Örmény sors
- Részletek
- 2012. szeptember 03. hétfő, 03:41
- Huszár Ágnes
2004. február 19-ének hajnalán halt meg Gurgen Magarjan hadnagy Budapesten. Rendkívüli kegyetlenséggel, tizenhat baltacsapással vetett véget fiatal életének Ramil Safarov, az azerbajdzsán hadsereg szintén fiatal hadnagya. Éppen indulóban volt, hogy egy másik örmény tiszt életét is kioltsa, amikor a kiérkező magyar rendőrök lefogták. Történt mindez a „NATO partnerség a békéért” nemzetközi program keretében a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen szervezett angol nyelvtanfolyamnak helyet adó kollégiumban.
Safarovot 2006 tavaszán előre kitervelt, különös kegyetlenséggel és aljas indokból elkövetett gyilkosságban mondta ki bűnösnek a magyar bíróság és 30 év múlva felülvizsgálható életfogytiglani börtönre ítélte. Az azeri hatóságok az évek során többször kérték Safarov kiadatását, a magyar hatóságok azonban nem engedtek a kérésnek 2012. augusztus 31-ig. Ekkor azonban kiadták őt az azerieknek. A Bakuba érkező Safarov még azon a napon szabad ember lett, elnöki kegyelmet kapott, őrnaggyá léptették elő és hősként ünnepelték. Az örmény elnök – Szerzs Szargszjan – viszont népe felháborodását fejezte ki és az ENSZ-tagállamok nagykövetei előtt bejelentette, hogy megszakítja Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatot.
Örményország fővárosa, Jereván ma, a háttérben az Araráttal – Wikipedia/ Serouj Ourishian
Magyarország lépését, a gyilkos Safarov hazájának való kiadását nemzetközi rosszallás fogadta. Nagyszámú örmény diaszpóra él sok helyen a világon, elsősorban Franciaországban és az Egyesült Államokban. Ők is felemelték a szavukat. Hozzájuk és a jereváni kormányhoz rengeteg együttérzést kifejező üzenetet érkezett. Nem kevés a magyar fórumokra érkező rosszalló üzenetek száma is. Magyarország jelenlegi vezetését teszik felelőssé a gyilkos szabadulásáért, bakui felmentéséért, sőt ünnepléséért. A történet különös reflexeket kap az örmény nép legutóbbi száz évének tükrében, sőt, csak így érthető igazán.
„Ha továbbra is megelégszünk helyi kivégzésekkel, ha ez a tisztogatás nem ölt általános és végleges formát, károkat fog okozni nekünk. Ezért feltétlenül ki kell az örmény népet irtani, hogy egyetlen örmény se maradjon földünkön, és Örményországnak még a neve is eltűnjön. Háborúban állunk és kiváló alkalom mutatkozik erre” – így fogalmazta meg az örmény népirtás tervét Nazim bej 1915 elején Isztambulban, a Török Egységért és Szabadságért Párt titkos ülésén. Ő egyike volt azoknak, akiket még 1914 októberében megbíztak az örmények kiirtásának megtervezésével és megszervezésével. Az előkészületek azonban már 1914 májusa óta folytak, vagyis még az első világháború kitörése előtt megkezdődtek. Az örmény nemzet tragédiájában a nagyhatalmak imperialista jellegű, Törökország felosztására törekvő, egymással vetélkedő felelőtlen külpolitikája is szerepet játszott, így a cári Oroszországnak a boszporuszi-szorosok megszerzésére való törekvése is. Az örmény kérdést a cári diplomácia lelkiismeretlenül ki akarta használni a birodalom terjeszkedése érdekében. Az orosz kormány 1913 nyarán egy diplomáciai jegyzékben fegyveres beavatkozással fenyegette meg a török portát, amennyiben az nem tesz eleget az oszmán birodalomban élő keresztény örmények kelet-anatóliai területén a megígért reformok bevezetésére. Ennek jogi alapja a berlini kongresszuson elfogadott, a világon első, ráadásul a nagyhatalmak által szavatolt nemzeti, illetve etnikai kisebbségvédelmi nemzetközi egyezmény volt. Ezt Ausztria-Magyarország is aláírta. Ez önmagában pozitív lépés lehetett volna, ha nem fegyveres beavatkozással fenyegetett volna, és ha közben nem tört volna ki az első világháború, amelynek kirobbantásában Oroszország vezető szerepet játszott. Az orosz fenyegetés hatására a török kormány ugyan kénytelen-kelletlen egyezményt írt alá, amelyben kötelezték magukat az örményeknek adott kisebbségvédelmi jogok megadására és az etnikai autonómia biztosítására. Ez azonban csak diplomáciai elterelő művelet volt, miközben előkészítették a Törökországban élő örmények megsemmisítését. Az Oszmán Birodalomban ekkor mintegy kétmillió örmény élt, többségük Kelet-Anatóliában, de laktak a nyugati területeken is. Az örmény lakosságot véres pogromok tizedelték. A véreskezű Abdul-Hamid uralkodása óta rendszeressé vált a belső szociális problémák etnikai összetűzésekkel való levezetése, amit volt szövetségeseik ellen az ifjú török vezetők szívesen alkalmaztak.
