Az „új pólus” mítosza – I. rész
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2012. szeptember 27. csütörtök, 06:29
A demokratikus ellenzék összefogásának kérdése jó ideje foglalkoztatja a közvéleményt, és a politikai elemzőket. A helyzet – fogalmazzunk visszafogottan – változó. Hogy mennyire az, mi sem példázza jobban, mint az előzetes választási regisztráció parlamenti bojkottja körüli zűrzavar. Az MSZP először azt sejteti, hogy támogatja a Demokratikus Koalíció javaslatát, majd néhány órával később már ugyanazt mondja, mint az LMP, amely elutasítja a bojkottot, s úgy gondolja, inkább a parlamentben fejti ki a törvényjavaslatról a véleményét. Az egyik pártnak sem jutott az eszébe, hogy az is vélemény lenne/lehetne, méghozzá igen határozott, ha egyáltalán nem vennének részt a parlamenti vitában. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen hallgattak a Fidesz „vonzó” szóvivőjére, aki korábban azt javasolta az ellenzéki pártoknak, hogy a parlamentben tegyék a dolgukat.
Ha a demokratikus ellenzék együttműködése nem a magyar politikai élet egyik kulcskérdése lenne, akár mosolyogni is lehetne az ellenzéki pártok naivitásán. Eddig is oly sok sikert értek el az országgyűlési vitákban, nyilván annak is nagy hatása, tényleges következményei lesznek, amikor politikusaik majd elmondják, miért tartják rossznak az előzetes regisztrációt. De persze pontosan tudjuk, nem erről van szó. Hanem az ország érdekeit figyelmen kívül hagyó önös, önző politikai érdekekről. Az MSZP abban az ábrándban él, hogy ő egyedül is le tudja majd váltani a jelenlegi kormányt, amely célt az ország modernizációja szempontjából súlyos következményekkel járó hagyományos baloldali politikai stratégiával gondolja elérni. (Erről a stratégiáról, annak következményeiről alkalomadtán érdemes lesz még szót váltani.). Az LMP pedig fundamentalizmusba hajló görcsös konoksággal hangsúlyozza saját „függetlenségét”, különállását. Fundamentalizmus, mondom, hiszen az elképzelés, amelyet az LMP követ, a mai magyar politika kontextusában irracionális. Még akkor is, ha érthető a párt félelme, hogy elköteleződése szavazóinak elvesztésével, vagy legalábbis jelentős részük lemorzsolódásával járna. Mégis azt kell mondanom, rossz, téves szerepet játszik az LMP. A párt ugyanis egyrészt a kormány ellenzékének szerepében tetszeleg, a kormány leváltásának szükségességéről beszél, másrészt viszont egyetlen olyan lépést sem hajlandó tenni, amely ténylegesen közelebb vinné ehhez a célhoz. Sőt, saját 5-8 százalékot hozó különállásának a hangsúlyozásával, a látszat-politizálással, épp ennek a célnak az elérését akadályozza, s ezzel akarva-akaratlanul az Orbán-kormány továbbélését segíti.
Ugyanakkor az LMP aktív részese annak a kezdeményezésnek, politikai stratégiának, amelyet az „új pólus” kifejezéssel szoktak jelölni. Ennek lényege, hogy az LMP, a valójában nem létező 4K és a párttá válástól mereven elhatárolódó Milla valamiféle szövetségbe tömörülve kíván olyan alternatívát nyújtani, amely képes megszólítani a ma még bizonytalan választópolgárok jelentős részét. Noha nincs itt mód arra, hogy részleteiben elemezzem ezt az elképzelést, néhány mozzanatot mégis megemlítek.
