Galamus.hu - Bolgár György interjúi a Galamusban

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. augusztus 31.

Nyomtatás

Részletek: Bolgár György - Megbeszéljük; 2012. szeptember 03. hétfő, 02:24; Megbeszéljük

2. oldal / 5

A gyógyszertámogatás csökkentése tragikus
Kaló Zoltán, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Egészség-gazdaságtani Kutatóközpontjának igazgatója

Bolgár György: - Sokkoló interjú jelent meg Önnel az e heti HVG-ben. Nem mintha nem tudtunk volna arról, hogy mekkora mértékben csökkent a gyógyszertámogatás az idén és tavaly is, és hogy a kormány még további lefaragásokat szeretne elérni, hallottuk a gyógyszergyárakat is panaszkodni nemegyszer, de ilyen egyértelműen és drámaian megfogalmazni azt, hogy hova jutottunk – számokkal alátámasztva –, én még ilyennek nem láttam nyomát, mint ahogy Ön tette ebben az interjúban. Csak egy dolgot emelek ki itt kezdetben, hogy 2014-re a gyógyszerkassza reálértéke a 94-es szint fele lesz, ez egészen döbbenetes! Meg lehet ettől gyógyulni?

Kaló Zoltán: - Attól függ, hogy kit akarunk megmenteni, ha a betegeket, akkor nem feltétlenül.

- Ha a költségvetést, akkor talán.

- Így van. Sajnos egy olyan világban élünk, amikor már egy kórházigazgatónak is azon kell morfondírozni, hogy a beteget vagy a kórházat akarja megmenteni. Igazából a tanulmányunkkal arra szerettünk volna rámutatni, hogy mekkora mértékű ez a forráskivonás az egészségügyből és a gyógyszerágazatból. Van a tanulmánynak egy hosszabb változata, amiben igyekszünk feltérképezni azt, hogy milyen hatásokkal járhat majd ez a forráskivonás.

- Milyen hatásokkal járhat azonkívül, hogy vagy kevesebb gyógyszerhez jutunk hozzá vagy nem kapjuk meg az újabb gyógyszereket – amik esetleg több sikerrel kecsegtetnek –, vagy többe kerül a beteg számára a gyógyszer vagy mindez együtt?

- Azt gondolom, hogy minden szereplő érintett lesz. Nyilvánvalóan kezdhetjük az ágazati szereplőkkel, tehát az orvosok, kórházak, sőt a gyógyszergyártók, gyógyszerforgalmazók, de sajnálatos módon valószínűleg a betegek is meg fogják érezni ezen intézkedések hatását.

- Mondjuk az elég jó megoldásnak látszik első megközelítésre, hogy ha ennyi pénzt ki lehet vonni a gyógyszerkasszából, hogy tíz vagy húsz év alatt – még nem is lehetett olyan kirívóan magas ez a 94-es szint – a gyógyszerkassza reálértékének a felét érjük el, viszont a betegek ezt nem fogják megérezni a pénztárcájukon, akkor ezek szerint a bűnös, gazdag, profitéhes gyógyszergyárak fizessék meg ennek az árát. Vagy ha eddig elherdálták a kórházak a gyógyszereket, akkor egy kicsit visszafogják magukat, ez sem árt, és ha a betegek tudomásul veszik, hogy kevesebb gyógyszerből is meg lehet gyógyulni, akkor ez is egy kívánatos következmény. Lehet ennek az intézkedéssorozatnak, ennek a kasszaszűkítésnek esetleg valami előnyös oldalát is látni?

- Hogy őszinte legyek, a 2006 óta tartó forráskivonás következményeit a betegek oldaláról látom a legfontosabbnak. Nem is azért, hogy adott esetben magasabb térítési díjakat kell fizetniük – márpedig nyilván ez is benne van a pakliban –, hanem a magyar lakosság katasztrofális egészségi állapotával kapcsolatos eddigi pozitív folyamat – amivel kezdtünk zárkózni az uniós átlaghoz – lelassul.

- Itt arra gondol, hogy mondjuk az elmúlt tizenöt-húsz évben azért jó négy évvel megnövekedett a várható átlagos élettartam?

- Igen, és úgy, hogy ezzel még mindig messze le vagyunk maradva, nemcsak az európai uniós átlagtól, hanem a kelet-európai országok átlagától. A gyógyszerkassza értelmezése soha nem lehet önmagában monetáris szemléletű, hiszen nem azért adunk gyógyszereket, hogy aztán a pénzt elköltsük, vagy nem azért teszünk egészségpolitikai intézkedéseket, hogy valamiből megtakarítsunk...