Örmény civilek menete Mezireh börtönébe, török fegyveres őrök kíséretében. 1915. április – Wikipédia
Törökországban 1914 augusztusában, a háború megindulásakor azonnal kommandós csapatok kiképzését kezdték el az örmények elleni hadmozdulatokhoz, annak ellenére, hogy az örmény vezetők lojalitásukról biztosították az isztambuli kormányt és örmény önkéntesek és besorozott katonák a várakozáson felül hősiesen harcoltak a török hadsereg soraiban a kaukázusi fronton. Később mégis a 16-60 éves kor közötti összes örmény férfit kényszermunkaosztagokba sorozták be. Sokan közülük már itt életüket vesztették az embertelen körülmények következtében, a többieket később kivégezték. 1915 februárjától az örmény nemzetiségű államhivatalnokokat felfüggesztették állásukból, az örmény katonatiszteket eltávolították a katonai szolgálatból, és főbe lőtték őket, vezető örmény politikusokat pedig nyilvánosan fölakasztottak. Ezt követte az örmény intellektuális elit ellen irányuló tömeges letartóztatási kampány.
Az örmények kitelepítéséről szóló rendelet, 1915 – Wikipédia
Az örmény lakosság további részére „áttelepítés” várt. A borzalmas deportálás már 1915 februárjában elkezdődött. Ezt utólag a török kabinet egy 1915. május 27-i keltezésű „gyanús személyek deportálásáról szóló ideiglenes törvény”-nyel emelte jogerőre. 1915 szeptemberéig az egész török szultanátus területét három szakaszban átfésülték, és az örmény lakosságot összegyűjtötték. Az Eufrátesz körüli félsivatagos területen menetelő örmény deportáltakat, védtelen nőket, gyermekeket, öregeket az éhség és a járványok, valamint az ellenük uszított muszlim lakosok megtizedelték, a lemaradókat pedig megölték. Aki túlélte a halálos menetelést, koncentrációs táborba került, ahol az embertelen körülmények között hamarosan elpusztult. A szerencsétlen deportáltak egy részét kőolajtartalmú barlangokba zárták, aztán felgyújtották a barlangokat. Csak a Setdaije melletti úgynevezett „örmény barlangban” 40 ezer ember veszítette így életét.
