rss      tw      fb
Keres

Az „új pólus” mítosza – II. rész



Ennek az írásnak az előző részében amellett érveltem, hogy a magát „új pólusnak” nevező/tekintő alakulat olyan egysíkú és számos tekintetben bizonytalan társadalmi háttérrel, támogatottsággal rendelkezik, ami egészen biztosan nem lesz elegendő a jelenlegi kormány leváltásához. Azt is kifejtettem, illúzió, sőt, önbecsapás abban bízni, hogy ez a szerveződés képes lesz jelentősebb mértékben megerősödni, sokkal inkább attól kell tartani, hogy magatartásával – akaratától függetlenül is – akadályává válik az Orbán kormány leváltásának.

Különös tekintettel arra a politika- és politikusellenességre, amely az „új pólusban” meghatározó szerepet játszó szervezetek talán legfőbb közös jellemzője. Sőt, azt kell mondani, az „új pólus” eddigi legfőbb – és tegyük hozzá egyetlen – politikai üzenete az elmúlt, most már több mint két évtized elutasítása. Ez az elutasítás azonban nem kizárólag a politikailag és morálisan valóban vállalhatatlan politikusokra és eszmékre vonatkozik – az „új pólus” legerősebb tagja, az LMP még az újfasiszta Jobbikkal is hajlandó esetenként összefogni –, hanem „rendszerkritikai” jellegű. A rendszer kritikájában pedig keveredik a politikai elit és a politikai pártok morális bírálata, valamint a kapitalizmus- és globalizációellenesség. Nehéz és értelmetlen lenne tagadni, hogy az elmúlt több mint két évtized kritikájának van alapja, sőt, politikai és morális értelemben egyaránt, kifejezett szükség van rá. Az a differenciálatlan és nem különösebben innovatív bírálat azonban, amivel az „új pólus” él, nem vezet sehova. Egyrészt a politikai kultúrát és a demokráciát nem az szolgálja, hogy a politikai pártokat és a politikát mint olyat egészében megbélyegezzük és elvetjük. Közhely, ma azonban Magyarországon folyamatosan mondani kell, hogy politikai pártok nélkül nincs politika. Éppen ezért a cél nem lehet az, hogy a politikai pártokat civil mozgalmak helyettesítsék, amelyek szidják a politikát, a pártokat, miközben persze maguk is politizálnak, sőt, bizonyos mértékig pártként viselkednek. Nem lehet abból politikai programot csinálni, hogy utáljuk a pártokat és a politikát, de azért ugyanazt csináljuk, csak épp nem nevezzük annak. Épeszű ember nyilván nem tagadja, nem vitatja, hogy minden normális demokráciában és minden demokratikus politikai berendezkedés számára elengedhetetlenül szükséges az erős, sokféle érdeket megjeleníteni és érvényesíteni tudó civil társadalom. De ezek a civil mozgalmak nem helyettesítik a politikai pártokat, hanem sokkal inkább kiegészítik a működésüket. A cél éppen ezért az, hogy a hazai politikai pártok működése, jellege változzon meg. Hogy ez mennyire nehéz, szinte megvalósíthatatlan feladat, azt jól mutatja az LMP egyre inkább szomorúvá váló története. Bizony, nagyon is kellene, hogy más legyen a politika, de amíg az LMP és az „új pólus” is ellenségképeket gyárt, megbélyegez, kizárólagos igazságok birtokosának hiszi magát, addig semmi sem fog változni ebben az országban. Addig marad a „kis magyar bolondokháza”, a Milla és az „új pólus” által képviselt zavaros és sehova sem vezető ideológia.

