rss      tw      fb
Keres

„Vagy kivárnak még egy ciklust” – a demokratikus ellenzék éretlenségének szomorú példái II.




Így bizony nem fog menni! – ez jutott eszembe, amikor a Népszabadságban Szalay Tamás interjúját olvastam Csigó Péter szociológussal, médiakutatóval. Elképedésemet az önleleplezés miatt főleg ez a mondat váltotta ki: „A kormány csak úgy váltható le, ha az új rendszerkritikus politikai erők választási együttműködésre lépnek az MSZP-vel”, de, derül ki a folytatásból „el kell dönteniük, vállalják-e ezt a kockázatot, vagy kivárnak még egy ciklust”.

Tényleg elakad a lélegzet. Komolyan gondolható, az elmúlt két év után, hogy nagyobb kockázat egy demokratikus párttal együttműködni egy önkényuralmat megvalósító rendszerrel szemben, mint engedni ez utóbbit, mostantól számítva még 6 (2 + 4) évig, elmélyülni? Miért nem azon törik a fejüket az úgynevezett rendszerkritikus erők, hogy milyen módon teremthetnek kellő garanciákat a maguk számára a kiegyensúlyozott együttműködéshez, miért hiszik, hogy várhatnak inkább még további 6 évet? Ez a felkészületlenség, kishitűség beismerése, és annak igazolása egyben, hogy nem értik, milyen folyamatok játszódnak le körülöttünk. Nem értik, hogy a demokratikus rend helyreállításának minden egyes nappal elemi módon romlanak az esélyei.

Az kiderül a nyilatkozatból, hogy Csigó LMP-szimpatizáns volt, ma a bizonytalanok közé sorolja magát, mint mondja, az LMP-re csak akkor szavazna majd, ha kormányzóképességéről meggyőződik. Reálisan szemlélve a dolgokat, és kiindulva az LMP jelenlegi pozícióiból, ennek az esélye a nullához közelít. Ma tehát nem tudja, hogyan szavazna. (Vagyis, vonom le a következtetést szavaiból, amikor az LMP által képviselt politika nem kormányzóképes, akkor nem lehet dönteni, mert nehéz felmérni, mi a nagyobb kockázat: tűrni a Fideszt vagy kooperálni az MSZP-vel.)

Csigó szerint „rendszerszerű politikai változás tanúi vagyunk, amelynek alakítói a jelenleg bizonytalan szavazók”. Úgy beszél erről a jelenségről, mint valami pozitív eredményről. Jól érzékeli, a pártot nem választók tömege hiányzik a politikai erőtérből, jelenleg vákuumként határozható meg ez a tömeg, de rosszul gondolja – szerintem –, ha úgy véli, elég vákuumba kerülni ahhoz, hogy új, értelmes irány legyen szabható a politika számára.

Ő, mint mondja, az online társadalom értékpreferenciáit vizsgálta a bizonytalanok halmazán belül. (Tegyük most zárójelbe, hogy vizsgálható-e az online társadalom valódi politikai erőként, mert azt gyanítom, az internetes magatartás és a tényleges igencsak eltérhet egymástól, továbbá az sem világos, hogy a bizonytalanok és az „online bizonytalanok” milyen átfedésben vannak, mekkora részét teszi ki az úgynevezett online társadalom a bizonytalanok tömegének? Mindenesetre azt állítja Csigó, hogy az „online társadalom bizonytalanjai egyértelműen az LMP, a Milla, az egyéb új kezdeményezések szimpatizánsaival állnak egy platformon. Az európai, a zöld, a polgári, a liberális értékek mentén definiálják magukat”.

Szerinte arról van szó, hogy a választók jelentős tömegei kilépnek abból a virtuális világból, amely az ország problémáit a „nemzeti antikommunisták” és a „balliberális modernizátorok” közti szimbolikus csatára egyszerűsítette.

Gyaníthatóan ez itt az új önmeghatározás alapja, ezen lépne túl a „paradigmaváltó” új politikai tömb, csak hát sajnálatosan van itt egy logikai bukfenc. Kimarad a levezetésből, hogy kik is egyszerűsítik le így a valóságot? S bizony, ezt a leegyszerűsítést éppen azok végzik el, akik radikális demokratikus megújulásnak kívánják eladni az ezzel való „szakítást”.

