lehet tudni, hogy meddig tart. És bár vezethet valamely csapat nyolc vagy tíz ponttal, amíg nincs kiütve az ellenfél, addig vissza lehet jönni a játékba.
Kevés hasonló játékot ismerek. Az amerikai küzdés, optimizmus egy része mintha innen származna. Ritka ugyan a látványos feltámadás, de előfordul. A kisebb fordulatok viszont gyakoribbak. Így az Óriások (Giants) úgy kerültek a mostani döntőbe, hogy a National League hétmérkőzéses (elő)döntőjében már 3:1-es vesztésre álltak, mégis visszajöttek, és 4:3-ra nyertek. A mérkőzés dinamikája adja a hangulat nagy részét, ebben áll a dolog sava-borsa. Egy ideig jó iparosként lehet dobni, ütni, futni, szinte semmi sem történik, bár így vagy úgy, a fű alatt vagy a szelek szárnyán megszületik az egy vagy több pontot érő home run, vagy az egyszerű bázisról-bázisra araszolás végén a score, azaz a pontszerzés. Ez kétségtelenül kevés izgalmat jelent, bár ha a favorit csapat éri el, a szurkolói nyilván elégedettek. Olykor a teljesítmény kiemelkedő és megtapsolható.
Izgalom a második mérkőzés második inningjében: a Detroit Tigers játékosát, Prince Fieldert „kiüti” a Giants elkapója (catcherje), Buster Posey a home plate-nél
De a jó játék – meglátásom szerint – lassan épül fel, fokozatosan nő a nyomás a másik félen, bár a helyzet pillanatok alatt semmivé válhat, és akkor legközelebb mindent újra kell kezdeni. Ám ha egyszer elkapják a tempót, akkor a kialakított helyzet egyre kiélezettebbé válik, pillanatok alatt hihetetlen izgalmakig pörög fel a játék, és a támadó csapat begyűjti a pontjait. Nincs más labdajáték, színjáték vagy olyan játék, amelyet mi emberek űzünk, amely hasonló dinamikával tudna átváltani a nyugalom, az unalom perceiből az izgalom és az esztétikai harmónia pillanataiba. Ennek a dinamizmusnak és katarzisnak nincs dramaturgiája. Jön amikor jön, az ember néha érzi, várja, hogy aztán a sikerbe vagy a kudarcba torkolljon a felfokozott hangulat. Nincs még ennyire kiszámíthatatlan élmény, ajzószer, ha valaki képes elkapni ezt a fonalat.
De hagyjunk még néhány fejtegetést és élménybeszámolót a sorozat következő darabjaira.
A nyitó mérkőzésen a Tigrisek kipróbált és nagyszerű dobója, Justin Verlander nem szerepelt jól, legalább öt ellenfél-pontot ő hozott össze. A nap hőse Pablo Sandoval volt, a Giants 3. bázisának védője (tudniillik a védők támadóvá válnak, amikor az ő csapatukon az ütés sora), aki három home runt ütött ezen az első World Series-meccsen. Előtte ilyesmire csak három legenda volt képes: Babe Ruth, Reggie Jackson és a még ma is aktív Albert Pujols. Ebben a játékban a hármas a bűvös szám. A mérkőzés után a stadion közönsége felállva ünnepelte a kissé duci, mackós ütőjátékost, akinek népszerű neve – nem véletlenül – Panda.
A háromszoros homerunista Kung Fu Panda, Pablo Sandoval
És ha már itt tartunk, a név kapcsán végre elárulhatok egy lassan húsz éve őrzött üzleti titkot. Ügyvédként rész vettem abban a tanácsadói csapatban, amely a magyar államnak segédkezett a Matáv privatizációjának első fázisában. A folyamat hónapokat vett igénybe; amikor kialakult az ajánlattevő kérők, a Deutsche Telekom/Ameritech, a France Telecom és a Telekom Italia hármasa, mi, az eladó tanácsadói napi kapcsolatban álltunk a potenciális vevő tanácsadó bankáraival, ügyvédeivel. Az egész folyamat titkosságát megőrzendő, mindennek kódneve volt, így a kérőknek is. A kérők egyike, a végső soron nyertes Deutsche Telekom/Ameritech páros tanácsadói a maguk részéről – jószerivel saját szórakoztatásukra – a mi tanácsadói csapatunk egyes tagjait ruházták fel kódnevekkel, amelyeket zömében az állatvilágból merítettek: volt nálunk bölény és bivaly, kígyó és fürge gyík, kaméleon és kakadu. Erről semmit sem tudtunk mindaddig, amíg le nem zárult a tranzakció, és 1993. december végén pontosan 100 forint/dollár árfolyamon ki nem fizették azt a vételárat, amely addig (és az óta is) a legmagasabb összeg volt a praxisomban, amelyet egy szerződésben papírra vethettem. 1994 elején a vevő tanácsadóival iszogattunk, és egyikük kifecsegte, hogy ki volt a kígyó, ki a bölény. Jelen tudósítás szerzőjének kódneve akkoriban a Panda volt. Hogy ne legyen tévedés: Panda Bear.
