Egy félázsiai önkényúr beképzelései – Orbán Viktor hitvallása
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2012. augusztus 01. szerda, 03:06
Közeleg az idő, amikor lehullanak a pávatollak, a táncos ott áll majd, és mindenki láthatja, ki is ő valójában. Ő maga is várja már a pillanatot, amikor megmutatkozhat képzelt zsenialitásának minden kellékével együtt, amikor a maga csupaszságában tárhatja a nézők elé eszközeit és szerszámait. De az is lehet, hogy a páva a tánc közben rálépett a saját farkára, s ezért hámlik le róla a jelmeze, ezt most még nem tudhatjuk. A múlt héten elmondott Orbán beszédek arra utalnak, hogy a szónok már türelmetlen, szeretné, ha nem akadályoznák tovább olyan felesleges és mihaszna dolgok, mint a piacgazdaság és a demokrácia. Majd, ha ezek nem lesznek, akkor bontakozhat ki teljességében a magyar zsenialitás.
A piacgazdaság értelmetlenségéről
A piacgazdaság azért kényelmetlen, mert sokszereplős játék, és ha valaki sikert akar elérni, akkor folyton figyelnie kell arra, amit a többiek gondolnak és tesznek. Elő lehet ugyan állni világrengető ötletekkel, de csak akkor lesznek valóban azok, ha mások is elfogadják, és ha nemcsak szűk csoportoknak hoznak hasznot. A miniszterelnök arról beszélt a vállalkozók előtt július 26-án, hogy új gazdasági rendszert kell felépíteni. Lendvai L. Ferencnek igaza van, a régi rendszer a piacgazdaság, az új pedig valami attól különböző. Ha a piacgazdaság valóban a szereplők összjátéka révén jön létre és működik, akkor az, aki mást akar, valószínűleg nem akar a többiekkel együtt játszani, azaz olyan gazdasági rendszert szeretne, amelyet ő egyedül irányít és határoz meg. Egy diktatúrákban tapasztalatokat szerzett és kiművelődött kelet-közép-európainak nem kell sokáig gondolkodnia azon, vajon miféle gazdasági rendszer lehet ez. Olyan, amelyet egyetlen központból irányítanak, és onnan is határozzák meg a szabályait. Régen tervgazdaságnak hívták, mert a pártközpont urai azt képzelték magukról, hogy a jövőbe látnak, ami érthető is, hiszen a jövő tőlük függött – legalábbis abban a néhány irodában, ahol dolgoztak. Ma még nincs neve: emlegetik mint sajátosan magyar, a válságot megoldó, a Nyugattal szemben előnyt szerző rendszert, meg hasonló badarságokat mondanak róla. Ami fontos, hogy a sajátosságai ugyanazok, mint a hajdani tervgazdaságnak: öntelt dilettánsok írják elő, mi történjen (csak az eszközeik mások), és ami a legfontosabb, hogy az állam – vagyis az állami hivatalokat uraló politikusok és hivatalnokok – igájába kényszerítik a gazdaság szereplőit, vállalkozókat és munkavállalókat egyaránt. Az igen érdekes, hogy a vállalkozók, a magyar kapitalizmus reprezentánsai micsoda szolgalelkűséggel bókolnak a pártbürokratáknak. Ez valóban amolyan „fél” vagy talán egészen „ázsiai” attitűd. Ebben az országban a munkavállalók sokkal európaibbak, mint a munkaadók, akik egyre csak a felsőbbség kegyeit lesik, előnyöket csak korrupcióval szereznek maguknak, és boldogok, ha valamelyik nagyúr kliensei lehetnek. Európai tőkések nélkül pedig nincs európai társadalom! A magyar tőkések többsége egy tál lencséért, néhány ócska forintért lemondott az önállóságáról és a tisztességéről. A magyar demokráciát azért lehetett 2010-ben (valójában már nagyjából 2000 óta) a kínpadra vonni, mert az egyik legfontosabb társadalmi csoport, a magyar vállalkozók, nem voltak képesek megérteni, miféle előnyöket is hozhat nekik. No persze nem mindenkinek, csak az innovatív, kockáztató és kooperációra képes vállalkozóknak.