Másrészt éppen a jogos kritika lehetőségei, haszna kallódik el akkor, amikor az „új pólus” egy kalap alá vesz mindent és mindenkit, s az elmúlt húsz év bírálatában nem képes differenciálni. Az „új pólus” sajnos ebben a tekintetben sem új, ugyanazokat a sommás, politikai ellenfeleit megbélyegző, gyalázó, mindent leegyszerűsítő ítéleteket mondja ki, mint amelyeket egyébként más pártoknál elítél. A rendszerváltás, a hazai kapitalizmus kritikájának pedig éppen az lenne, az kellene hogy legyen a lényege, hogy differenciált legyen, tényleges folyamatokat tárjon fel, nyilvánvalóvá tegye az eltérő felelősségeket, a különböző morális elköteleződéseket. Nagyon világosan ki kell mondani, hogy nem lehet mindenkit ugyanabban a skatulyába gyömöszölni, a politikai eliten belül megoszlik a felelősség. Addig azonban, amíg az „új pólus” a problémát leegyszerűsíti a „kartellpártokra”, amíg nem képes különbséget tenni a különböző politikai irányzatok között, amíg nem szervez jelentős tömegmegmozdulásokat a magyarországi szélsőjobboldal, és újfasizmus ellen, amíg nem képes megérteni a hagyományos és az új baloldal közötti eltéréseket, addig ennek a bírálatnak nem sok haszna és hozadéka lesz. Már csak azért sem, mert az elmúlt évtizedek elutasításától, a bizonytalan moralizálástól, a korrupcióellenes, antikapitalista és antiglobalizációs frázisoktól eltekintve az „új pólusnak” nincs igazi politikai üzenete, nem mutat, nem képvisel valódi politikai alternatívát. Még Csigó is azt írja, hogy az „új pólus” támogatói „az európai, zöld, polgári, liberális értékek mentén szervezhető(k) politikai közösséggé”. Azaz ez a politikai közösség egyelőre nem létezik. S nem egészen érthető, miért lenne megszervezhető ez a politikai közösség egy civil mozgalom laza keretein belül, s mi értelme lenne ennek a szerveződésnek, ha nem is törekszik politikai képviseletre. Azt meg csak egészen halkan jegyzem meg, hogy ezeket az értékeket már jóval az „új pólus” zászlóbontása előtt megfogalmazták. Az már más kérdés, hogy az „új pólus” ideológusai erről nem vesznek tudomást, s úgy tesznek, mintha mindezt ők találták volna ki.

Van itt azonban még egy további probléma, s ennek megemlítésével visszakanyarodnék ennek az írásnak az előző részéhez. Anélkül, hogy különösen mélyebb szociológiai vagy kulturális antropológiai fejtegetésekbe kezdenék, azt lehet mondani, hogy a mai magyar társadalmon belül három nagy szociokulturális miliőt különböztethetünk meg. Egyrészt létezik egy nem túl nagy kiterjedésű, de jelenlétében, hatásában, befolyásában nem lebecsülhető urbánus, a következetes modernizáció mellett elkötelezett, a késő modern társadalom kulturális stílusát és értékeit ismerő, elfogadó és követő réteg. Másrészt van egy nem elhanyagolható társadalmi réteg, amelyet nem vagy csak töredékeiben, esetlegesen ért el a modernizáció, és számos vonatkozásban premodern értékek és normák szerint éli az életét. S végül itt van a magyar társadalmon belüli legnagyobb csoport vagy réteg, az a népesség, amely az ellenmodernitás ideológiájának bűvöletében él. Orbán rendszerének társadalmi alapjait ez a két utóbbi réteg jelenti, a kormány elsősorban ezeket a rétegeket, miliőket tartja szem előtt, az ő érdekükben politizál. Ezek a rétegek azok, amelyek elfogadják az orbáni autoriter, keresztény-nemzeti állameszményét. Ha az „új pólus” valóban szembe akar fordulni ezzel a politikai rendszerrel, akkor nem elégedhet meg azzal, hogy üzenetei elérik a modernizáció és modernitás mellett elkötelezett társadalmi csoportok egy részét. Ez ugyanis egyszerűen kevés, ennél sokkal többre van szükség. Olyan üzenetekre, olyan politikára van szükség, amely a modernizációt az egész magyar társadalomra kiterjeszti, miközben határozottan szembeszáll az ellenmodernitás filozófiájával és politikájával. Erre jelenleg az „új pólus” képtelen – elsősorban azért, mert rossz irányba megy. S ha ezt nem ismeri fel mielőbb, nem változtat politikai felfogásán, ideológiáján, akkor még húsz év múlva is legfeljebb annak örülhet, hogy milyen sok követője van a Facebookon. De a politikai rendszer semmit sem fog változni. S ez az ő felelősségük lesz.


Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!