A birkák dala – hetedik rész: A bárányok hallgatnak
- Részletek
- 2012. szeptember 26. szerda, 04:16
- Bitó László
Az ötödik rész végén felvetettem a kérdést, hogy a következő választásokon mi vihetné el az urnákhoz az el nem kötelezett, a politikától visszavonult, bár választásra (egyelőre még) jogosult millióknak legalább felét – akiknek a demokrácia mellett letett voksa nélkül a demokrácia intézményeinek helyreállítása nehezen képzelhető el. Ehhez először is meg kell értenünk, miért menekült a lakosság jóval több mint fele – egyes felmérések szerint kétharmada – politikai apátiába.
A hatodik részben azonban előbb a korrupció vészesen gyorsuló intézményesítésével kellett foglalkoznom. Fel kellett tárnom, hogyan használja Orbán Viktor a már jórészt kialakult és beágyazódott korruptokráciát az egyszerű nepotizmuson messze túlmenő belső gyarmatosítás megvalósítására. Ez, valamint Orbán iránytű és kormánykerék helyett a messiási látomások és sámáni pávatánc vezérelte kormányzása teszi érthetővé, miért zárkózik el népünk többsége az ország ügyeinek intézésétől, vagyis a szó legjobb értelmében vett politikától. Ez a politikai apátia azonban még nem teszi a visszavonultakat egységes táborrá.
Minden – látszatra homogén – nyáj is sokféle egyedből áll: bárányokból, jerkékből, anyajuhokból, kasztrált hímekből, vagyis ürükből. Nemrég még legalább egy ivarérett kos is tartozott a nyájhoz, de manapság, a mesterséges megtermékenyítés korában a tenyészkosokat elkülönítve tartják, mert túl értékesek ahhoz, hogy spermájukat egy nekik tetsző jerkére pazarolják. E bajkeverők nélkül pedig még nyájasabb a nyáj. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül, hogy az elkötelezetlenek bemenekülése a hallgatag nyájba már Orbán mostani hatalomra kerülése előtt elkezdődött: 2002-ben 5 685 655 szavazatot adtunk le az első fordulóban, míg 2010-ben csak 5 132 531-et. Vagyis több mint félmillióval nőtt a politikától visszavonulók száma.
Vannak, akik erre automatikusan rávágják: hát persze, az a nyolc év! Azoknak az éveknek a kormányzása kétségtelenül sokakat késztetett elzárkózásra, apátiába menekülésre. A kormány politikája azonban 2002 és 2010 között nem valami vákuumban alakult ki, hanem egy talán világviszonylatban is számottevő, kiemelkedően destruktív, szemérmetlenül gátlástalan és hazug, az ország érdekeit semmibe vevő ellenzék folyamatos ostroma alatt.
The Silence Of The Lambs – flickr/belpo
Kik és miért vonultak vissza a politikától?
A közvélemény-kutatásoknak nehéz lenne kideríteniük, hogy a kormány tehetetlensége vagy a Fidesz gátlástalansága miatt fordultak-e el többen a politikától. Azok nagy része ugyanis, akik megcsömörlöttek a politikusok öncélú hatalomharácsolásától, láthatólag olyannyira önvédelmi apátiába burkolózott, hogy aligha akar feltárulkozni a kérdezőbiztosoknak. Sőt az apátia éppen azt jelenti, hogy baráti körükben vagy éppen saját gondolkodásukban sem foglalkoznak olyan kérdésekkel, mint hogy valójában mi vezetett az elzárkózásukhoz. Tehát mint ebben a sorozatban sokszor, most is csak kikövetkeztetni tudjuk a még a látszólag legirracionálisabb döntések mögött is mindig jelen levő okot.
Nyilvánvalóan nem kerültek a 2010 előtt visszavonulók táborába azok, akiknek tetszésére volt a Fidesz erőszakos, destruktív, gyűlöletkeltő, a kormány megbuktatásáért akár utcai harcokra is uszító ellenzékisége. Ők érthető módon egyre szorosabban felzárkóztak a Fidesz körül, legalábbis ameddig meg tudták győzni magukat, hogy a kormánybuktatás szent célja szentesíti a legdurvább, az országot kettészakító eszközöket is. A normális kormányzást ellehetetlenítő, gátlástalan ellenzékiség viszont a baloldali/liberális érzelmű polgárokat arra késztette, hogy az állandó támadás alatt álló kormányuk védelmére keljenek, akkor is, ha egyáltalán nem voltak megelégedve kormányzásuk hatékonyságával. Valószínűleg ők sem gyarapították a visszavonulók táborát.
