Sine ira et studio – 2.
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2012. október 21. vasárnap, 04:52
Cikkem első részében azt a tézist fogalmaztam meg, hogy a demokratikus ellenzéki pártoknak és szervezeteknek (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért pártról beszélek akkor, ha az illető alakulat részt vesz a választásokon, és szervezetről akkor, ha nem) az elsődleges dolguk nem az, hogy az összefogás érdekében már előre közös programot dolgozzanak ki, hanem az, hogy – inkább koalícióban, de ha nem megy, külön indulva – megnyerjék a választásokat. Ha ugyanis megnyerik, akkor az adott helyzetnek megfelelően egy aktuális kormányprogram viszonylag gyorsan kidolgozható, csak határozott akarat és józan ész kell hozzá. Mivel azonban a megfelelő előkészület igencsak hasznos lehet ennek a sikeréhez, azt is írtam, hogy minden párt vagy szervezet, amely a választás menetébe bármilyen módon bele kíván szólni, teljes energiával kell nekilásson hosszabb és rövidebb távú, de főleg a választásokra tervezett programjai kidolgozásának, amelyeken a választási siker esetén megalakuló kormány legfontosabb intézkedései alapulhatnak.
Ezt az eljárást két okból látom célszerűnek. Egyrészt és először is azért, mert a megválasztott országgyűlésben és ennek nyomán esetleg egy kormányalakításban való együttműködéstől azok a pártok sem zárkóznak el, amelyek – legalábbis jelenleg – egy választási együttműködést elutasítanak. Másrészt és másodszor pedig azért, mert elképzelhető, hogy a programok rokoníthatósága esetén mégiscsak sor kerülhetne egy választási együttműködésre is. Ehhez azonban látni kell, csakugyan rokoníthatók-e egymással a programok. De újra megismétlem: nem valamiféle nagy ideológiai (uram bocsá’ filozófiai) megalapozottságú programokra van itt szükség, mint amilyenek a köztársaság újraalapítása vagy a sokszínű közösségek újfajta demokráciájának kiépítése (amelyek nagyszerű dolgok ugyan, de nyilvánvalóan nem az országgyűlési választásokra, hanem egy alkotmányozó nemzetgyűlésre tartoznak, amelynek összehívásához viszont előbb meg kellene nyerni az országgyűlési választásokat). Hanem olyanokra, amelyekből, tisztán pragmatikus módon, közvetlen kormányzati cselekvések adódhatnak. Igazából az lenne a legjobb, ha minden párt és minden szervezet (mert arról nekik is mindenképpen dönteniük kell majd, hogy a választásokon melyik pártot kívánják preferálni) összefoglalná, lehetőleg minél kevesebb számú, minél konkrétabb és minél egyszerűbben megfogalmazott pontokba szedve, ezt a cselekvési programját. Akkor mindenki tisztán láthatná, melyek a közös pontok, és melyek nem, s aztán megkérdezhetné a másik pártot meg saját magát is, hajlandó-e félretenni (legalább egy darabig) a nem-kompatibilis programpontokat. Az mindenesetre kívánatos lenne, hogy a programpontok között ne szerepeljenek sem pénzosztásra, sem elszámoltatásra vonatkozó ígéretek, ellenben ha valakinek lennének értelmes javaslatai a cigányság hatékony integrációjára vagy a munkanélküli és szociális segélyek optimális rendszerének kialakítására, azt igazán üdvösnek lehetne tekinteni.
A kialakuló diszkusszió, vagy ha úgy tetszik alkudozás során nyilván minden párt mérlegelné egyes programpontjainak fontosságát, így például hogy bizonyos pontokhoz mindenáron ragaszkodik-e, még akkor is, ha azok más pártok számára elfogadhatatlanok. Ez esetben persze nem lesz nemhogy közös kampány, de közös parlamenti együttműködés meg kormányzás sem. Az eddigi megnyilatkozások alapján azonban úgy tűnik, minimum a jogállamiság és az alkotmányosság helyreállításában mindenki egyetért, s ha legalább ezt sikerülne megvalósítani, már óriási eredmény lenne, s utána akár rögtön ki lehetne írni a korrekt demokratikus szabályokon alapuló új választásokat.
