Élvezeti nácik
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2012. augusztus 12. vasárnap, 07:05
A Jobbik devecseri akciójáról a hírekben végül az vált kiemeltté, hogy egyik szóvivőjük, Ferenczi Gábor a halálbüntetés visszaállítását kérte, majd maga is kapott egyet a fejére a saját oldalukról dobott kövek közül. Ferenczi végtelenül meglepődött azon, hogy ahol fát vágnak, ott hullik a forgács (valószínűleg addig el sem tudta képzelni, hogy ő ne álljon fölötte akár az ilyen univerzális törvényszerűségeknek is), és ebbéli zavarában először maga is hangoztatta, hogy „de hiszen ezt közülünk dobták”. A későbbiekben e körül zajlottak a dolgok. A koncepció megfordult, és a kő indítását megpróbálták a cigányokra kenni, így a tévéstábok egy ideig a helyszínen készült filmjeik visszaforgatásával és lassításával voltak elfoglalva. Mígnem egyikük egyértelműen bebizonyította, hogy Ferenczit egy szemmel láthatóan nem cigány, ám annál inkább náci alak vágta hókon. Ami persze nem lényegtelen, de talán mégsem az események lényege. Úgyhogy ha meg akarjuk érteni, mi volt ott egyáltalán, és hogy ami volt, annak mi a jelentése, viszont nem vagyunk e célból fizetett riporterek, el kell mennünk a netes fórumokra, és ott is elsősorban a náciktól kell informálódnunk.
A nácik nem sokat teketóriáznak: rögtön a lényegről, vagyis a harcról írnak. Az egyik portálon így kezdődik a beszámolójuk:
„A menet élén a Betyársereg félelmet nem ismerő, vad harcosai vonultak, a betyárok impozáns és az ellenségben rettegést keltő fekete zászlójával, mögöttük a vármegyések fegyelmezett sorai következtek, majd a derékhadat a jobbikosok és a civilek adták, a menetet pedig a szebb jövősök és a gárdisták zárták. A magyarok több helyen is megfutamították a bámészkodó cigányokat (…) A cigánysor előtt rendőrkordon állt, mögötte 5-6 cigány bámulta a magyarokat, ám amikor a betyárok megindultak feléjük – elsöpörve a rendőrkordont –, a cigányok hanyatt-homlok menekültek.”
MTI-fotó: Nagy Lajos
S bár ők maguk írták le, hogy az „ellenség” nemhogy nem támadott, de még csak nem is védekezett, hiszen csupán bámult (igaz, ez az ő szemükkel nézve „vérlázító provokáció” volt), a helyzetet mégis a legnagyobb diadalként értelmezik, s az események végén a cigányokról szólva elégedetten állapítják meg, hogy „kis csoportjaik futva menekültek Rózsa Sándor méltó utódai elől”.
A lényeg tehát az, hogy Devecserben Rózsa Sándor méltó – egyszersmind a feje tetejére állított, hiszen a szegényekre uszuló – utódai vonultak fel, példásan rettegést keltve (mi lehetne nagyobb érték a megfélemlítésnél?), majd még példásabban harcot indítva a „provokatívan bámészkodó cigány hordák” ellen, a magyarok „jogos önvédelme”, valamint számbeli fölényének érvényesítése érdekében. A demonstrációnak egyébként viccesen az Élni és élni hagyni – demonstráció a jogos magyar önvédelemért címet adták.
Ennek fényében semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy beszámolóikban soha, még véletlenül sem szerepel az interakciók bármilyen, az értelmezéshez másokat hozzásegítő leírása vagy részletezése, a tények ismertetése. A képből következetesen kitakarják mindig azt a felet (ezek lehetnek cigányok, de lehetnek ők maguk is), akinek a viselkedése sem a rózsasándorságot, sem a jogos önvédelmet nem igazolja. Ez már a felvonulás apropóját adó esemény elbeszélésénél is így van.
A társaságot azért hívták oda, mert egy alkalommal úgy keveredett szóváltásba egy többségi és egy cigány – az ő szóhasználatukban egy „magyar” és egy cigány – család, hogy verekedés lett a vége. A konfliktust az okozta, hogy a „magyar” család háza előtt rosszul parkolt egy autó, ezért az arra haladó, cigány származású szomszéd dudálni kezdett: „H. Ferenc a kérdéses napon, 21-én délután veszetten dudált a ház előtt, mert állítólag nem tudott elférni Anikó ügyfelének gépkocsijától”. Persze: „állítólag”. Hogy tényszerűen milyen szerepe volt itt a „magyar” félnek, sosem fogják leírni – a vázolt erőtérben ez nyilván érdektelen. Ismerve azonban a hazai viselkedéskultúrát, szemernyi kétségünk sem lehet, hogy ha ma valaki cigány származású, és ebben a minőségében dudál egy nem cigány autója miatt, akkor még annyira sem fogják azt mondani neki, hogy „elnézést hölgyem-uram, máris arrébb állok, nem vettem észre, hogy kilógok, bocsánat”, mintha mondjuk egy szőke nő dudált volna. Nálunk nem kell ahhoz nácinak lenni, hogy valaki eleve kétségbe vonja egy cigány ember jogát a civilizált megszólíttatáshoz. Így azon sem fogunk csodálkozni, hogy a felek azután szóváltásba keveredtek, ami a náci tudósításokban mindig azt jelzi, hogy részükről itt a racionális megközelítések vége. „Szóváltásba keveredtünk” = „nekik mentünk, de csak róluk beszélünk”. Íme, a „keveredés” leírása:
„Csak úgy záporoztak a trágár kifejezések (…) Két nap múlva este egy csapat roma csövekkel, lapátokkal és baseballütőkkel felfegyverkezve érkezett a házunkhoz, rátámadtak a munkából hazaérkező fiamra és a férjemre” – meséli az „áldozati” család nő tagja. (Csak úgy, rájuk támadtak? Minden ok nélkül?) „Egyikük a fejemet ütötte egy baseballütővel, amelyet kivettem a kezéből és bedobtam az udvarunkra” – meséli azután a férj, aki – gondolom, palántázási céllal – gondosan eltette az ütőt, hiszen azt „később, amikor a rendőrök házkutatást tartottak, lefoglalták. Azt mondták, azzal vertem a romákat”.