Egyrészt ez az elgondolás folyamatosan összekeveri a bizonytalanokat, illetve a politikailag passzív választópolgárokat, noha ezeknek a táboroknak a „meghódítása” nyilvánvalóan eltérő stratégiát követel meg. Hiszen a bizonytalanok azok, akiknek vannak ugyan politikai elveik, meggyőződéseik, csupán azt nem látják, melyik az a politikai párt, amelyik ezeket a leginkább képviseli vagy képviselni akarja. Az „új pólus” nem mondja ki, de mégis nyilvánvaló, hogy ezeket a csoportokat, rétegeket célozza meg, a passzív, politikából kiábrándult, reményeiket vesztett emberekről nem vesz tudomást, azok számára nincs mondanivalója. Ami ennél lényegesebb, azt tételezi fel a bizonytalanokról, hogy jelentős részük osztja az új pólus rendszerkritikai attitűdjét. Ezt a feltételezést pedig azzal igyekszik alátámasztani, hogy a népességnek ezt a csoportját társadalmilag és kulturálisan is homogénnek tekinti, képzeli – Csigó Péter „a társadalom aktívabb, fiatalabb, képzettebb, többféle forrásból tájékozódó rétegeiről”, máshol pedig „felsőoktatási tanulókról és a rendszeresen internetező népességről” beszél. Ugyanakkor viszont úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy a pártok közül mindkét csoportnál a Jobbik a legnépszerűbb politikai alakulat. Azaz a rendszerkritikai attitűd egyáltalán nem azt jelenti, amit Csigó sugallni próbál – az általa vizsgált réteg, az „aktív”, „képzettebbnek” tekintett online-generáció bizony leginkább a szélsőjobboldali, újfasiszta eszméket hirdető Jobbikot preferálja. Hogy ezt a tábort aztán miképpen lehet az „európai, zöld, polgári, liberális értékek mentén” megszervezni, az maradjon az új pólus teoretikusainak a gondja. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az új pólusnak ez a felfogása mélyen elitista, tudomást sem vesz az alsó középosztályról, a társadalom peremére szorultakról, az ő igényeikről, értékeikről, félelmeikről. Az „elmélet” szerint „később követni fogják majd a lassabban mozduló rétegek is” a „képzettebbeket”. Ez a felfogás morálisan is megkérdőjelezhető – politikailag pedig kifejezetten téves. Aki ugyanis lemond az alsó középosztályról, ennek polgárosulni vágyó rétegeiről, s politikai stratégiáját az „online generációra” alapozza, az eleve feladja a Fidesz leváltásának tervét, reményét.
Freefall (Banksy) – flickr/swancks
Elsősorban azért, mert nem vesz tudomást a magyar társadalmat súlyosan szétszabdaló modernizációs különbségekről. Ezek részben térbelileg artikulálódnak – a leszakadt vidékek, a halmozottan hátrányos helyzetű települések ezeknek a modernizációs különbségeknek a drámai lenyomatai. De nemcsak erről van szó. Hanem jelentős mértékben arról, hogy Magyarországon egyre szélesebb lesz az a réteg, amely a társadalmi leszakadással egyidejűleg kimarad(t) a kulturális modernizációból is. Azokról a politikai passzivitásba menekülő, reményüket vesztett rétegekről van szó, amelyek korábban sem éltek „fényes életet”, de mára már emberi méltóságukban is veszélyeztettek, sőt, sokan közülük úgy érzik, elvették tőlük az emberi méltóságukat. Ezek a rétegek, csoportok nem egyszerűen kiszorulnak a társadalomból, hanem szimbolikusan kivonulnak onnan. Nem várnak semmit sem a társadalomtól, sem a politikától, s éppen ezért nem is vesznek részt benne. S itt egyáltalán nem a mélyszegénységben élőkre gondolok, hanem arra az alsó középosztályra, illetve az alsó középosztályba lecsúszó rétegekre, amelyek az elmúlt több mint két év legfőbb vesztesei. A mindennapi életüket élő emberek, a „kisemberek” – ordinary people, írta egykor E. P. Thompson, a század talán legnagyobb társadalomtörténésze –, az egykori munkásosztály maradványai, mindazok, akik semmi mást nem vártak az életüktől, csak kiszámíthatóságot, a hétköznapok biztonságát, kis örömöket, folyamatosságot. A Fidesz–KDNP ezekkel a rétegekkel brutálisan elbánt, rájuk nincs szüksége a „nemzeti ügyek kormányának”. S most, mivel kiszámíthatatlannak tartják politikai viselkedésüket, választói magatartásukat, az előzetes regisztrációval igyekeznek politikai jogaik gyakorlásától is távol tartani őket. S az „új pólus” azzal, hogy nincs üzenete, mondanivalója ennek a társadalom többségét alkotó népességnek a számára, ugyanazt az utat követi, mint a kormány. Sőt, ezt megfejeli azzal, hogy szítja a politikaellenes hangulatot, azt a benyomást kelti, mintha a „politikai elit leváltása” jelentené az egyedüli vagy igazi problémát. De erről részletesebben majd ennek az írásnak a második részében lesz szó.
Niedermüller Péter kulturális antropológus,
a Galamus-csoport volt tagja,
a Demokratikus Koalíció alelnöke
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