Egyébként a tranzakció hajrájában zajló 1993-as októberi baseballdöntőt a kanadai Blue Jays nyerte meg, 4:2-re győzték le amerikai alma materem városának csapatát, a Philadelphia Phillies együttesét. És most már arra is választ tudok adni, hogy mi végre ez a nagyképűnek tűnő World Series elnevezés; itt az amerikai felfogás szerint a világ legjobbjai küzdenek, mert a két amerikai ligában – fehér hollóként – egyetlen kanadai klub is játszik, a Blue Jays. Az egyetlen klub, amely emlékeim szerint az „én időmben” duplázni tudott, 1993-as győzelme az 1992-es diadalt ismételte meg. Éppen ekkor körvonalazódott határozott elképzeléssé a Matáv privatizációja. Jó egy esztendőre volt szükség a megvalósításhoz. A baseball kedvelői is hasonló idődimenzióval kalkulálnak. Ha az egyik évben kudarcot vallanak, ha éppen a siker kapujában elbuknak, majd jön a következő szezon.
Amikor minden év tavaszának hűvös szellőjében elkezdik ez első edzéseket, még 30 csapat remél. Október végén, olykor november elején, csak egy csapat ér a révbe. Hamarosan kiderül, hogy ebben az évben a Giants vagy a Tigers lesz-e a boldog nyertes.
Az első mérkőzés nyitóünnepsége
Mihancsik Zsófia
A világ baseballdöntője – 1. számú marslakó-jelentés
Sokszor elhatároztam már, hogy megpróbálom megírni, milyen egy európai, sőt közép-európai marslakó szemével az amerikaiak éves nagy sportsorozata, a baseball. Legalábbis a benyomásaimat, hiszen nem éltem és nem élek ott, nem kultúrám a baseball-kultúra, egy idegen, egy marslakó szemével nézem, és tartom roppant érdekesnek. És ha már Hanák András rászánta magát, hogy a Galamusban – noha csak off-topikként – beszámoljon a World Series éppen zajló döntőjéről, itt az ideje, hogy én is elmeséljem rácsodálkozásaimat a baseball-kultúrára.
Ehhez tudni kell, hogy – mint Hanák András írja – nincs az az időmilliomos, aki az egész szezont, akár csak a legfontosabb meccseit is végig tudja nézni, mert csak az ESPN heti 5-6 meccset közvetít, és egy meccs jó esetben 2–3, rosszabb esetben 4–5 órán át tart. Ennyi idő az égben sincs. Így aztán én – Hanák Andrással ellentétben – nem olvasom a mérkőzéseket, de nem is élőben nézem, hanem felveszem azt, ami érdekel (magyar idő szerint úgyis hajnalban játsszák őket), és a felvételeket megpróbálom egy focimeccs-időtartamába, egy-másfél órába beleszorítani. Mi tagadás, pörgetek (a valóban igen gyakori) unalmas részeknél, nem beszélve arról, hogy így az élő közvetítés reklámszüneteit is át tudom ugrani.
Elöljáróban még azt is elmesélem, hogy ember legyen a talpán, aki a baseball valamennyi apró részletszabályát marslakóként – tehát nem a játék kultúrájába beleszületve – próbálja kikövetkeztetni és megtanulni. Bizony elő kell venni a kevés magyar nyelvű és a túl részletes angol nyelvű ismertetéseket hozzá, törni kell az agyat, hogy a bonyolult, többnyire szaknyelvi leírásokat felfogja az ember, szemléltető videókat kell keresni és végignézni, de mint minden tanulás, ez is meghozza a maga örömét, amikor az ember egyszer csak észreveszi, hogy már érti, mi történik a pályán, és tényleg micsoda remekbe szabott double playeket vagy diving catcheket lehet látni egy-egy meccsen (nem magyarázom el a jelentésüket, itt most nem fontosak).
