rss      tw      fb
Keres

Az önfinanszírozó felsőoktatás




Orbán Viktor szabadsága alatt, augusztus közepén nyilatkozott a felsőoktatás jövőjéről a Policity internetes portálnak. Elmondta: „Egy önmagát finanszírozni képes felsőoktatásban gondolkodom, ahol az állam minden egyes magyar diák számára, aki az egyetemek által előírt minimális követelményt képes teljesíteni, biztosítja annak lehetőségét, hogy saját maga finanszírozhassa a tanulását úgy, hogy az a diáknak ne jelentsen vállalhatatlan megterhelést, és az igénybe vett erőforrásokat hosszú lejáratra kelljen majd visszaadnia.”

Ebből világos, hogy a kétharmados többség egyre kevésbé kívánja közpénzekből támogatni a felsőoktatást. Az elérendő cél a teljes  forráskivonás, az önellátó, az önmagát finanszírozó felsőoktatás.

De mennyibe is kerül a felsőfokú végzettség egy hallgatónak?

Az önköltséges nappali jogászképzés a jelenlegi adatok szerint a félévenkénti 215 ezertől (Károli ÁJK) a 175 ezer körüliig terjed (pécsi, szegedi, miskolci egyetem). Ez tíz féléves képzést számítva mintegy kétmillió forint.

A bölcsészettudományi karokon az alapképzés (BA) 120-200 ezer forintba kerül félévenként, az osztatlan és mesterképzési szemeszterekre pedig 220-300 forintot kel számítani. A BA-s diploma ára tehát – hat félévre számítva – 700 ezertől 1 millió 200 ezerig terjed. A négyszemeszteres, jóval drágább mesterképzéssel együtt az összeg várhatóan a másfél millió és két és fél millió között lesz. Ezek olcsó képzések, hiszen nem igényelnek laboratóriumokat, speciális vegyszereket és egyéb anyagokat, csak felkészült oktatókat. A legdrágább, anyag- és eszközigényes gyógyszerészképzés esetében a végső összeg nyolcmillió körül, az orvosi és a fogorvosi képzésnél pedig kilenc- és tizennégy millió között alakul. A természettudományos és műszaki képzések ára a kettő között helyezkedik el.

Ezt az összeget kifizetheti a hallgató családja, ha tudja. De fizetheti ő maga is az úgynevezett Diákhitel 2-vel. Az összeg arányos részét a bank közvetlenül a kiválasztott felsőoktatási intézménynek utalja. A 2 százalékos kamatú kölcsönt a hallgatónak a végzés után 10-30 éves lejárattal kell majd törlesztenie. A 2 százalék és a tényleges piaci kamat közti különbözetet a bankok számára az államkincstár pótolja. Számos közgazdász vélekedik úgy, hogy mivel a hosszú törlesztési idő alatt a gazdasági folyamatok alakulása beláthatatlan, a Diákhitel 2. konstrukció veszélyes lehet mind a diákok, mind az egész társadalom számára. Mindkét fél jelentős kockázatot vállal, feltehetőleg erre utalt a miniszterelnök az interjúban, amikor „kölcsönös felelősségvállalás”-ról beszélt. Orbán Viktor azt is javasolta, hogy a munkáltatók vállalják át a felvett fiatal diplomásoktól a hiteltörlesztés kötelezettségét. Megígérte, hogy a közalkalmazottként álláshoz jutó jogászoknál és közgazdászoknál az állam ezt meg is fogja tenni.

Persze a tanulmányi idő alatt meg is kell valahogy élniük a hallgatóknak, ez pedig külön költségeket ró rájuk és családjukra, különösen ha a képző intézmény nem lakóhelyükön van. Ezt fedezi – előlegezi meg – a Diákhitel 1., amelynek összegéről és felvételének időpontjáról, bizonyos keretek között, maga a hallgató dönthet.

A lényeges kérdés persze az, hogy csakugyan képes-e a felsőoktatás finanszírozni önmagát a hallgatók befizetésével? Egyáltalán nem. Az egyén számára soknak, sőt, megfizethetetlenül soknak tűnő befizetések összege ugyanis távolról sem képes fedezni az egyetemek, főiskolák fenntartását. Szó van itt épületekről, berendezésekről, egész kampuszokról, amelyeknek közüzemi költségei, karbantartásuk és időszakos felújításuk a szükséges személyzet bérével együtt már maguk is a hallgatóktól származó bevételek többszörösébe kerülnek.

Vannak persze a felsőoktatási intézményeknek is bevételei: találmányok, fejlesztések, külső megbízás alapján végzett szakértői és egyéb munkák ellenértékeként érkeznek pénzek az egyetemek számláira. Az egyes intézmények, karok, tanszékek nagyon eltérő módon képesek saját bevételeik növelésére. A műszaki, természettudományi, mezőgazdasági kutatóhelyek sokkal inkább, a társadalom- és bölcsészettudományi, művészi képzőhelyek kevésbé. Többféle tudományághoz tartozó kutatóhelyekkel felszerelt nagy egyetemek összköltségvetésükből képesek fenntartani a keveset „kereső”, de humán értékeket teremtő karaikat, képzőhelyeiket. A kis vidéki főiskolák alig-alig. Az egyetem önfinanszírozási képességének legfőbb záloga az egyetemen folyó alap- és alkalmazott kutatás, és az azt végző kutatók, oktatók intellektuális potenciálja.

És ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amely a kormányfő gondolatmenetéből tökéletesen hiányzott: az egyetemeken kumulálódott tudás létrehozóihoz és továbbadóihoz, az egyetemi oktatókhoz és kutatókhoz. A kormányfői vízióban „az egyetemek által előírt minimális követelményt” teljesíteni képes hallgató belép az intézménybe, s azt, valami csoda folytán, magasan képzett szakemberként hagyja el.

Az egyetem (universitas) mint oktatási forma a középkorban jött létre. Nevében az egy a hallgatók és az oktatók egységére utal. Az egyetemi oktató nemcsak   – másoktól megtanult – tudását adja tovább a hallgatónak, hanem maga is új felismerésekre, eredményes kutatásra képes tudástermelő. A hallgató pedig a tanulás folyamatában nemcsak repetitív tanulásra kárhoztatott személy, hanem inspiratív környezetben maga is kreatív felismerésekre képes tudástermelővé válik. Ahogy a berlini egyetemet 1809-ben megalapító Wilhelm von Humboldt fogalmaz: az egyetem maga a kutatás és az oktatás egysége (Einheit von Forschung und Lehre). A felsőoktatás tömegesedésének következtében – ez a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben indult be – a humboldti egyetemideál ma már csak az úgynevezett „kutatóegyetemekre” érvényes igazán, de az alapelv, hogy a tudás átadása csak a tudás létrehozásával egységben lehetséges, ma is érvényes.

Ezzel összefüggésben értelmezhető a kormányfőnek egy már sokszor megfogalmazott gondolata arról, hogy csak az a felsőoktatási intézmény maradjon talpon, amelyet a hallgatók választanak maguknak, ahova „viszik a pénzüket”. A többi, életképtelennek bizonyulván, szűnjön meg. Ha ezt a gondolatmenetet kiterjesztjük az intézményen belüli képzésekre is, akkor könnyű szívvel megszüntethetők a pillanatnyilag kevéssé népszerű tanszékek is. Ha megnézzük a jelentkezők által leginkább preferált képzéseket, látható, hogy a hallgatói választás és a munkapiac felvevőképessége egyáltalán nem azonos egymással. A kommunikációs, vendéglátós szakmai képzések még mindig népszerűek a fiatalok körében, pedig belátható, hogy a piacon csak töredékük tud később elhelyezkedni. És most sem jelentkeztek annyian a magas szintű matematikai-vizuális képességekhez kötött műszaki képzésekre, amennyi mérnököt a gazdaság foglalkoztatni tudna.

Szüntessünk meg – a kormánytöbbség gondolatát követve – kutatói műhelyeket azért, mert az általuk kínált képzési forma pillanatnyilag nem népszerű? Vannak olyan tanszékek, amelyek mindig is nagyon kevés hallgatót oktattak, de kutatómunkájuk és publikációs tevékenységük nemzetközi színvonalú volt, és ezért az onnan kikerült hallgatókat világszerte szívesen fogadták. Csak egy példát mondok a számos közül: a magyar egyiptológiáét. Érdemes nálunk ilyen képzést fenntartani, amikor egy fia piramisunk sincsen?

Ez a példa rávilágít az egyetemek két funkciója, az oktatás és a kutatás viszonylagos önállóságára. De összefüggésére is: egy felsőoktatási intézmény – így rangsorolják őket a nemzetközi listákon – presztízsét, súlyát az ott folyó tudományos és oktatói munka színvonala határozza meg. Mérik ezt az oktatók, a doktoranduszok és a hallgatók nemzetközi fórumokon is jegyzett publikációi, előadásai számával, a rájuk való független hivatkozásokkal és egyéb adatokkal.


Game over – flickr/BMP

Ha a felsőoktatási intézmények által kínált árut – a tudást, a kompetenciákat – a piacon keringő egyéb javakhoz hasonlóan kezelik, maholnap súlyos áruhiány lép fel. Pillanatnyi érdekek juttatnak fontos oktatási, tudományos, fejlesztő műhelyeket az ellehetetlenülés határára vagy sorvasztanak el. Tekintélyes tudósok fogadnak el külföldi kutatói meghívásokat, ígéretes fiatalok hagyják el vagy a pályát, vagy az országot. A felsőoktatás tudásteremtő képessége észrevehetően csökken.

Ez drámai szintre fokozódik, ha bevezetik az állami egyetemeken is a nyugdíjba küldés 62 éves korhatárát. Ezzel a döntéssel doktori iskolák, tanszékek, egész karok gyengülnek el, talán visszafordíthatatlanul. Belátható, hogy ez az intézkedés is a kurzuslovagok „helyzetbe hozását” segítené elő. Pedig, ahogy már az ókorban mondták, a tudáshoz „nem vezet királyi út”. A tudásteremtésre nem alkalmas udvari tudósok pedig legfeljebb másodosztályú értelmiségieket tudnak képezni, saját képükre és hasonlatosságukra.


Huszár Ágnes nyelvész


Írásai a Galamusban



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!