rss      tw      fb
Keres

Putyin Oroszországa – Kézikönyv Orbánnak


Dalos György írása és részlet Nemes Gábor új könyvéből

Dalos György: Jóindulatú figyelmeztetés

Nemes Gábor hosszú éveken át a Magyar Rádió berlini, bonni, varsói, pekingi, majd moszkvai tudósítójaként dolgozott. Olyan történelmi változásoknak volt szemtanúja, mint a lengyelországi „Szolidaritás“ mozgalmának kibontakozása és leverése, az NDK fokozatos, majd drámaivá mélyülő válsága, a német újraegyesülés, a kínai államkapitalista modell felfutása s végül, de nem utolsó sorban a Szovjetunió szétesését követő politikai küzdelmek, amelyek 2000-től, Vlagyimir Putyin égisze alatt egy birodalmi igényű új orosz államalakulat berendezkedéséhez vezettek.

„Kézkönyv Orbánnak”, ezzel a kihívó alcímmel látta el a szerző legújabb tanulmányát, amely  „A hónap könyve” portálon jelent meg e-book gyanánt ez év júliusában (ahonapkonyve.hu). A címadás nyilvánvalóan arra utal, hogy a magyar miniszterelnök nyilvánosan is bevallott szimpátiát táplál Putyin és főleg az általa megvalósított, formájában demokratikus, tartalmában autoriter kormányzás iránt. Minthogy a Putyin Oroszországa jókora kérdőjelekkel látja el a posztszovjet modellhez fűződő reményeket, a tanulmányt akár jóindulatú figyelmeztetésként is olvashatjuk, amelynek célja, hogy megóvja hazánkat a putyini út kockázatos követésétől. Mivel nemigen ismerünk olyan esetet, hogy valamely önnön énjében elszántan bízó politikus hallgatott volna egy – ráadásul ellenzéki – közíróra, az ajánlást inkább finom célzásnak, az orosz témát a magyar aktualitáshoz kötő stíluseszköznek tekintjük. Nemes tanulmánya önmagáért érdekes, főleg mert Putyin és a putyinizmus nem nyugati és nem orosz, hanem a kettő közti, kelet-európai hátterű és a napi politikánál mélyebb szintű bírálata meglehetősen ritka jelenség.

A Borisz Jelcin zűrzavaros vircsaftját felváltó, az orosz hatalmi viszonyokat befelé és kifelé stabilizálni igyekvő rendszer fő támasza a szerző leírása szerint egy titkosszolgálati, katonai és nagyvállalkozói koalíció, s az általa majdnem teljesen állami kézben tartott média. Nyilvánvaló, hogy ez az uralmi forma megfelel bizonyos társadalmi és nemzeti elvárásoknak, hiszen néhány év alatt sikerült neki az alkotmányos formák látszólagos tiszteletben tartása mellett kiiktatni minden hatékony parlamenti ellenzéket és a nyilvánosság kontrollját. Nemes ezen felül kimutatja, hogy ebben a folyamatban, különösen akut válságok közepette nem ritkán kiemelt szerep jut az erőszaknak – az orvgyilkosságot is beleértve –, a korrupciónak és a jogállami normák semmibevételének. A cél kettős: a hatalom és a profit biztosítása, akár a létfontosságú reformok rovására is, és az egykori birodalom presztízsének és gazdasági befolyásának legalább részleges helyreállítása. Nemes Gábor politikai esszéje mindenekelőtt ennek a kettős szándéknak a sikeresélyeit vizsgálja és vonja kétségbe.



Részletek Nemes Gábor: Putyin Oroszországa című könyvéből (ahonapkonyve.hu)


„Néhány –  a diktátorokra néha jellemző és személyes gyűlöletből fakadó – túlzástól eltekintve (mert azért személyes ellenfele a Jukosz olajcégtől megfosztott oligarcha, Hodorkovszkij immár kilenc éve börtönben ül) Putyin nem alkalmaz a szükségesnél, az orosz tradíciókban megengedettnél több erőszakot, igyekszik fenntartani a demokrácia látszatát és formai kereteit. Vagyis elég pontosan felméri, hogy az adott körülmények között mennyi autokratikus elnyomásra, leplezetlen erődemonstrációra van szükség ahhoz, hogy hatalma százszázalékosan biztosítva legyen. De ezen túl nem megy – viszonylag gazdaságosan él szinte korlátlan lehetőségeivel, saját rendszere elé önkéntes korlátokat állít, és például az alkotmányt saját maga nem módosította –, az elnökség idejének meghosszabbítását is Medvegyevre bízta. Ezt azért fontos megjegyezni, mert az ország méreteinél, nagyhatalmi státuszánál és a világgazdaság számára fontos szénhidrogén-vagyonánál fogva a külső korlátok jelentősége viszonylag kicsi, a magányos óriás Oroszország egész jól elvan akkor is, ha a Nyugat éppen haragszik rá.”