- Vagy nem azért veszünk gyógyszereket, hogy aztán ne használjuk fel őket, mert ugye ez a visszatérő érv.

- Igen. Minden egészségpolitikai intézkedés legfontosabb primer mércéje az egészségi állapot javulása kell hogy legyen. Ha azt nézzük, hogy a magyar lakosság egészségi állapota jelentősen elmarad nemcsak az európai uniós átlagtól, hanem a közép-kelet-európai országok átlagától is, akkor feltételezhetjük, hogy nekünk valamilyen szinten jobb egészségügyi rendszerre van szükségünk, hatékonyabb gyógyszerellátásra, jobb ellátórendszerre. Ezt le kell majd mérnünk, mert ennek egyébként nagyon kevés indikátora van, és mi, kutatók nagyon sajnáljuk, hogy nem lehet mérni, nem lehet elemezni az egészségi állapotot, nem férünk hozzá ugyanis a közfinanszírozott egészségügyi rendszer adataihoz.

- Miért nem, titkosak vagy pedig nem tartják rendesen számon őket?

- Azt gondolom, hogy az OEP adatbázisa önmagában nagyon-nagyon klassz elemzésekre adhatna lehetőséget, ugyanakkor kutatóként ezekhez nagyon-nagyon nehéz hozzáférni. Csináltam már ilyen típusú elemzéseket, de az Amerikai Egyesült Államokban könnyebb volt hozzáférni az adatokhoz nekem, mint a hazai rendszerben.

- Mi ennek az oka? Azért ez abszurdum, ez mégsem nemzetbiztonsági kérdés, milyen alapon lenne titkosítva? Esetleg van valamilyen pénzügyi oka ennek, hogy nem nézhet bele valaki, egy kutató?

- Ez megérne egy másik beszélgetést, nagyon sok oka van. Nem akarok kitérni a részletekre, mert van olyan oka is, hogy nem biztos, hogy a mindenkori egészségpolitikának – mert ezt politikától függetlenül mondhatjuk, hiszen húsz éve küzdünk az adatok hozzáférhetőségéért – megvan az az érdeke, hogy ne lehessen közvetlenül mérni az egészségpolitikai intézkedések hatását. Viszont nyilván van egyfajta szürkegazdaság is az adatok hozzáférhetősége körül, szóval sok olyan oka van, ami miatt egyébként szerintem egy nagyon kiváló, kutatási célokra hasznosítható adatbázist jelen pillanatban nem használhatunk.

- Pedig azt gondolná az ember, hogy ez a mindenkori kormányok érdeke volna. Ha a meglévő adatokból a kutatók ki tudnák mutatni azt, hogy hol használják föl az állami pénzeket jól, hol rosszul, mire volna érdemes többet, mire kevesebbet költeni, akkor ebből olyan következtetéseket lehetne levonni, amikből az egészségpolitika, az egészségügyi ellátás – ha nem is egyik évről, de egyik parlamenti ciklusról a másikra – jobbá válhatna.

- Ezzel alapvetően hosszú távon mindig mindenki egyetért, még azok is, akik az egészségpolitika irányítói, csak mindenki attól fél, hogy amikor ő van cikluson, akkor adott esetben rövid távon róla is, az ő intézkedéseiről is véleményt mond valaki. Az aktuális egészségpolitikai döntéshozóknál ez a fajta gondolkodás mindig leállítja ezt a folyamatot.

- Szóval hogy az ő fejükre hullik vissza, ha valamit megállapítanának, hogy ez most így rosszul van, ezt nem jól csinálják, ez nem hatékony, itt elfecsérlik a pénzt, na, pont ez kéne nekem – mondaná az aktuális egészségügyi kormányzat.