Először 1918-ban publikált képek a gyerekhalálokról, mert először mindig a gyerekek halnak meg. A Wikipedia angol szócikke szerint a szülők rongyokba takargatták és amíg tudták, cipelték őket. Mindennapos látvány volt ez azon az útvonalon, ahol a kitelepítettek elvonultak
A konstantinápolyi német követség adatai szerint 1916 októberéig a szultanátus területén élő 2,5 millió örményből 1,5 millió lelte így halálát. A későbbi pogromok és az 1918 és 1920 közötti török intézkedések következtében ez a szám megközelítette a 2,5 milliót. Az örmény túlélők életüket csak az előrenyomuló orosz csapatoknak és az oldalukon harcoló örmény önkénteseknek köszönhették. Ők az elfoglalt törökországi települések főterein szabályszerűen gúlákba rakott örmény koponyák ezreit-tízezreit találták kaukázusi előnyomulásuk során. Szomorú tudománytörténeti tény, hogy V.V. Bunak, neves orosz antropológus a véres koponyák számbavétele alapján írta meg az első komolyan vehető tudományos munkát az örmények sajátos elő-ázsiai (armenoid) embertani típusáról. Néhány helyen az örmények halálmegvető bátorsággal vették fel a harcot a török katonákkal és melléjük szegődő kurd nomád lovasokkal. Egy ilyen epizódot örökít meg Franz Werfel világhírű regénye, a Musza Dag negyven napja. Az életben maradt védőket három francia hajó vette fedélzetére, az ellenállás vezetője azonban nem volt hajlandó otthagyni ősei földjét, ahol az örmények már több ezer éve éltek.
Legtöbbször azonban ezek a harcok sem vezettek eredményre, a polgári lakosságot, nőket, csecsemőket is kegyetlen módon, válogatott kínzások közepette gyilkolták le a török katonák és a vallási fanatizmussal feltüzelt muzulmán segédcsapatok. A török területen tartózkodó európai és amerikai civilek beszámolóiból, sőt fénykép- és filmfelvételekből ismerjük a kegyetlenkedések részleteit. Egy örmény püspököt például izzó lópatkóval patkoltak meg kínzói. A mosszuli német konzul Aleppo felé tartva az úton sok levágott gyermekkezet látott, ezek csaknem az egész utat beborították. Bitliszben 1915 júniusában fiatal örmény nőket meztelenül keresztre feszítettek. Ezek mellett a középkori jellegű kegyetlenségek mellett megjelentek a modern emberirtó gépezet tervszerű hadműveletei. Az 1915-16-os örmény népirtás nemcsak az örmény vallási felekezet ellen irányult, hanem minden örmény ellen, akiket kártevőknek, alsóbbrendű embernek neveztek. A kiirtandó embereket „kártevőknek”, „baktériumoknak” minősítő szóhasználat, a munkatáborokba gyűjtés, a marhavagonokban való szállítás, az embertelen orvosi kísérletek előre vetítik a náci népirtás retorikáját és technológiáját. Trapezundban például örmény gyerekeket egy gőzfürdőnek álcázott teremben gázosítottak el. Ezek az egyezések nem a véletlen művei. Hitler Erwin von Scheubner-Richtertől pontosan informálódott az örmény genocídium részleteiről, így ötleteket is merített belőlük.
Az első világháborút Törökország vesztesként fejezte be. A győztes szövetséges hatalmak kezdeményezésére vizsgálatok indultak. 1919-ben az a különleges török hadbíróság, amely az örmények ellen szervezett genocídium során elkövetett atrocitásokat jogszerűen és elfogulatlanul megvizsgálta, az örmények kiirtását szervező uralkodó párt vezetőit, Enver és Talat pasát távollétükben halálra ítélte. Vagy egy tucat tömeggyilkost és a legvérengzőbb főtiszteket és katonákat szabályos bírósági eljárás keretében halálra ítéltek. Az ítéleteket az esetek többségében végre is hajtották. 1923-ban azonban a megváltozott politikai körülmények következtében minden gyanúsított amnesztiában részesült.