Nem gondolom természetesen azt, hogy a magyar demokratikus pártok vezetői pont tőlem várják a tanácsokat arra nézve, hogyan is alakítsák választási stratégiájukat. Nem is nekik írom azt, amit írok. Hanem a hozzám hasonló helyzetű, érzésű és gondolkodású választóknak, akik azt latolgatják, hogy a tulajdonképpen már elindult választási kampányban kinek az akcióit helyeseljék és támogassák, s hogy végül aztán majd kire szavazzanak. Csak azért írok a pártok és szervezetek magatartásáról, mert ezt kell tehát megítélnünk. És azt hiszem, minden olvasóm egyetért velem abban, hogy ezt a magatartást annak alapján fogjuk megítélni, s így is helyes megítélnünk, hogy milyen álláspontot foglalnak el az alapkérdésben: le kell-e váltani minden körülmények között, vagy keményebben fogalmazva, minden áron a jelenlegi rendszert. (Azért vagyok biztos benne, hogy ezzel minden olvasóm egyetért, mert aki nem ért egyet vele, az nyilvánvalóan nem olvas engem és nem olvassa a Galamust.) Mégpedig nem a pártok és szervezetek elméleti álláspontja érdekel itt bennünket, hanem a gyakorlati. Az, hogy mit tesznek ténylegesen a mai autokratikus rendszer leváltásáért, illetve mit kellene tenniük ahhoz, hogy reális esélyük legyen elvi szándékuk valóraváltásához. Ezeket a lehetőségeket próbálom itt latolgatni, hogy végül majd valamilyen következtetésre juthassunk.
Cikkemet azzal kezdtem, hogy félre fogom tenni ellen- és rokonszenveimet, sine ira et studio fogok vizsgálódni. Azt is írtam, hogy Machiavelli módszerét fogom követni: csak a cél érdekel, és hogy milyen eszközökkel lehet elérni. A cél világos: leváltani a jogtipró és antidemokratikus rendszert. Ehhez minden eszköz jó, kivéve azt, amelyik ellentmond a célnak; nyilvánvaló ugyanis, hogy a célt csak akkor értük el, ha nemcsak kormányt váltunk, hanem ténylegesen sikerül visszahozni az elveszett jogállami demokráciát, a Köztársaságot. De tudtommal egyetlen olyan párt vagy szervezet sincs a demokratikus térfélen, amelyik ezt a célt veszélyeztetné, s ilyesmivel még a rivális pártok és szervezetek sem vádolták meg egymást, bárha egyébként nem fukarkodtak az egymáshoz intézett bírálatokkal. Ezek a bírálatok azonban szerintem súlyosan károsak, mert veszélyeztetik a cél megvalósítását. És ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy X szervezet fogalmazza-e meg Y párttal szemben, vagy NN párt fogalmazza-e meg ZZ szervezettel szemben.
A disputának kizárólag a meghirdetett programpontok elfogadására vagy elutasítására kellene szorítkoznia, ez ugyanis – kellő érveléssel – konstruktív vita lehetne. Annak a hangoztatását azonban, hogy korábban ki mit csinált, vagy most mit csinál rosszul, mindenkinek a puszta véleménynyilvánítás vagy az udvarias elhatárolódás szintjére kellene korlátoznia, a támadások ugyanis csak a választók elriasztására alkalmasak. Ha a cél mégiscsak az együttműködés, előbb vagy utóbb (a kampányban vagy esetleg egy kormányban), akkor hogyan fogja megmagyarázni az egyik párt vagy szervezet a szimpatizánsainak, hogy mégis együttműködik azzal a másik párttal vagy szervezettel, amelyet eddig folyamatosan pocskondiázott? Ez nem morális kérdés, illetőleg én itt most nem morális kérdésként vetem föl. Tisztán az a szempont vezérel, hogy az ilyen magatartás a cél elérését akadályozza.