- Így van, görbe tükröt igazából senki nem szeretne látni. Mi, kutatók tulajdonképpen mindig ellenzékinek vagyunk titulálva, tehát ez is politikafüggetlen. Azt gondolom, hogy a civil és a tudományos szféra kontrolljára nagyon nagy szükség lenne egy olyan ágazatban, ahol azért ezermilliárd forint fölötti összegeket költünk el közpénzekből. Nagyon szeretnénk mérni a pénzek felhasználásának hatékonyságát és adott esetben bemutatni azt, hogy mondjuk a Széll Kálmán-terv 1.0 vagy 2.0 milyen változásokat idéz elő például a lakosság egészségi állapotában, volt-e ennek bármiféle hatása az egészségügyi programokra. Nem lehet csak azt nézni, hogy ki lehet vonni pénzeket, azt is nézni kell, hogy ez milyen következményekkel jár. Mert amíg tíz forint van a kasszában, addig öt forintot abból ki lehet vonni…

- Ez az, hogy nehéz bebizonyítani, hogy most éppen ettől az öt forinttól halt meg egy-kétszáz ember vagy, hogy ettől váltak rosszabbá a halálozási mutatók, hiszen ez egy olyan hosszú, bonyolult folyamat számos összetevővel, hogy miért állítaná bárki, hogy ez a rosszabb gyógyszerfinanszírozás miatt következett be? Hadd térjek még át arra a közkeletű vélekedésre – és azt hiszem, visszatérő kormányzati érv is –, hogy Magyarországon hagyományosan magas a gyógyszerfogyasztás, és ezt nem szabad engedni, mert pazarlás. A gyógyszertől nem feltétlenül lesz egészségesebb az ember, meg kell változatni az életmódot, a megelőzésre kell koncentrálni, lehetőleg együnk kevesebb gyógyszert. Az Önök tanulmányából meg az derült ki – legalábbis az interjú alapján, amit olvastam –, hogy nem erről van szó, Európában az egyik legalacsonyabb a magyar gyógyszertámogatás egy főre eső összege, vagyis nem fogyasztunk sok gyógyszert. Hogy lehet akkor, hogy mégis ez az általános vélekedés?

- Minden ilyen általános érvényű konklúzió valamilyen adatbázisból származó adatok interpretációjából származik. A probléma első körben onnan fakad, hogy ebben az adatbázisban nem feltétlenül összehasonlítható adatok jelennek meg, például ha a magyar gyógyszerkiadást, mondjuk a közkiadásokat akarjuk értelmezni, és azt mondjuk, hogy ennyi pénzt költ az OEP járóbeteg-gyógyszerkasszára, de nem vesszük figyelembe azt, hogy egyébként minden ötödik gyógyszert a gyógyszergyártó visszafizet ebbe a kasszába, akkor erősen túlbecsüljük a járóbeteg-közkiadásokat, gyógyszerekre fordított közkiadásokat. Tehát ilyen típusú hibák vannak az adatbázisban, és ha például – ez egy másikfajta hiba – nem valutaárfolyamon nézzük meg, hogy mennyit költünk gyógyszerekre, holott a gyógyszerek ára lényegesen nem tér el Európában, hanem korrigáljuk az úgynevezett vásárlóerő-paritással, akkor mesterségesen felnagyíthatjuk a magyar gyógyszerkiadásokat. Ha nem ezt tesszük, az OECD adatbázisában szereplő országok közül tulajdonképpen Európában csak a lengyeleket meg az észteket előzzük meg a gyógyszerek közkiadásával. Nem azt mondom, hogy ez nagyon kevés, de semmiféleképpen nem mondható az, hogy nagyon sok. Ha mi meg akarjuk szakmailag alapozni azt, hogy melyik területről kell forrásokat kivonni, akkor akár feldobhatunk egy dobókockát is, és úgy jelölhetjük ki, hogy melyik területről vonjuk ki, mert szakmailag a gyógyszerekre fordított összegek – legalábbis a közkiadások szintjén – semmiféleképpen nem túlzóak, nem indokolható, különösen a lakosság egészségi állapotának tükrében az, hogy erről a területről ilyen mértékű forráskivonást kellene végrehajtani.

- Jól olvastam az interjú alapján, hogy ha a drámai támogatáscsökkentés tovább folytatódik, akkor annak nagyon súlyos egészségügyi következményei lesznek, akár néhány éven belül is?

- Beláthatatlanok a következmények, különösen azért, mert eddig sem nagyon lehetett mérni bizonyos egészségpolitikai intézkedések következményeit, de ilyen mértékű forráskivonásnak mindenféleképpen hatása lesz a lakosság egészségi állapotára, bizonyos betegek életkilátásaira, fokozhatja az esélyegyenlőtlenséget, tehát nagyon-nagyon sok olyan mérhető indikátor lesz, amivel a kutatóknak – függetlenül attól, hogy akarják-e a mindenkori kormányzatok – kötelességük lesz foglalkozni. Ebből a fajta kísérletből tucatnyi PhD dolgozat fog majd születni.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!