A Szentkorona nevében
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. június 21. hétfő, 05:05
A konzervatív körökben igen kedvelt – éleselméjű, ám sajnos kevésbé éles morális érzékű – jogtudós, Carl Schmitt egyhelyt (jó részében a szuverenitás fogalmát elemző Politikai teológia című nagy tanulmányában) a következőt mondja: „Az a kérdés, hogy Isten-e az egyedüli szuverén, vagy aki őt a földön kizárólag képviseli, a császár, a fejedelem, vagy a nép, pontosabban az, aki a nép nevében fellép…” Világos: a szuverenitásnak, illetőleg a szuverenitás legitimációjának két alapvető koncepciója van, s az egyik szerint a szuverenitás forrása valamely transzcendens hatalom, a másik szerint – rövidre zárva a dolgot – a nép. A transzcendens hatalom régente egyértelműen Istent jelentette: a király (császár, fejedelem) Isten kegyelméből uralkodott, Dei gratia rex volt. Újabb időkben aztán más transzcendens hatalmak is léphettek ilyen szerepbe: így a megistenített Történelem, amely például a kommunista pártok hatalmának végső legitimációs bázisát adta. A népszuverenitás elvére pedig nem föltétlenül csak demokráciák hivatkoztak, hanem olyan diktatúrák is, amelyek úgymond a népet képviselték, mint teszem a nemzetiszocialista „Volksstaat”. De most nem erről óhajtunk elmélkedni.
Hanem Schmittnek a maga szarkasztikus modorában odavetett ama fordulatairól, hogy „vagy aki őt a földön kizárólag képviseli”, illetve „aki a nép nevében fellép”. Hiába mondom ki ugyanis, hogy Isten a szuverén, őt a földön valakinek mégiscsak képviselnie kell, és hiába mondom, hogy a nép a szuverén, ha egyszer maga a nép sosem lép föl ilyenként, hanem mindig csak valaki vagy valakik az ő nevében. Ezért utasították el olyan konzervatív politikafilozófusok, mint Friedrich von Hayek az olyasfajta fordulatokat, hogy „a társadalom” ezt vagy azt teszi – lévén, hogy „a” társadalom sosem lép föl cselekvőként, hanem legföljebb az állam, vagy még inkább a kormány. „Szuverénnek lenni annyit jelent, mint jogosultságokkal rendelkezni” – mondja Schmitt, aki szerint a szuverén legfőbb ismérve, hogy ő az, aki a rendkívüli állapotról dönt. A szuverénnek tehát valamely konkrét személynek kell lennie.
Amikor tehát mostanában itt nálunk a Szentkorona államjogi szerepéről hallunk, vagy éppen arról, hogy bizonyos vagyonok tulajdonosa a Szentkorona kell legyen, ezzel nem az a legfőbb probléma, hogy akkor egy transzcendens elemet vonunk be a jogalkotásba. Ha vissza akarunk menni a középkorba, ennek végül is nincs akadálya. A középkorban a Szentkorona – természetes módon – előbb a király patrimoniális monarchiájának hatalmát, később a rendek és a király közös rendi monarchiájának hatalmát legitimálta. Mindenképpen olyan hatalmat tehát, amelynek legitimációja nem a néptől származott. Ám akkor megvoltak azok a privilegizált személyek, akik a Szentkorona nevében beszélhettek. De kik lehetnének ők ma?
Crown
Mert a Szentkorona nem fog kiszólni a parlamenti vitrinből, hogy törvényeket, rendeleteket és intézkedéseket diktáljon egy gyorsírónak. Lesz majd valaki, aki őt itt a földön képviseli, lesz majd valaki, aki az ő nevében föllép. És nem a Szentkorona, hanem ez a valaki lesz az, aki az ő képviseletében és nevében föllépve megfelelő jogosultságokkal (vagy akár meghatározott vagyonokkal) fog rendelkezni, netán dönt a rendkívüli állapotról. Nos, ki lesz hát az?