Tehát elsősorban azok húzódhattak vissza, akiknek az érzékenységét, haza- és békeszeretetét, jó ízlését bántotta a gyűlöletszítás: különösen a 2006 őszén végleg eldurvult hangnem, a Kossuth téri és utcai tüntetések agresszivitása. Mások mellett például azok fordulhattak el a közélettől, akiknek leginkább fájt az eszét vesztett, erejétől megmámorosodott csőcselék által megkövezett rendőröknek – vagy a rendőrök civilek elleni túlkapásainak – a látványa.
Fontos ezen elgondolkodnunk, mert egyre gyakrabban halljuk, hogy a politikai pártoknak erőt kell mutatniuk ahhoz, hogy mozgósítsák a visszavonultakat. Nemrég az MSZP állt elő a „baloldaliság, remény, erő” jelszavával. A baloldaliság és a remény érthető, ha a baloldali érzelmű szavazókat akarják elérni. De nem világos, milyen erőfitogtatással remélik magukhoz édesgetni a visszavonulóknak legalább a felét, hogy a demokratikus összefogás biztos győzelemre juthasson. Ecettel vagy talán csípős paprikával legyet fogni cukor vagy méz helyett? Nem látják, hogy az elmúlt két évben a Fidesz akkor kezdte elveszíteni egyre több támogatóját, amikor olyan brutális erőt vetett be a kormányzásba, olyan arroganciával lépett fel második hatalomra jutása után, amilyenre az MSZP sohasem lesz képes?
Jól tudom, hogy az elmúlt két és fél év alatt sokkal többen lettek torkig a politikával, mint az előző nyolc évben. A folyamat megértéséhez mégis visszamennék a nyolc év kezdetéhez, amikor közvetlenül a 2002-es választások után megkezdődött a demokráciából való növekvő kiábrándulás folyamata, amely napjainkban tetőzik. Kétségtelenül nemcsak azokat sokkolta, hogy Orbán nem fogadta el a választási vereséget 2002-ben, akikben a demokrácia csírája már valamelyest megfogant a megelőző 12 évben, de azokat is, akikben tudatosan vagy tudat alatt élt a sportszerűség alapfogalma.
Tudom, hogy ilyenkor sokan legyintenek: már megint amerikai éveinek idealizmusa beszél ebből a Bitóból. Pedig ennek semmi köze ahhoz, hogy egy olyan országban éltem közel negyven éven át, amelyben anyanyelv a demokrácia, és még odaérkezésem után is sokan adták az életüket érte, például a színes bőrűek szavazati jogáért – és sokan küzdöttek a nők egyenjogúságáért is. Nálunk az emberek demokráciaigénye talán nem olyan tudatos, mint némely jóval régebbi nyugati demokráciában, de ha más nem is, a fair play teljes hiánya a Fidesz a 2002-es hatalomvesztése után számos jobb érzésű polgárból válthatott ki ellenszenvet, akár politikai nézetüktől függetlenül is. A sportszerűség ugyanis nemcsak kultúránk, hanem manapság már emberségünk alapeleme is: az, hogy a legyőzött elfogadja vereségét a sportpályán, és nem viszi utcára a híveit azért, hogy a győztest megfoszthassa győzelme eredményeitől.
Az ország gyűlöletkeltéssel, hamis vádakkal elért kettészakítása egy ideig hatásosan összefogta Orbán táborát: egészen addig, amíg elhihették, hogy az ország másik fele nem a haza része, s hogy ilyen eszközökkel meg lehet buktatni a kormányt. És miután elhitették velük, hogy mindennek, amit a kormány tesz, egyetlen célja van, az ország tönkretétele, a híveknek eszükbe sem jutott megkérdezni, mit tenne Orbán, ha kormányra kerülne. Azok, akiket elvakított a gyűlölet, nem foglalkoztak lehetséges kormányzási alternatívákkal, hanem gyűlöletfüggővé váltak. Különösen a Kossuth térre kiköltözők között voltak sokan, akik épp annyira nem tudtak meglenni a napi gyűlöletadagjuk nélkül, mint ahogy a heroinfüggő sem bír magával, ha nem kapja meg a napi dózisát.