Gregor Blanco (Giants) látványos diving catche az első mérkőzésen
Be kell persze vallanom, hogy a sok törekvés és az évek során igen nagy számúra felszökött meccsnézés után sem értem a baseball minden szabályát. A balk (dobóhiba) több kritériuma például még mindig nem világos számomra, de balk szerencsére ritkán fordul elő, a következménye viszont – a négy büntetődobás – látványosan egyértelmű: az ütő úgy tesz, mintha üthetne, a dobó úgy tesz, mintha lenne tétje a dobásának, az egyetlen változás, hogy a catcher (az elkapó) ilyenkor odahagyja guggoló helyzetét, és állva várja a négy „rossz” dobást, amely ezúttal akadálytalanul jut el hozzá, és a négy dobás végén – ez a dobóhiba szankciója – az ütő szépen elsétál az első bázisra (walk).
Még mindig elöljáróban azt is elmesélem, hogy az idők során négy kedvenc csapatom lett. Nem tudni, egy idegen földrész idegen játékában hogyan választ magának kedvenc csapatot az ember. Azt hiszem, a bostoni Red Soxot előbb azért választottam, mert megtetszett az egyik játékosa, „Big Pápi”, becsületes nevén David Ortiz, aztán később már azért is, mert úgy döntöttem, hogy rokonoknak tekintem őket, ugyanis kedvenc angol focicsapatomnak, a Liverpoolnak 2010-ben ugyanaz lett a tulajdonosa, akié a Red Sox, bizonyos John Henry. A Philadelphia Phillies, azt hiszem, zseniális dobói miatt lett a kedvencem: Roy Halladay, Cole Hamels, Cliff Lee még akkor is nagy dobó, ha idén csúnyán nem ment nekik. A Texas Rangerst biztosan nem azért szerettem meg, mert George W. Bush majdnem minden meccsükön ott ül. Talán a menedzserük-edzőjük, Ron Washington zsenialitásából éreztem meg valamit. A San Francisco Giants meg valószínűleg az izgalmas nevű és egyedi megjelenésű tehetséges dobónak, Tim Lincecumnak, a fantasztikus stadionnak (a tengerparton és a tengerszint alatt van a pálya) meg a gyönyörű városnak köszönheti (minden meccsen légifelvételek tucatjain mutatják meg a nézőnek a látképet, a Golden Gate-et, az Alcatrazt meg a tengert), hogy belopta magát a szívembe (sajnos sosem jártam ott).
A Golden Gate – flickr/verismovita
Mindenesetre idén is örülhetek, hogy az egyik kedvencem ott van a döntőben (szerencsés vagyok, 2008 óta, amióta baseballt nézek, mindig így volt). És persze ellenségem is van, mint minden rendes drukkernek: utálom a New York Yankeest. Nagyképű barmoknak tartom őket, nem szeretem a médiabeli kivételezett státusukat, és a legkevésbé sem érdekel, mint minden rendes (ellen)drukkert, hogy jó csapatról van szó.
És a sok elöljáróban után ebben az első részben már csak egy passzus jut a marslakó-beszámolónak. Ez pedig az F–15-ös Eagle-ekről szól.
Az F-15E Strike Eagle – wikipedia
Tudnivaló ugyanis, hogy miután lezajlott a két nagy liga saját bajnoksága, a „regular season”, az alapszakasz, tehát valamikor szeptember végén-október elején következik a „postseason”, vagyis a rájátszás, amelyben a ligák divíziógyőztesei és a wild carddal bekerülő csapatok eldöntik, melyik két csapat jut az épp most zajló döntőbe.
A rájátszás meccsei nemcsak izgalomban, hanem külsőségekben is különböznek az alapszakasz meccseitől, és ugyanígy különbözik tőlük a most zajló döntő.