Mindig könnyű megválaszolni azokat a kérdéseket, amelyeket magunk teszünk fel magunknak. Ebben az esetben is erről van szó, ahelyett, hogy megvizsgálnák, valóban ez a törésvonal vágja-e ketté a politikai erőteret ma. A valós törésvonal vajon nem inkább a demokratikus jogállami működést alapvetően tisztelők és az azt felszámolók között húzódik-e? Valóban rendszerkritikusok és rendszerpártiak küzdelmével állunk-e szemben, és ha igen, akkor mi a rendszerkritika viszonya a demokratikus jogállamhoz? Mi a rendszerkritikusok elvárása azokkal a politikusokkal szemben, akiknek a támogatását ehhez elfogadnák? Milyen rendszerkritika az, amely inkább elfogad még egy ciklusnyi önkényt, mint a kooperációt az önkénnyel szemben?

Ugorjunk csak vissza oda, mit is fed az „online társadalom”? Csigó szerint az európai, a zöld, a polgári, a liberális értékek mentén definiálja magát ez a közeg.

De vajon az európai zöldek, liberálisok tényleg ugyanígy nem tudnának választani önkényuralom és demokrácia között? Demokratának lenni, ez nem előfeltétele annak, hogy liberálisok, zöldek, szocialisták, konzervatívok stb. lehessünk?

Minek van nagyobb morális ára? Megtanulni végre kompromisszumokat kötni, konszenzusra törekedni, az állítólag képviselt értékek következetes védelmében, vagy tűrni, hogy az önkény taroljon, és felvállalni annak történelmi felelősségét, hogy amíg létre nem jön egy olyan ideális állapot, amit az új politika képviselői elképzelnek maguknak, addig a választókat meghagyják kiszolgáltatottan egy antidemokratikus rezsimnek – miközben igényt tartanak támogatásukra.

Érthető, hogy nyomasztóan hat minden új demokratikus erőre, mozgalomra, pártra, ha olyan szövetségessel kell együttműködni, amely hajlamos érzékeltetni az erőfölényét. De kishitűségre, értékbizonytalanságra, valódi program hiányára vall, ha egy politika képviselői már a tárgyalóasztal elől is elmenekülnek. Akik tudják, mit akarnak, azok nem félnek attól, hogy elveszítik az arcukat, önmagukat, ha kiteszik érveiket az asztalra. Több támogatót ezzel lehet szerezni, a kiegyensúlyozott tárgyalásnak csak ilyen módon teremthetők meg a feltételei. Hogy a tárgyalásokból lesz-e együttműködés, az nem eldönthető előre, de hogy tárgyalás nélkül nem lesz, az biztos. A bizonytalanok éppen azért nem követik azokat a pártokat sem, amelyek értékpreferenciái egyébként megegyeznek az övéikkel, mert ezt a tétovaságot, erőtlenséget tapasztalják. Végtelen tévedés szerintem az, hogy az új – magukat rendszerkritikusnak mondó – pártok, szervezetek nem attól várják támogatóik bővülését, hogy határozott elképzeléseiket, stratégiai céljaikat (pl. hogy a Fidesz-féle önkényuralmi rendszerrel mi a tervük) nyilvánossá és egyértelművé teszik, kijelölik a prioritásaikat, amelyeket nyilvános vitában képesek megvédeni.

Korábbi írásomban foglalkoztam már a pártot nem választók tömegével. Ennek a tömegnek a magatartása valóban meghatározó lehet a következő választás idején. A legutóbbi közvéleménykutatási adatok, ha lehet, még inkább megerősítik az akkori következtetéseket. A pártot nem választók aránya most éppen 51 százalékot tesz ki az összes választó körében, az Ipsos júliusi adatai szerint. A Fidesz változatlanul 16 százalékos támogatottságú a teljes népességen belül, és a Jobbikkal együtt kétségtelenül nagyobb arányt (16 + 10 százalék) képvisel, mint együtt az összes demokratikus párt (MSZP 14, LMP 4, DK 2  százalék). Senkinek sem lehetnek kétségei, hogy a Fidesz bármikor koalícióra lépne a Jobbikkal, ha erre van szükség a kormányzáshoz. A biztos pártválasztókon belül a demokratikus pártokat támogatók aránya jelenleg kisebb, mint a jelenlegi rezsim és a szellemiségéhez közel álló Jobbik együttes támogatottsági aránya, miközben tudható, hogy a bizonytalanok körében is a Fidesz a legelutasítottabb párt. Vagyis ez a csoport kivár. Ha az úgynevezett rendszerkritika megmarad azon a szinten, ahol ma van, és nem értelmezi a különbséget demokrácia és önkényuralom között, ha képviselői nem vallanak színt, a bizonytalanok bennragadhatnak ebben a statusukban, vagy éppen az következik be, amit az új erők elkerülni szeretnének: mindazok, akik a Fidesz rendszerét le akarják váltani, arra az ellenzéki pártra adják majd le protesztszavazataikat, amely a küzdelemre készen áll, vagyis akinél a leadott szavazat a legkevésbé látszik elveszni, és amelytől az „új tömb” erői a maguk pozícióit leginkább féltették.