A gyűlöletfüggőség mechanizmusáról már évekkel ezelőtt írtam, és ebben a sorozatban is említettem. Most csak arra akartam rámutatni, hogy Orbánék számára nyolc éven át a „politika” nem az ország építését jelentette, hanem azt, hogy a legitim módon megválasztott kormányt mindenáron megbuktassák. Amit tettek, az nem a város, a polisz, az állam, az ország érdekében viselt szolgálat, konstruktív közéleti szerepvállalás, a jó értelemben vett „politika” volt, így nem csodálkozhatunk, ha oly sokan elfordultak a politikától.
Az események ellentétes megítélése a kettészakított országban
Talán mindennél inkább hozzájárult sokak visszahúzódásához az, hogy politikailag kettéosztott társadalmunkban egyre többen tartottak attól, hogy nézeteik kifejtése ellenséges fogadtatásra talál saját közösségükben. Tudom, hogy a jobboldal is fel tudna sorolni sok olyan eseményt, amelyet ők sérelmeznek, de ezek többségének is két értelmezése lehetséges. Vegyük például azt, amit a jobboldali politikusok és politikai elemzők leggyakrabban hoznak fel a balliberális kormány ellen: a 2006 őszi eseményeket. Ellentétben a jobboldallal, én – és gondolom, nem csak én – annak a szeptembernek–októbernek az eseményeit a destruktivitás tombolásának látom.*
Fidesz-nagygyűlés a Kossuth téren, 2006. október 10-én (Népszabadság/Reviczky Zsolt)
Tudom, hogy nézetem nem az átlagos véleményeket képviseli, még csak nem is a baloldali gondolkodásúak átlagáét, mégis saját élményeimen keresztül akarom illusztrálni a nézetkülönbségek hatását, hiszen ilyen emocionális ügyekben úgysem lehet átlagot vonni. Márpedig én nem tudok erős érzelmek nélkül visszaemlékezni ötvenedik évfordulónk napjára, amikor a kommunista internacionálé koporsójába az első szeget beverő dicsőséges forradalmunk nemzetközi megünneplését mocskolta be, tiportatta sárba a Fidesz a pártpolitika oltárán. Annak a napnak az eseményeit aztán szinte egyedül a jobb és a szélsőjobb médiabirodalom további gyűlöletkeltést szolgáló interpretációján keresztül ismerte meg a nép. Így a jobboldali média rabjai arról nem sokat vagy inkább semmit sem hallhattak, hogy milyen csodálatosan vezényelte le a rendőrség a nap ünnepségeit. Méghozzá szemben a felbőszített tömeggel, amely a kormánybuktatást célzó Fidesz-nagygyűléssel (meg egy elkötött tankkal) együtt, ha nem is egy valós, de egy politikai-erkölcsi Szarajevóhoz vezethetett volna, amennyiben figyelembe vesszük, hogy a világ legvédettebb emberei közül 56-an érkeztek hazánkba Sólyom László köztársasági elnök és Gyurcsány Ferenc miniszterelnök meghívására. (Névsoruk, titulusuk a mellékelt pdf-ben olvasható.)
Azon a napon a rendőrök nem azokra támadtak rá, akik a Fidesz-nagygyűlésről akartak békésen hazatérni. Bizonyára előfordultak ilyen esetek is, de a békés hazatéréshez korántsem volt szükség arra, hogy például építkezési anyagokból, állványzatokból barikádot építsenek az Erzsébet híd feljáratában, órákkal a nagygyűlés feloszlása után.
2006. október 23., 22 óra 30 perc: Az Erzsébet híd (MTV fotó)
Szerencsére a rendőrségnek sikerült valahogy kézben tartania a kormánybuktatási láztól veszélyessé vált helyzetet. Így nem történt olyan atrocitás, amilyen majd egy évszázaddal korábban déli szomszédunkban, amely ürügyül szolgált az első világháború kirobbantására. Hazánk megítélése azonban így is elérte addigi mélypontját (igaz, az utóbbi hónapokban annál is sokkal mélyebbre zuhantunk).
Be kell vallanom, nehezemre esik higgadtan írni annak a napnak a meggyalázásáról. És épp ezért érzem, hogy ezzel kell esetleges jobboldali olvasóim elé állnom, hogy megértessem velük: még ha mi, baloldaliak nem mentünk is ki törni-zúzni, kukákat gyújtogatni, rendőröket megkövezni, bennünk is élnek erős indulatok, amelyeket vagy felszínre kell hozni, vagy hallgatásba kell fojtani. Író lévén, én inkább kiírom magamból.