Elkerülhetetlen, hogy a magyar pénz nagyságos urairól is szóljunk, akik azt hiszik, hogy vagyonuk bölccsé és az ország ügyeinek meghatározására is alkalmassá teszik őket. Demján Sándor egyike ezeknek a gőgös, a saját rövidlátásukat koncepcióvá dagasztó milliárdosoknak. Demján pókerjátszmájában Magyarország egy lecserélhető lap, ötletei és elképzelései – mivel sajnos megfogadják az orbánisták – már eddig is iszonyú károkat okoztak a magyar társadalomnak és gazdaságnak. Ahhoz van esze, hogy az adókból ezermilliárdokat követeljen magának valamiféle vállalkozási alapként, ahhoz viszont nincs, hogy felfogja, az általa szorgalmazott oktatási változtatások képzetlen fiatalok tömegeinek sorsát teszi tönkre és életképtelenné teszi a magyar gazdaságot. Vajon miért nem ragadja meg a lehetőséget, hogy a képzetlen munkavállalók tömegeit alkalmazza? Eléggé sokan vágynak rendes állásra és rendes fizetésre, megtehetné. Majd ha ez megtörténik, akkor elhiszem, hogy az ország sorsáért és nem a saját vagyonáért aggódik.
A munka alapú gazdaság már a kormányváltás óta gyakorta emlegetett célja az orbánistáknak. Ez is összefüggésben van Demján és egyéb urak szűklátókörűségével, mert munkának csak azt fogják fel, ami nekik tetszik, így aztán – mily morbid vicce ez a történelemnek! – ahogyan egykor a kommunisták, most a vezértőkések zengik a fizikai munka dicséretét. Talán ideje lenne, hogy a műveletlen, ámde önhitt vállalkozókat felváltsák Magyarországon a művelt, széles látókörű, a világot nem csak a pókertermekből ismerő tőkések. Ők talán nem a diktátorokban, hanem az oktatásban, a tudományban, az innovációban és önmagukban fogják látni a magyar gazdaság megmentőit.
A demokrácia értelmetlenségéről
Ha majd nem megy az új gazdasági rendszer kialakítása, vagyis ha nem sikerül a piacgazdaság felszámolása és a cégek állami igába kényszerítése, akkor „más típusú politikai rendszert” kell létrehozni, mondta Orbán Viktor a vállalkozók előtt. Még titkolózik, még csak sejteti, mire gondol, de már nagyon szeretne végre teljesen megszabadulni a demokrácia törmelékeitől. A központilag irányított gazdasághoz központilag irányított politikai rendszer illik, ahol senki sem korlátozhatja az Orbánhoz és a Matolcsyhoz hasonló „zseniket”.
Az együttműködés varázsszavát (lásd Nemzeti Együttműködés Rendszere) a legutóbbi beszédekben felváltotta az összefogás. Jó szó ez, hiszen többféleképpen is érthető. Ahogyan a demokraták meg a normális emberek használják, az összefogás azt jelenti, hogy többen közös megegyezés alapján egyazon cél elérésére fordítják az energiáikat. Ehhez az összefogáshoz semmi szükség sincs erőre, mert az egyetértésből táplálkozik, és nem kell rákényszeríteni senkit a közös tevékenységre. Ez az összefogás olyan, mint amikor a körjátékoknál a gyerekek megfogják egymás kezét. Mindenki csak a szomszédjáét fogja – bármilyen erős is, erővel semmit sem tehet azért, hogy a tőle távolabb állók ne engedjék el egymást.