A tudósítók persze föl vannak háborodva azon, hogy a rendőrség a családot vádolja, ráadásul csoportos garázdasággal, de jól jön ez nekik, hiszen az ő szemükben ez Orbán rendőrsége, ami csak erősíti az üldözöttségen alapuló identitástudatukat.
Az esemény tágabb víziókban mozgó összefoglalójában pedig már ezt látjuk:
„Egy százfős cigány horda kis híján meglincselt egy magyar családot, akik korábban sikeresen védték meg magukat egy rájuk támadó cigány bandával szemben. Információink szerint a megtámadott magyar család (az édesapa és a két, küzdősportban jártas fia) először meg tudta védeni magát, tucatnyi cigányt kellett kórházba szállítani az agresszió után. Ezt követően azonban az egész cigánysor, mintegy száz retkes dögevő rohanta le a magyar családot, akik megsérültek (…) Szerencsére a család 9 izmos rottweiler kutyát tart az udvaron. Javasoljuk, hogy legközelebb engedjék a cigányok közelébe jutni a kutyákat, ők majd elvégzik a munkát.”
Ez volt tehát a végére képzeletben tatárjárássá feldúsított esemény, amellyel szemben az igazságosztók szerepében kellett felvonulniuk, mert azt csak a cigányok generális magyarellenessége kifejeződésének tudták tekinteni.
Az akció leírásában a nyomulás, a harc, a megsemmisítési vágy vállalt érzékeltetése dominál. A „tudósítók” kendőzetlen őszinteséggel teszik érthetővé, hogy a résztvevők hozzáállásának semmi köze az „ellenség” tényleges viselkedéséhez – egyszerűen undorodnak a cigányoktól, az vezérli őket, és azért tekintik a puszta létüket provokációnak. „A cigányok egyértelműen provokálták a felvonulókat, mindegyik a házának kapujában meresztette gusztustalan nagy hasát, mobiltelefonokkal videózta a hazafiakat, vigyorogtak” – írták. És mi mással reagálna az ember egy másik nagy hasára vagy videózására, mint kő- meg aszfaltdobálással? Amiben az sem zavarja őket, hogy hiszen így nincs min mérni a hősiességüket.
Magyar hazafiak Devecserben – MTI-fotó: Nagy Lajos
A beszédek után (amelyek a saját, igazságosztói szerepükről szóltak, valamint arról, hogy „vagy rabszolgaság, vagy harc”, hogy a cigányok gyilkos szándékúak, kisöprendő szemetek, „kódoltan bűnözők”, és hogy ezért jogos a „magyar önvédelem”), a menet „Senkik vagytok! Meghaltok, cigányok!” kiáltásokkal indult a község cigány származású lakosainak utcái felé. Ott pedig annyira intenzívvé vált bennük a nyomulásuk, behatolási vágyuk, közös dinamizmusuk átélése, hogy a szó szoros értelmében belevakultak, és valódi tettnek látták azt, ami pusztán a saját belső és kizárólag önmagukban gerjesztett indulataik kiélése volt. A tudósító pedig ezúttal a kő- és üvegdobálással tette azonossá a „szóváltásba keveredni” képet: „A készenléti rendőrség csapatszállító járműve elállta a magyarok útját, akik behatoltak a cigánysorra (…) Egy cigányok lakta ház kőkerítése mögül kukucskáltak az orkok, és ki tudja, kitől lopott kamerákkal rögzítették a vonuló tömeget, majd szóváltás alakult ki közöttük és a tüntetők között.”
A videókat nézve üvölt a jelenségről, hogy ez most itt, egyelőre, a nácizmus ritualizált megjelenése. Ami annyival több a klasszikus, legelső megjelenésénél, hogy ennek már a huszadik századi rockerkultúra is a táplálója. A jelenlévők csak önkiélésre játszó viselkedése, a csoportidentitás mindent felülíró bűvölete, a beleragadás az egyes hangulatokba beteges koncentrációban dobja ki ebben mindazt, aminek másutt megvan a maga egészséges funkciója, de ott, ahol társadalmi csoportok között feszülnek konfliktusok, alkalmazott „művészetként” csak torzulást hozhat. Még önmagára nézve is, hiszen ezek az emberek a rockkultúrából is csupán az élvezeti elemet látják, és az, hogy a dolgok keménysége, ritmusa, dinamizmusa mögött még más is lehet, és nemcsak a sodródás öncélúsága, a vakfoltjukra esik. Őket csak ez érdekli, az általuk gerjesztett esemény dinamizmusát mindenek fölött és az utolsó cseppjéig kiélvezzék.
Mi pedig nemcsak azt nem tudjuk, hol és kiknek a kárára kezdenek bele legközelebb ennek az élvezetébe, de azt sem, hogy vajon a rendőrséget is egy rockkoncert közönségeként fizeti-e be az eseményre az állam, vagy képes esetleg rendfenntartóként alkalmazni.
Lásd hírösszefoglalóinkat:
– Jobbik-tüntetés a halálbüntetésért – cigányok lakta utcákban, rendőri biztosítás mellett
– Jogvédők levele: Súlyos rendőrségi mulasztás Devecserben
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
