A közszolgálat és a mákos tészta
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2010. február 15. hétfő, 04:11
Művészfrizurás, kissé rezignált tekintetű férfiú ül a stúdióban – minden valószínűség szerint filozófus. Hamar nyilvánvalóvá lesz, hogy ma ő áll az adás középpontjában, egyfajta origóként, s mindenki más, aki megfordul még ott, őhozzá képest lesz jelen. Hát persze: vasárnap van, s ilyenkor a művészeteké és a bölcseleté a szó, a sok ronda politika helyett.
A művészfrizurás hosszú és olykor nehezen követhető szerkezetű mondatokban beszél, ám gondolatmenetét mindig kérdésfelvetéssel zárja – igen, ez végképp bizonyossá teszi, hogy filozófussal állunk szemben. Lassanként az is körvonalazódik, hogy nagyjából három, esszenciális téma köré csoportosítja azt, amiről beszélni akar. Az egyik a saját, mentális története – tehát hogy milyen múlttal, mekkora felkészültséggel rendelkezik az őt érő benyomások feldolgozásához. A másik ezzel szoros összefüggésben az, hogy vajon milyen mértékben jelentenek intellektuálisan terheket a jelenségek, amelyekkel találkozik. Míg végül az is lényeges, hogy mindezt összegezve ő milyennek látja saját magát, pillanatnyi állapotát és viselkedését.
Vágjunk bele, és nézzük, mire jutottunk ez ügyben reggel fél hét és nyolc óra között, a magyar közszolgálati televízió előtt.
Ami filozófusunk múltját és mentális felkészültségét illeti, nos, arról inkább a pragmatizmus szintjén tudhattunk meg dolgokat. Legfőképp azt, hogy rendszeresen érdeklődik, tehát színházba jár és könyveket olvas; valaminek az ütőerén mindig rajta tartja a kezét. Ám végül mégis rendre belecsúszunk a kettes számú téma alapkérdésébe, hogy akkor tehát mekkora nehézséget is jelent a dolgok lényegének megfogalmazása. És mindig azt tudjuk meg, hogy nagyot. Sőt, nagyon nagyot. Szinte oly hatalmasat, hogy azt már pontosabb volna a „lehetetlen” fogalmával körülírni. A filozófus gondolati rendszerének kulcsfogalma tehát a „nehéz”.
Itt van például Kafka Átváltozás című novellája, melyhez a legmegfelelőbb attitűdnek igazából a bagatellizálást tartja: „Végül is van egy vigéc, aki féreggé változik”– foglalja össze a művet, „s ezt nagyon nehéz értelmezni” – teszi hozzá. Mint kiderül, valahol, valamelyik színházban Lukáts Andor színész és rendező színre vitte Faragó Béla Kafka művéből írt operáját, melyet a mellette ülő Tihanyi László vezényel. Hogy hol és melyikben, azt majd kb. negyedóra múltán tudjuk csak meg, mert olyan televíziós személy nem volt jelen, aki az alapvető tudnivalókat összefoglalta és fölvezette volna.
Lukáts és Tihanyi számára sem idegen a „nehézség” fogalma, de más a jelentése. Nekik, a zeneszerzővel egyetemben sikerült eldönteniük, hogy a novella melyik lehetséges értelmezését válasszák (történetesen azt, hogy főhőse azért vált féreggé, mert a családja a folyamatos, egyhangú robotolása fényében annak látta őt, az ő féreg mivolta tehát a család szemléletmódjának a tükre). Ettől kezdve viszont a nehézségek egyértelműen a kivitelezés alkotói-szakmai nehézségeit jelentik. Ami mindig kétélű dolog. Hiszen nincs nagyobb élvezet, mint végigmenni a nehézségeken, legyőzni őket, esetleg az ellenkezőjükbe fordítani és erényt csinálni belőlük. Kettejüknek egymást támogatva sikerül is élvezetesen elmondaniuk, mitől oly nehezek az énekesek számára a szólamok, és illusztrációképpen bejátszásokat is kapunk róluk. Legnagyobb szerencsénkre a filozófus ehhez egyáltalán nem tud hozzászólni, így marad rá idő, hogy gyorsan, az utolsó pillanatban elmondják az előadásról a fontos információkat: a darabot a Sanyi és Aranka Színház és Apropera sajátos, kicsiny terében játsszák. Rossz hír, hogy a héten utoljára.