A hallgatás évtizedei következtek, amikor a török kormány külpolitikai érdekből vezettetve megpróbálta elfelejtetni a világgal a Törökországban élő örmény nemzeti kisebbség teljes kiirtását. Az említett török hadbíróság ítélete azonban ebből a szempontból messzemenő következménnyel járó jogi precedenst teremtett. Ezt a jelenlegi török hatóságok sem hagyhatják figyelmen kívül, hiszen a genocídium elleni törvénynek, amelyet a nemzetközi közvélemény és az ENSZ tagállamai elfogadtak, visszamenőleges hatálya van. Az örmény genocídiummal kapcsolatos minden ferdítés, beleértve ebbe a genocídiumnak mint ténynek a tagadását, s annak polgárháborús eseménnyé való bagatellizálását, csak a nemzetközi közvélemény megtévesztését szolgálja. A török bíróság 1919-ben hozott ítéletét sem a kormány, sem pedig a török sajtó nem bírálhatja felül. Itt ugyanis a legnagyobb bűnről, az emberiesség ellen elkövetett szörnyű bűntényről van szó, vagyis népirtásról, amelyre nem vonatkozhat semmiféle amnesztia, így az 1923-as dekrétum sem. Ebben a bűntettben köztudomásúlag nincs elévülés.
A népirtás emlékműve Jerevánban (1967) (forrás)
Az etnocídiumot, amelynek áldozata 1,5–2,5 milliónyi török állampolgárságú örmény etnikumú személy volt, nemcsak Törökországban hallgatták agyon, hanem a szovjet tagállam Örmény Köztársaságban is. Csak Sztálin halála után szűnt meg a csend. Az áldozatokra való emlékezés a jereváni Jerern emlékműben öltött testet, amelyet csak nagy késéssel, a genocídium megtörténtének ötvenedik évfordulója után emeltek. Ekkor az örmény értelmiségiek kezdeményezésére egy bátor csapat Jereván utcáin tüntetést rendezett, nyilvánosan siratva elhunyt hozzátartozóikat, akikről eddig tilos volt megemlékezni általában, de különösképpen április 24-én, a genocídium évfordulóján. A világ azonban csak a nyolcvanas években vett hivatalosan is tudomást az örmény népirtásról. 1983-ban elsőként az Egyházi Világtanács, 1984-ben pedig az Egyesült Államok parlamentje, 1985-ben az ENSZ Emberjogi Bizottsága és 1987-ben az Európa Parlament Politikai Bizottsága ítélte el az örmény genocídiumot. A Török Köztársaság azonban mind a mai napig tagadja a népirtás tényét.
Az örmény nemzeti katasztrófa utóéletéhez tartozik az is, hogy a sztálini tisztogatásoknak az Örmény Szocialista Köztársaság 300 ezer polgára esett áldozatul, nem számítva a második világháborús veszteségeket, amikor minden második örmény férfi elesett a fronton. A tényekhez hozzátartozik az is, hogy az orosz polgárháború alatt sem szünetelt a Szovjetunióban az örmények üldözése. Erről azonban hosszú ideig hallgattak a történészek, jóllehet rendelkezésükre álltak az írásos források. Így 1920-ban, a Vörös Hadsereg katonái Lenin és Trockij parancsára széleskörűen alkalmazták a kollektív felelősség és a túszszedés véres módszereit Az örmények által alapított Almavir város elfoglalása után a pályaudvar mellett táborozó, törökországi genocídium poklából szerencsésen elmenekült háromszáz örmény családot mind egy szálig kiirtották. Nem kímélték a csecsemőket, nőket és az öregembereket sem. Oroszországban, a későbbi Azerbajdzsán területén a polgárháború alatt, Susában és a vele szomszédos városokban több mint 100 ezer örményt öltek meg az azeri muszlim nacionalisták és kommunisták. Lenin és Sztálin aztán az internacionalizmus jegyében a 85 százalékban örmények lakta Hegyi-Karabah (Arcah) területét, valamint Nahicseván vidékét Örményország és Törökország között Azerbajdzsánnak juttatta, hogy kedvébe járjanak a kemalista Törökországnak, amellyel a Szovjetunió sajátos szövetségi viszonyban állt 1945-ig.