Ha a cél valóban az, hogy a Fidesz-rezsim érjen véget, de az MSZP is változásra kényszerüljön, amely változás irányába a többi demokratikus párt bele kíván szólni, az nem fog másként menni, mint ha – az együttműködés kilátásba helyezése mellett – nyilvános vitákban határozottan és következetesen képviselik a változás igényét kifejező értékrendet és politikát. Sajnos ma éppen annak jelei láthatók, hogy ez az attitűd a felkészületlenség miatt hiányzik. Ezt a felkészületlenséget leplezi például a kockázatvállalás veszélyeinek hangoztatása.

Úgy vélem, fenti állításaimat igazolják például a Republikon Intézet legutóbbi elemzésének eredményei is.

Az Intézet ezúttal mandátumbecslést végzett. Modelljük két, jelenleg elképzelhetőnek tűnő forgatókönyvet tesztelt. „Az egyik, hogy a ma ismert pártok egyedül indulnak. Másik lehetőség, hogy valamiféle választási együttműködés jön létre a politikai térfél bal oldalán.” Mivel itt az MSZP, az LMP és a DK rendelkezik kimutatható támogatottsággal, ezekkel a pártokkal számoltak. Feltételezték, „hogy ebben az esetben e pártok közös egyéni jelölteket állítanak, aki megkapja az MSZP szavazók döntő többségének, a DK támogatók többségének és az LMP szavazók felének támogatását”.

Az elemzők hangsúlyozzák, hogy a modell bizonyos elemeiből szükségszerűen következik a pontatlanság. Én a pontatlansághoz vezető körülmények közül különösen egyet hangsúlyoznék: hogy a közvéleménykutatások által kimutatott jelenlegi választási részvételi hajlandóságból indultak ki, és nem volt kalkulálható, hogy az összefogás ténye milyen hatásokat vált ki. (Mint eddigi írásaimban jeleztem, nekem meggyőződésem, hogy az összefogás erőt mutat fel, a bizonytalanok pedig az erőre várnak.)

A becslés eredménye az lett, hogy ha egy most rendezendő szavazáson a választásra jogosultaknak csak egyharmada venne részt, egyik párt sem érne el a kormányzáshoz szükséges többséget önállóan (ha a pártok egyénenként indulnának). A Fidesz így 98 mandátumot szerezne (parlamenti mandátumarány: 49  százalék), az MSZP 66-ot (33 százalék), a Jobbik 26-ot (13 százalék) az LMP 9-et (5 százalék), a DK egyet sem.

Az összefogást szimuláló modell esetén az együttműködők 84 mandátumot szereznének (a parlamenti mandátumarány: 42  százalék), míg a Fidesz 88-hoz juthatna (44 százalék). A Jobbik 27-et szerezne (14 százalék).

Bár láthatóan az összefogás sem hozna kormányzati többséget, de még a modell meglehetősen nagy fenntartásokkal kezelhető feltételei között is jobb pozíciót eredményezne a demokratikus térfél számára, mint ha a pártok külön-külön indulnak. Hangsúlyozom még egyszer, olyan feltételek mellett, amelyek figyelmen kívül hagyják a jelenleg passzívak és kivárók szavazatait.

Ha figyelemmel kísérjük az ilyen vizsgálatok interpretációit a közbeszédben, tapasztalhatjuk, hogy a különböző párttaktikai megfontolásoknak alárendelt értelmezések uralják az elemzői és politikusi véleményeket. Meggyőződésem, hogy paradigmaváltásra nemcsak a politikusoknál van szükség, hanem az elemzőknél, újságíróknál, hivatásos véleményformálóknál is. Kicsit nagy a kihívás ugyanis ahhoz, hogy a közvélemény tájékoztatása a két év múlva bekövetkező választás esélyeiről, tétjeiről megrekedhessen a párttaktikák minősítgetésének és latolgatásának szintjén.