Nagyjából hasonló történt akkor is, amikor megjelent Mácsai Pál színész, és arról lett volna szó, hogy ki ő, és mely apropóból van most itt a stúdióban. Ez ügyben felvezetésként (szakmai nyelven: lead) elhangzott egy korrekt összefoglalás, születési idővel, eredményekkel, díjakkal, ami kell. „De vajon kimaradt-e valami ebből?” – emeli tekintetét az univerzumra a filozófus, érzékeltetvén: Mácsai életének oly mértékben immanens megjelenítését ragadhatjuk meg ebben a kis hangos névjegyben, hogy annak hézagtalansága a lehető legelemibb kérdés. A színész válaszol is neki, szellemes megközelítéssel: „Valódi információkat akkor kapunk, ha azt halljuk: Mácsai Pál 1961-ben született, és mindennél jobban szereti a mákos tésztát”. Amivel egyszersmind jelzi, hogy a névjegy témáját lezártnak tekinti, lépjünk tovább, beszéljünk jelenléte apropójáról. Ám sem ő, sem a néző nem számíthatott arra, hogy a „mákos tészta” merőben rendszeridegen fogalmának beemelésével robbanásszerű ütközés keletkezett a lead által felvetett tartalmak és a kedvenc étel hétköznapiasan érzéki mivolta között. S mivel ismét nem volt senki, aki televíziós műsorvezetőként feloldhatta volna ezt az ellentmondást – mondjuk a beszélgetés apropójára vonatkozó kérdésekkel –, a filozófus nem tehetett mást, mint hogy átlépett egy másik, számára otthonosabb és könnyebben bejárható dimenzióba. Így most megérkeztünk az ő harmadik témaköréhez. Jelesül ahhoz, hogy milyen is a viszonya önmagához és a környezetéhez. Ez ügyben az alábbiakat tudtuk meg: Ő, a filozófus semmiképp sem akarja eltúlozni a saját személye súlyát, de neki speciel nagyon tetszett a Macskajáték.
„Nem szeretném a saját jelentőségemet túlbecsülni, de a Macskajáték kitűnő előadás. Remélem, hogy ezzel nem tettem többet, mint amennyit lehet és kell. Szeretnék nem visszaélni a helyzettel, mégis úgy viselkedni, ahogyan lehet vagy kell” – ismertette velünk szereplési technológiájának alaptételeit. Melyek erős lecövekeltségében már csak azért sem kételkedhettünk, mert hiszen arról már néhány perccel azelőtt, a Fehér György-díj kapcsán is hallhattuk: ott is a szerénység hangsúlyozásával mondta el, hogy személyesen ismerte a kiváló operatőrt, akivel egy légtérben voltak jelen itt, a Magyar Televízióban.
A saját működését illetően megtudtuk még, hogy viszont annál nagyobb jelentőséget képes tulajdonítani bizonyos, mások számára esetleg érdektelen részletkérdéseknek. Például annak, hogy Puccini mellett Leoncavallo is írt operát Henri Murger Bohémélet című könyvéből, ám ez utóbbi csúfosan megbukott, míg Puccini azóta is siker. Szerencsére Mácsait kevésbé érdekelte Leoncavallo. S bár abban egyetértettek, hogy Puccini zenéje zseniális, még mielőtt a filozófus tovább részletezte volna a saját motivációit, Mácsai a rendelkezésre álló, ám erősen fogyatkozó percekben gyorsan belopta a műsorba, amiért jött. Azt ugyanis, hogy a színházában tegnap a Bohémélet című könyv alapján készült színdarabnak volt a bemutatója. Hogy „ohne Puccini”, arra már nem maradt ideje, de aki látta a darabot, vagy netán rákérdezett, az tudja: nem az opera zenéjét használták fel, hanem vegyesen olyan zenéket – például Mozartot is –, amelyek a történethez magához kapcsolódnak.
Háromnegyed nyolctól fontos változásnak lehettünk szemtanúi: a filozófus szinte a végletekig leszűrt, jelzésszerű értelmére csupaszította le önmaga jelenlétét.
Az előtérben a szenvedélyes Nótár Ilona olvasott fel most megjelent könyvéből, az Egy büdös
cigánylány történetéből részleteket. Mellette egy kitűnő stílusérzékű, a „beleszólni-háttérben maradni” finom játékának fontosságát nagyon értő cimbalmost láttunk. A nevét nem tudtuk meg, ismét csak nem volt jelen televíziós, aki bemutatta volna. Később Nótár hasonló szenvedélyességgel beszélt a cigány sorból való kitörés lehetőségéről, elhatározásának kemény mivoltáról, és arról, hogy olykor a sajátjai sem értik, mivégre teszi, amit tesz, mit ugrál annyit. Olykor a megvetésükkel terhelik meg amúgy sem könnyű helyzetét.
Addigra azonban a filozófust már nem lehetett komolyan venni, mert előzőleg nem egyszerűen redukálta, hanem a szó szoros értelmében lenullázta a saját jelenlétét. Ugyanis miközben Nótár felolvasott, s a cimbalmos elmélyülten játszott a hangszerén, neki csak a tarkóját láttuk – a művészi frizurájával együtt végig háttal ült a többieknek.
Ettől kezdve nekem, mint nézőnek, édes mindegy, hogy közben a laptopján nézte-e, mi zajlik körülötte, vagy éppen mákos tésztát evett. Nem volt résztvevője az eseményeknek, tehát hitelesen nem szólhat hozzá.
Sajnos azonban van egy szempont, amely miatt mégsem mondhatom, hogy akkor továbbra is üljön háttal, és hogy jelen van-e, az máskor is legyen mindegy.
Őt ugyanis Pálffy Istvánnak hívják, akit műsorvezető-riporterként alkalmaznak a közszolgálati televízióban. Vasárnap reggel ő volt szolgálatban.
