rss      tw      fb
Keres

Imagine My Generation – másként autentikus angol



A londoni olimpia záróműsora szintén nagyon angolra sikeredett, de mivel a műsor nagy része a brit pop kultúrára épített, annyiban mégis nemzetközivé vált, amennyire ez a kultúra lassan ötven éve mégiscsak kozmopolita. Az időutazás a brit popzene előtt tisztelgett. Aki az elmúlt ötven évben akár a táskarádióját bekapcsolta vagy bakelit lemezeken hallgatta a műsorban megszólaltatott darabokat, az nem találhatta vadidegennek a zenei produkciót.

Hiszen – a magyar tévé egyes csatornájának tudósítóján kívül – ki ne ismerné fel, hogy London elképzelt napja a Bors őrmester album záró darabjával, az A Day in the Life című remekművel kezdődött. A zeneszám már jó ideje megbecsült darabja a nemzetközi zenei motívumok könyvtárának. Olyan produktum, amelybe Lennon és McCartney külön írtak saját zenei motívumokat. És ki az, aki lassan ötven éve nyitott füllel figyel az új zenére, és ne tudná, hogy ki Ray Davies, az egykori Kinks zenekar énekese. Jó, rendben, ha a kommentátor a kissé megkopott hangú Davis Waterloo Sunsetjére nem is köti össze a zenészt a Kinks zenekarral, a Lola dalát (benne a „boys will be girls and girls will be boys” talánnyal), mégiscsak hallotta. És Russel Brand ugyan Willy Wonka csokoládégyárának díszleteivel kezdte a műsorát, de amint változott a kép, a bakelitlemezek korosztálya csakhamar felismerhette John Lennon felejthetetlen I Am the Walrus című költeményét, amelyet az előadó szimfonikus zenekar hegedűszekciója a kellően feszes drámaisággal támogatott. Az évek távlatából még megejtőbb a dalszöveg szinte minden sora, a rövidség kedvéért itt és most mondjuk az, hogy: „crabalocker fishwife, pornographic priestess/boy, you’ve been a naughty girl and let your knickers down”.



Nem sokkal később az Imagine megőrzött (és helyreállított) videofelvételén John Lennont is láthattuk; ez a „klip” egy olyan korosztálynak szólt, amely egykoron valóban megpróbálta az énekessel együtt elképzelni, hogy egyszer majd eljöhet egy olyan világ, amelyben fenn nem lesz mennyország (csak a puszta ég) és alattunk nem lesz pokol. Mi több, a nagyobb képzelőerővel bírók azt is fontolóra vehették, hogy milyen lesz az a világ, ahol nincs vallás és tulajdon, nincs éhség és irigység. Elképzelni könnyű volt, akár utópiaként, akár valóságos reményként. Ebből az elképzelésből szerencsére nem lett világégés, de persze meg se valósult. A reményt és egy csipetnyi utópiát talán mégsem kellene teljes egészében feladnunk. Hiszen most, ennyi év után, a fehér és éteri háttér előtt elnézve és hallgatva Lennont, egyre inkább az volt az érzésem, hogy talán mégis van mennyország. Vasárnap este mintha onnan szólt volna hozzánk John Lennon.



A műsor derekán gyerekeim generációja már csendesen elaludt, vagy valahol, nyilván a Szigeten, buliztak, én pedig bevallom, korban és stílusban nagyon leragadtam a Pink Floyd I Wish You Were Here-nél. Ennél tovább már nem fogad be dolgokat az ízlésem. Nagyon küszködtem, amikor a Take That, a Spice Girls és George Michael lépett a színpadra. De túljutottunk ezen a mélyponton.

A végére pedig mégis tartogattak egy igazán szívfájdító retrót a rendezők. A Who két legendája, Roger Daltry és Pete Townshend belevágtak a műsor során kissé didaktikusan megtervezett My Generation című számba Ennél azonban továbbra is sokkal sodróbb, majdhogynem felemelőbb volt a Tommy című klasszikus zenemű két jól ismert darabja, a See Me, Feel Me és a Listening to You, amelyet Roger Daltry és a Pete Townshend annak idején, egészen pontosan 1969. augusztus 17-én a hajnali órákban Woodstockban is előadtak. Ez a fellépés nem rossz pedigré.


  

Hát mit mondjak, a két hetven felé baktató zenész, ezen a kései órán, ha nem is hozta lázba a stadion közönségét, mégis bizonyította, hogy a koncerten, színházban előadott darab céltudatosan, zeneileg ügyes ritmusban gyorsulva hömpölyög előre és felfelé. Képes arra, ami csak az igényes és megmunkált zene titka: felemel. Ha nem is a mennyországba, de a popkultúra olyan magaslataira, amelyek, ezt halljad John Lennon, mégis egy fokkal jobbá tették a mi világunkat. Az én generációm egyelőre ezt tudta elképzelni.

(Hanák András)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!