***

„Mára a televíziókban a sajtószabadság gyakorlatilag megszünt. „Az orosz állami televíziók egyre jobban visszasüllyednek az egykori szovjet propaganda világába. Persze formailag minden teljesen más, modern, de a mélyről jövő agitációs tűz és az ellenségkeresés legyűrhetetlen kényszere mégis nagyon ismerős. Az Oroszország Anyácskára törő titkos összeesküvők, meg a külföldi kritika mögött álló, áskálódó emberi jogvédők képe akár egy szovjet propagandaműsorból is származhatna. Pedig ezt ezuttal nem kockafejű televíziós funkcionáriusok, hanem angyalarcu, ifju titánok adják elő Gucci öltönybe és Dolce és Gabana ruhákba öltözve. Hogyan került egy mai, harmincéves televíziós agyába ez a sok múlt századi, még születése előtti sztereotípia és fordulat?” – kérdezi Szlava Taroscsina tévékritikus – és a választ érdekes módon nem csupán a hatalom, hanem a publikum igényeiben is látja. Mint mondja, az orosz közönség még mindig vevő a primitív és durva propagandára – ha elég sokszor hallja ugyanazt.

A tévéhíradók mindenesetre európai szemmel nézve elég furcsa táncrendet követnek. Gyakorlatilag minden adás legfontosabb anyaga az elnök (Medvegyev elnöksége alatt plusz Putyin) kormányzásának bemutatása: ott ül a nemzet atyja a dolgozószobájában, vele szemben a raportra berendelt miniszter, főállamügyész vagy egyéb beosztott politikus, hivatalnok, és beszámol a „helyzetről” majd meghallgatja a legfelsőbb útmutatásokat és ígéretet tesz azok haladéktalan teljesítésére. Hogy is áll most az árak ellenőrzése, a kaszinók bezárása, nyugdíjak kifizetése? – kérdezi homlokát ráncolva szigorú tekintettel Putyin, és persze azonnal megoldja a problémát. Nap mint nap. Ez a látványkormányzás – kiegészítve a főnök helyszíni szemléivel és útmutatásaival –  az orosz rendszer lényege: a lakosság folyamatosan érzékelheti, hogy a nemzet vezetője (elnök, cáratyuska, főtitkár)  szívén viseli  az emberek gondját, kordában tartja a korrupt hivatalnokokat, gondoskodik az ő népéről.

Putyin soha sem kerül országon belül olyan helyzetbe, hogy nyilvánosan vitatkoznia kelljen politikai ellenfelekkel vagy igazán kemény kérdéseket kelljen az újságíróknak megválaszolnia. Nem mintha ezt nem tudná megfelelően megoldani – a külföldi újságírók vagy a nyugati politikusok sokszor tesznek fel neki cenzurázatlan és tiszteletlen kérdéseket, és ilyenkor általában ügyesen, profi módon érvel. Hazai pályán viszont nincs ilyen kihívás – az összes többi nyilvános szereplő feje felett éteri magasságokban lebegő elnök nem állhat le senkivel egyenrangúként vitázni. Ezt nem is annyira a vitától való félelem, mint inkább a kialakitott imázs tiltja.

Mindez persze nem egyszerre épült ki, illetve rendeződött vissza. A Kreml évek szívós és körültekintő munkájával, mindenekelőtt megfelelő káderpolitikával vonta teljes ellenőrzése alá a médiát. Amely ma már egyrészt önjáró, tehát magától is pontosan eleget tesz az elvárásoknak, másrészt azonnal átállítható kézi szabályozásra, ha a helyzet megköveteli. Ettől még vannak műsorok, amelyek némileg kilógnak a képből: például a REN-tv híradója és heti magazinja a Nyegyelja, benne a sajtószabadság hőskorszakából itt maradt Makszimenkova. Nála tényleg többnyire arról van szó, ami azon a héten fontos volt, nem pedig arról, amit a Kreml propagandistái közlésre érdemesnek tartanak, és a feldolgozás módja mindig korrekt, objektív. Ám a hatalom itt is megszerezte magának az ellenőrzés lehetőségét, csak nem él vele. Az adó eredeti tulajdonosai ugyanis néhány éve visszautasíthatatlan vételi ajánlatot kaptak – immár a REN-tv is megfelelő kezekben van. Mint ahogy elméletileg a népszerű Echo Moszkvü rádió is bármikor megregulázható lenne, hiszen immár a Gazprommedia konszern része. Putyin azonban valószínűleg hideg fejjel kiszámolta, hogy az egyetlen komoly, a rendszerellenzéket is megszólaltató kritikus hang elhallgattatása nagyobb politikai kárral járna, mint amekkora tényleges veszélyt jelent számára. A külföld felé mindig felmutatható mint a sajtó- és médiaszabadság bizonyítéka, és még gőzkieresztő szelepként is szolgál. Alekszej Venegyiktov főszerkesztő egy további jellemző szempontot is megemlített, amikor egy újságíró az adó túlélésének titkát feszegette: ’Ők ott a Kremlben is hallgatnak minket és nekik is szükségük van egy olyan rádióra, amelyből megtudhatják, hogy mi történik nálunk és mit gondolnak erről az emberek és a szakértők’.



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!