1957 tavaszán, amikor még nagyon nehéz volt beszélnem ezekről a dolgokról, arról faggattak egy New York-i tévéadásban, komolyan gondolom-e, hogy a kommunista diktatúra valaha is véget ér, és ha igen, mikor. S ha véget ér, hazatérek-e? Végül nagy meggyőződéssel kinyögtem, lehet, hogy huszonöt, lehet, hogy ötven év múlva, de véget ér, és én hazatérhetek. Aztán lassan úgy kezdtem gondolni az ötvenedik évre, mint valami ígéret biztos beteljesülésére.
Az utóbbi években pedig gyakran azt kérdezték, már itthoni beszélgetésekben, interjúkban, hogy mikor tértem haza. Nem tudok időpontot mondani, feleltem: fokozatosan töltöttem egyre több időt itthon, mert a kilencvenes évek elején még nagyon fontos projekteket kellett a New York-i egyetemen befejeznem.
2007. február 21. Bitó László New Yorkban, a Bard College-ban menekültként töltött hetek ötvenéves évfordulójára rendezett ünnepségen (forrás)
Ezek a kérdések, események vezettek rá, hogy szükségem van egy pontra, amely jelzi vagy, mondhatnám, megünnepli végleges hazatérésemet: ez lett volna számomra forradalmunk 50. évfordulója. Ezért ejtett kétségbe, amikor már szeptemberben nyilvánvalóvá vált, hogy Orbán neonáci élcsapatokkal folytatott gátlástalan kormánydöntő hadjárata el fogja lehetetleníteni forradalmunk 50. évfordulójának méltó megünneplését.
A mai napig fáj, ha visszagondolok az ellopott ötvenedik évfordulóra. Mégis megértem, hogy mások más élményekkel, másképpen emlékeznek vissza 2006 őszére. Remélem, hogy idén, az 56. évfordulón együtt ünnepelhetünk a másként gondolkodók közül is jó néhánnyal. Én a Szabad Sajtó úton leszek, és a szívemben akkor is 56-ot fogom ünnepelni, ha erről szó sem esik majd, mert 56 az összefogásról szólt. Ha azonban csak a sajátjaink között leszünk, remélem, találkozom egy hallgatag, apátiába burkolózó emberrel, akit esetleg rávehetek, hogy higgyen az összefogás erejében és gyönyörében, és csatlakozzék hozzánk, a demokrácia és a köztársasági szellemiség híveihez. Szentül hiszem ugyanis, hogy egy égből alászállt messiás híján jelenleg csak így, közvetlen emberi kapcsolatok révén önthetünk reményt azokba, akiket személyesen elérhetünk. Igaz, így csak azokat érhetjük el, akik még nem süllyedtek az apátia legmélyebb bugyraiba, ahol már bármilyen személyes kapcsolat elviselhetetlenné válik. Ennek ellenére remélem, hogy ez az ünneplés lesz a kezdete egy egyre többekre kiterjedő összefogásnak. A reményen túl egy következő részben azt akarom elemezni, miként érhetjük el azokat, akik eddig nem mutatták semmi jelét, hogy szívesen kijönnének hallgatag visszavonultságukból.
* A szerk. megj.:
Lásd ehhez a Galamusban például
– Niedermüller Péter sorozatát: Az őszödi beszéd. Egy politikai botrány etnográfiájához, I–IV. rész
– Krémer Ferenc írását: Politikai mítoszaink – A hatalom meséi
– A 2006-os vizsgálóbizottságokról: Mihancsik Zsófia: Jogállami evidenciák című jegyzetét
illetve a nol.hu blogját: Az őszödi kazetta, a TV-ostrom és napjaink igaz története
Írásai a Galamusban:
Egy civil kezdeményezés lezárása – tanulságokkal
Ez még nem a világvége
Az utolsó pillanat nyerő stratégiája
Hova tovább MSZP: megújulás, fiatalítás vagy újjászületés?
Végzetes ki nem elégítések
A szakrális naiconalizmus réme I. rész
A szakrális naiconalizmus réme II. rész
Önvédelem (regényrészlet)
Keserű tabletta
Sorozata: Hogyan láttad, hogyan látod?
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