Azt javaslom tehát, hogy minden párt és szervezet hagyjon föl a másik bírálatával, pláne támadásával, s hagyja rá, amit az a cél elérése érdekében csinál. Ha az monstre gyűléseket vagy tüntetéseket szervez, ám csinálja, s én vagy részt veszek a rendezvényén, vagy nem. Ha látványos akciókat csinál, hadd tegye, s én vagy kifejezem iránta a szolidaritásomat, vagy nem. Mert ha úgy látom, hogy ezek a dolgok elősegítik a végső cél elérését, akkor is támogathatom őket vagy rokonszenvezhetek velük, ha egy csomó mindenben fönntartásaim vannak. De ezt a csomó mindent most helyesebb zárójelbe tenni: minősíteni úgyis az eredmények fognak. Meggyőződésem, hogy a többiekkel való együttműködés elutasítása az elutasítókra üt majd vissza. Meggyőződésem ugyanis, hogy a demokratikus választók többsége úgy gondolkodik, mint én, s ennek következtében a célunk elérését segítő magatartást jutalmazni, az ellenkezőjét pedig büntetni fogja a szavazataival. Ami pedig azokat a krakéler nagyokosokat illeti, akiknek soha semmi nem jó, akik mindig mindent jobban tudnak és mindenkinél bölcsebbnek hiszik magukat (s ez Magyarországon igen gyakori típus), ezért aztán minden programot és kezdeményezést szétszednek, és mindenkinek nekiesnek, aki náluk csak egy kicsit is különb, érdekesebb vagy ígéretesebb, s nem nyugszanak, amíg nem találnak rajta egy bírálható pöttyöt – nos, az ilyen alakokat leghelyesebb egyszerűen levegőnek nézni. Én az ellenkező magatartásra: az egymással szembeni toleranciára biztatok.
Merthogy veszélyes játék az együttműködés elutasítása vagy teljesíthetetlen föltételekhez kötése. Ismerjük az új választási szabályokat, ezekhez kell alkalmazkodni. Először is minden módon rá kell ébreszteni a változást akaró választókat, hogy föltétlenül regisztráltatniuk kell magukat, s el kell menniük szavazni. A bojkott ugyan látványos lenne (hiszen miféle legitimitása van egy olyan kormánynak, mely a szavazatok 99 százalékát begyűjti, de ez csak a választók 25 százaléka), ámde értelmetlen: épp azért nincs ugyanis érvényességi küszöb, hogy bármiféle eredményt legitimnek lehessen mondani. Mármost azonban jelenleg a választók 40 százaléka nyilatkozik úgy, hogy elmegy majd regisztráltatni magát.
Ez nyilvánvalóan a nagy pártoknak vagy pártszövetségeknek kedvez, s így a kisebbek igencsak pórul járhatnak különállási mániájukkal. Ha eleve nem céljuk a választási siker, az persze más, de akkor minek vesznek részt egyáltalán a politikában? Fogadják meg Machiavelli tanácsát, és vonuljanak vissza a magánéletbe. Egy nagy párt viszont lehet nagyvonalú is. Ha már a múltkor merítettem példát Hérodotoszból, hadd tegyem most még egyszer. Amikor a perzsa háborúk során a spártaiak ragaszkodtak nemcsak a hadsereg, hanem a flotta parancsnoklásához is, az athéniek azt mondták: bár ez nyilvánvalóan nekik járna, hiszen nekik van a legerősebb és legjobb hajóhaduk, a cél érdekében mégis hajlandók átengedni ezt is.
Persze hogy ki kicsi és ki nagy, nem tudjuk pontosan: minden pártnak kötelessége lenne ezt – az országos népszerűségi adatok folyamatos követése mellett – gondosan fölmérni minden választási körzetben. Aztán ennek alapján, ha egységes koalíció nem jött létre, akár az utolsó pillanatban is lehetségesek lennének (lévén, hogy döntő súlya az egyéni körzetek egyfordulós eredményének lesz) kölcsönös vagy akár egyoldalú visszalépések. Már persze ha van értelmük, hiszen végül is, ha a választók a siker érdekében ezt fogják célravezetőnek találni, az összes protesztszavazatot besöpörheti majd akár egyetlen párt is – legyen bár régebbi, avagy újonnan alakult. Hogy melyik? Nos, Deng Xiaoping (régimódian: Teng Hsziao-ping) örökbecsű politikatudományi alaptétele szerint: Mindegy, hogy a macska fehér vagy fekete, a fő az, hogy megfogja az egeret.
*
Utóirat
Előfordulhat természetesen, hogy mindezen erőfeszítések végül – ezer és egy okból kifolyólag – mégis sikertelenek maradnak. De akkor sem fölöslegesek vagy értelmetlenek. Éppúgy jelenthetik egy következő sikeres választás főpróbáját, mint előkészületet arra az esetre, ha a rendszer nem választásokon, hanem valamely előre nem látható konstelláció vagy eseménysor nyomán bukik meg.