A mérkőzés azzal kezdődik, hogy egyenként kiszólítják a pályára a két csapat játékosait és menedzserét. Miután felállt a két sorfal, a hangosbemondó felszólítja a nézőket-játékosokat, hogy álljanak fel, vegyék le a fejfedőjüket – ez a tömeg nagy részénél értelemszerűen baseball-sapka, de a nézők közt mindig vannak szép számmal, akik hihetetlen fejfedőkben képesek megjelenni a meccsen. A döntő szóban forgó első mérkőzésén például egy egész nézőcsoport viselt óriási pandafejet – a Hanák András által említett Pablo Sandoval tiszteletére –, és boldogságkitöréseik miatt, természetesen, mind a három home run után képernyőre kerültek. Amikor aztán az egész stadion áll, fedetlen fővel, mondanom sem kell, hogy a sapkájukat – a játékosok a sisakjukat – a szívükhöz emelve, következik az amerikai himnusz. Mindig más énekli. Az amerikai tehetségkutató tévéműsor győztesétől a hat Grammy-díjas énekesig, a hadsereg különféle alakulatainak szólistáival és a helyi tűzoltóegylet kórustagjával bezárólag bárki, akinek legalább kicsi hangja van (néha rémesen falsak ám ezek a himnuszok), előbb-utóbb pályára lép. A közönség ihletetten hallgatja (estéről estére ihletetten, látszik az arcokon), egész addig, amíg az amerikai himnusz el nem jut az utolsó előtti sor magasba szökő hangsoráig: ott ugyanis az egész stadion ovációban tör ki. Talán azért, mert értékeli, hogy az énekesnek sikerült kiénekelnie a hangot, talán azért, mert a lelkekben addigra felgyűlt nemzeti büszkeséget ezen a csúcsponton muszáj kiadni, mindenesetre ilyenkor menetrendszerűen egyszerre robban fel a negyvenezer néző. Miközben a himnusz megy, a pálya közepén hatalmas, az Egyesült Államok formájára szabott amerikai zászlót húznak ki, többnyire az amerikai hadsereg valamelyik fegyvernemének képviselői, de olykor gyerekek. És az utolsó hang lecsengésekor megjelenik a stadion felett az amerikai légierő. Van, amikor csak két gép, van, amikor három, a döntő első meccsén négy darab F-15-ös Eagle típusú vadászbombázó tisztelte meg az AT&T Parkot, azaz a Giants stadionját és nézőit.
Az ünnepélyes előjáték – még a Tigers stadionjában, a rájátszás-meccsen
(Itt sokkal menőbb gépek repültek: F-22-esek)
Ismétlem, mivel nem élek az Egyesült Államokban, és utánaolvasni sem volt energiám (kellett a baseball-szabályok kisillabizálásához), csak sejtem, hogy a baseball valamiféle összekötőkapocs a világ számos pontján harcoló amerikai katonák és az otthonmaradtak békés-baseballos hétköznapjai közt. Ezért jönnek a vadászbombázók, ezért jelennek meg számos mérkőzésen, külön bemutatott díszvendégként, a hadsereg alakulatainak képviselői, és ezért van az, hogy a második kollektív tisztelgésnél, amely a hetedik inning (menet, játékrész) közepén következik el – tehát akkor, amikor inningen belül pozíciót cserél a két csapat, vagyis amelyik eddig védekezett, az támadó (ütő) pozícióban folytatja –, a műsorközlő már nemcsak arra szólítja fel a jelenlévőket, hogy álljanak fel, hanem arra is emlékezteti a stadionnyi embert, hogy a világ számos pontján most együtt énekelnek velük az amerikai katonák. Sapkák-sisakok ismét a szívekre helyeződnek, és következik a God Bless America.
Higgyék el nekem, mert évek óta látom, hogy az amerikai baseballmeccs-járó nép ezt halálosan komolyan veszi. Amiben van valami felemelő, és van valami szomorúan naiv. Felemelő, mert legalább szimbolikusan, a napi szórakozásukba, kedvenc sportjukba ágyazva őszinte (és rituális) elismeréssel adóznak a világban szétszórt katonáiknak, és van valami szomorúan naiv, mert mint minden szimbolikus gesztus, ez is kizárja, hogy bárki belegondoljon a konkrét helyzetekbe, motívumokba, célokba, hátterekbe, amelyek az amerikai katonákat külföldre parancsolták, és persze a szörnyűségekbe, amelyeket elszenvednek ők is, és elszenvednek tőlük a helyiek is. A baseball-meccseken megkérdőjelezhetetlen az amerikai hadsereg tekintélye, hazafiassága, hősiessége. És ereje. Ezt érzékeltette idén is a World Series első meccsén a stadion fölött elhúzó négy F-15-ös vadászbombázó.
Utóirat: Hanák András kérésére közlöm, hogy World Series 2. meccse ma hajnalban, 5 óra után véget ért. Eredményét azonban csak a szombat reggeli írásunkban közöljük. Ez „ugyanis nem lóverseny, hanem baseball”, üzente nekem Hanák András, és azt reméli, hogy ennek az örökbecsű megállapításnak – s vele együtt neki – sikerül bevonulnia a nagy baseball-mondások legendáriumába.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!