De összefogás az is, ha valaki a markába szorít valamit, ami különálló szálakból áll, azaz összefogja őket, és nem engedi a maguk természete szerint lenni. Ha nem politikáról van szó, akkor ez akár hasznos és értelmes is lehet, csakhogy Orbán Viktor politikáról beszélt, arról, hogy a magyarok képtelenek az első modell szerint összefogni, ezért mondta, hogy „az összefogás nem szándék kérdése, hanem erő kérdése”. Ez a „népség”, ahogyan ő beszél rólunk, képtelen az összefogásra, ha valaki nem kényszeríti rá. Ugye milyen szerencse, hogy nekünk, magyaroknak van egy diktátorunk? Ő majd összefog minket, ahogy az elődei is, és mi csodákra leszünk képesek. Horthy is összefogott minket, és csoda, hogy túléltük. Rákosi is összefogta a népet, és csoda, hogy olyan sokáig tűrtük. Kádár is összefogott mindannyiunkat, és a csoda az volt, hogy mégis képesek voltunk szerteszét szóródni, és úgy keresni a boldogulásunkat.
Minket, félázsiai népséget csak az erő tarthat össze, mondja a saját szavaitól és hatalmától megrészegülten Orbán Viktor. A csoda az, hogy még mindig vannak ebben az országban, akik hisznek neki. Azon pedig, hogy lefélázsiaizott bennünket, ne sértődjünk meg, inkább nevessünk a műveletlenségén és az önhittségén, meg azon, hogy egyáltalán nem ismeri ezt a népet, hogy semmit sem értett meg a történelmünkből. És kérjük meg az ázsiaiakat, hogy ők se sértődjenek meg azon, hogy a magyar miniszterelnöknek ilyen, az európai felsőbbrendűséget idéző elképzelései vannak róluk.
Az önkényuralom előnyei
Ahogy a piacgazdaság, úgy a demokrácia is sokszereplős játék, itt is számolni kell a többiek véleményével és magatartásával – mindez rendkívüli módon elviselhetetlen egy magyar önkényúrnak. Az Európai Unió, hasonlóan a demokráciákhoz, szintén számtalan szereplő közös játéka (a szó legkomolyabb értelmében). Ezek a szereplők korántsem a nemzetek, ahogyan az orbánisták és a tőlük jobbra állók gondolják. Orbán igen primitív módon képzeli vagy írja le az Uniót. Az egyik oldalon állnak a brüsszeli bürokraták, a másikon pedig a nemzetek, amelyek nem akarnak összeolvadni egymással. Az általa elképzelt forgatókönyvben a bürokraták semmit sem értenek a világból: „Brüsszelben azzal töltenek értékes heteket, hogy a csirkeketrecek méretét módosítsák, előírják, hogy a disznóknak játékot kell betenni az ólakba, és a libák lelki állapota fontos európai politikai kérdés, miközben százezrek veszítik el munkahelyüket, omlik össze a pénzünk, és érezzük, hogy egyre nehezebb megélni.” Zöldek, figyelem! Ugye nem kerülte el a figyelmüket, hogy a magyar miniszterelnök képtelen felfogni az állati jogok fontosságát, illetve az állati jogok és az emberi jogok, no meg a gazdasági fejlődés közötti összefüggéseket?
Bezzeg a nacionalisták, azok aztán kristálytisztán látják a problémákat és a megoldásokat, hiszen „a mai európai válságra nincs központi megoldás, a nemzeteknek saját erőfeszítéseik révén, külön-külön kell megoldaniuk a saját problémáikat”. Mindabból, amit előadott, az is kiviláglik, hogy nemzetek csak itt Ázsia szélén vannak, mert a Nyugat valahogy összemosódik az elképzeléseiben. Ez persze nem is csoda, hiszen aki ilyen messziről, Ázsia fel sem fedezett vidékéről tekint rá, az mindent egyformának lát. Aki pedig mindenki mást egyformának lát, az könnyen elhiszi önmagáról, hogy különleges. Ebből pedig kialakulhat az a tévképzete, hogy ő előnyben van a Nyugattal szemben. Erről aztán nem is lehet lebeszélni, hiába mondanak mást az adatok.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!