Márpedig egyelőre megreked. Jó példa erre többek közt Lakner Zoltánnak az ÉS-ben július 13-án megjelent „A végtelenben találkoznak” című írása is, noha Lakner ez esetben is az átlagnál alaposabban veszi górcső alá az ellenzéki pártok magatartását. Miközben abból indul ki, hogy a kormánypártok szavazatvesztése szembeötlő, és hogy a közjogi és választójogi rendszer átalakításával igyekeztek bebiztosítani magukat, mára már nem elképzelhetetlen a bukás sem. Ehhez azonban egységes ellenzéki oldal szükséges. Mint írja, az ellenzéki pluralizmus nem baj, sőt vonzereje is lehet. A probléma a stratégiák divergálásával, illetve hiányával van. Ezt követi a pártpolitikák szenvtelen bemutatása. Nem eligazító értékelése, hanem – mint számos elemző tette egykoron, amikor a Fidesznek gyakran a rendszert lényegileg kikezdő kommunikációját „értelmezte”, és a választási csalást alternatív valóságértelmezésként tálalta – eufemisztikus „megértése” például „a pólusképzési törekvéseknek”, mert hát az LMP identitásának szerves része volt a szocialisták elleni küzdelem. És mert állítólag ez annyira meghatározza (vajon miért annyira evidens ez?) az LMP szavazótáborának gondolkodását, hogy kizárt a kooperáció nyílt vállalása. Csak kérdezem, egy pártnak nem dolga-e, hogy a megváltozott körülmények között hasson a saját szavazótábora gondolkodására? Nem az-e a dolga, hogy stratégiáját és taktikáját a helyzethez igazítsa, és ne vélt elvárásokhoz, amelyek formálása a feladata lenne? És végül, az elemzőnek nem dolga-e, hogy ilyen kérdéseket is feltegyen? Az állampolgár szempontjai, az alkotmányos jogállam helyreállításának szempontjai miért nem élveznek prioritást a helyzetmagyarázatokban?

A DK együttműködésre törekvése szintén nem ebből az aspektusból értelmeződik. Vajon – és itt visszautalok a mandátumbecslésre – az együttműködést a politika középpontba állító stratégia miért nem lehet egy elemzés tartalmilag tárgyalt része? Miért csak párttaktikai olvasata tartozhat a közvéleményre? Miért érik be azzal, hogy egy párt nyilván csak azért politizál így, mert Gyurcsány Ferenc önigazolásához ilyen politikára van szükség? Ismét csak kérdezem: miért nem lehetséges egy politikát abból az aspektusból közelítve taglalni, hogy a következő választás tétjéhez hogyan viszonyul? A Szolidaritás kapcsán Lakner hangsúlyozza, hogy egy újabb 5 százalékos párt akkor érték a demokratikus térfél számára, ha új 5 százalékot hoz a bizonytalanok közül, továbbá ha a léte kooperációs hajlandósággal társul. Ezzel egyet kell érteni. De a következő mondatokban a Szolidaritásnak azt a törekvését, hogy előbb a rendszerkritikus erőkkel szövetkezzen, de második lépcsőben már a rendszerpártokkal is, nem értékeli a végcél szempontjából, hanem mint ellehetetlenülő szándékot tálalja, utalva az LMP attitűdjére, amely kizárta az MSZP-vel való együttműködést. Csak kérdezem, honnan lehet tudni, hogy nem az LMP fog marginalizálódni, ha az új demokratikus erők jobban felismerik, mint ő, annak a szükségességét, hogy együttműködve inkább kimozdíthatják a bizonytalanokat a passzivitásból. Miért nem értékelhető Kónya törekvése ésszerűbbnek az LMP törekvésénél, amely miatt valóban nem lesz az MSZP sem irányváltásra, sem együttműködésre szorítható? Miért kell megértő attitűddel kezelni az MSZP magatartását, hogy kellő támogatottság híján nem is kell figyelembe venni más demokratikus pártok törekvéseit? Ha az MSZP azt gondolja, hogy egyedül is képviselheti az ellenzéki térfelet, akkor maga igazolja vissza azoknak a fenntartásoknak az indokoltságát, amelyekkel az új pártok közelítenek hozzá. Miért muszáj-e ennek a magatartásnak megfellebbezhetetlen aranyigazságként nyomot hagynia a politikai elemzések olvasóiban?

Még két év van hátra a választásokig. Nemcsak a pártoknak van dolguk addig, hanem mindannyiunknak.



Lánczos Vera


Az írás első része: „Ne a farok csóválja a kutyát!” – avagy a demokratikus ellenzék éretlenségének szomorú példái



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!