Hegyi-Karabah, amelynek 95 százalékát örmények lakják (forrás: kitekinto.hu)
Ekkor viszont Sztálin megpróbálkozott a Dardanellák megszerzésével, éppenséggel az egykori törökországi örmény területekre hivatkozva. Mivel kísérletét az USA és Anglia keményen visszautasította, Sztálin nyomban elfeledkezett az örmény genocídiumról, sőt a repatriált örményeket előszeretettel deportálta Szibériába és Közép-Ázsiába. Hruscsov és Brezsnyev, valamint Andropov alatt is folytatódott az örmény nemzet tragikus múltjának agyonhallgatása. A KGB árgus szemekkel figyelte az örmény kulturális mozgolódást, Andropov nem habozott keményen lecsapni az örmény ellenzékiekre, sőt nem riadt vissza a provokációtól sem, mikor a moszkvai metróban történt robbantásokat az örmény nacionalisták nyakába próbálta varrni, Szaharov akadémikus tiltakozása ellenére. A KGB a szumgaiti örményellenes pogromokban kezdeményező szerepet játszott. 1988. február 28-tól kezdődően, három nappal azután, hogy Sztyepanokertben, Hegyi-Karabah fővárosában deklarálták a karabahi örményeknek a szovjet alkotmányban egyértelműen biztosított önrendelkezési jogát, a KGB munkatársai napokon át hagyták, hogy a szándékosan provokált feldühödött azeri tömeg az említett városokban, a nyílt utcán bestiális módon legyilkoljon ártatlan embereket, csak azért, mert örmények. Elevenen, felgyújtott autókban égettek el örmény férfiakat, nőket és gyerekeket. Emeletes házak ablakaiból hajítottak ki örmény nőket, másokat az utcán, meggyilkolásuk előtt tömegesen megerőszakolva, aranyfüggőiket a fülükből kitépve kegyetlenkedtek az azeri lumpen elemek, akiket csak több nap elteltével, tankok segítségével tudtak jobb belátásra bírni a szovjet katonák. A KGB bűnös volt az ott elkövetett bűntettekben és az Azerbajdzsán területén végrehajtott etnikai tisztogatásokban is. Ekkor több mint félmillió örménynek kellett napok alatt otthagynia otthonát, hogy megmentse a puszta életét. Ingóságaik és ingatlanaik az azeriek kezébe kerültek. Az örmény kérdésben a KGB taktikája ördögi volt. Míg az emigrációban élőket arra ösztökélte, hogy támogassák Gorbacsovot és reformjait, a Szovjetunión belül viszont az örmények ellen uszított és örményellenes pogromok szervezésével a genocídium politikáját folytatta. A szovjet birodalom összeomlásában a főszerepet nem a nemzetiségi kérdés játszotta, de katalizátorként hozzájárult az összeomláshoz.
A népek, népcsoportok, vallási közösségek között – rágalmakkal, céltudatos indulatkeltéssel – nem nehéz a gyűlölet lángját fellobbantani. Lecsillapítani jóval nehezebb. Ez a gyűlölet adott baltát a fiatal azeri hadnagy kezébe 2004 februárjának hajnalán, hogy lesújtson arra a katonatársára, akinek az volt a vétke, hogy örménynek született. És ez a gyűlölet lobog azokban is, akik a gyilkost hősként ünneplik.
Az örmények reakcióit – zászlóégetést, a honlapokra való betörést, a tiltakozásnak legális és nem legális fajtáit – lehet „hisztérikusnak” nevezni. De három évvel az örmény genocídium százéves évfordulója előtt, miközben a hajdani agresszorok jogutódai még a népirtás tényét is tagadják, nagyon is érthető, nagyon is emberi. A lenini nemzetiségi politika, „a nagy Oroszország kovácsolta frigy” (szovjet himnusz) jegyében egymás ellen uszított népekben és emberekben még a Szovjetunió összeomlása után húsz évvel is munkál a gyűlölet és a félelem.
Az azeri gyilkos tettétől, kiadatásának hátteréről és visszhangjáról lásd hírösszefoglalóinkat:
– Örmény-magyar konfliktus egy gyilkosért – vagy 2-3 milliárd euróért?
– Örmény-magyar konfliktus: szombati fejlemények
– Örmény-magyar konfliktus: az örmény oktatási miniszter szerint Magyarország bűnrészes lett a gyilkosságban
És aprónkat:
– Luxusprostik (Mihancsik Zsófia)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
