A diktátor ugrani készül
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2012. július 30. hétfő, 02:57
A magyar miniszterelnök az elmúlt héten sem tagadta meg magát, s ismét előadott néhány abszurditást. A mostaniak azonban túlmentek a szokásos hülyeségeken, fantazmagóriákon vagy hagymázos lázálmokon. Ezek most életveszélyes őrültségek voltak, életveszélyesek azért, mert bennük életveszélyes szándékok öltenek testet. Mint azóta számtalan helyen számtalanszor idézték, a miniszterelnök két, egymással összefüggő abszurditást mondott, amelyek azért életveszélyesek, mert kendőzetlenül föltárják, mi is van ennek az embernek a fejében, s mik is a valóságos szándékai.
Az egyik kijelentése szerint a Jóisten remélhetőleg megsegít bennünket, s egy új gazdasági rendszerhez nem kell majd – a demokrácia helyett – valamely új politikai rendszert bevezetni. Ami tehát azt jelenti, hogy új gazdasági rendszert mindenképpen be akar vezetni, és ha ez másként nem megy, akkor új politikai rendszert is. Mivel Magyarország gazdasági rendszere még mindig – bár meglehetősen eltorzítottan – piacgazdaság, a helyette bevezetendő új rendszer nyilvánvalóan nem piacgazdaság lesz. Hogy micsoda, azt nem tudjuk, de hogy nem valami jó dolog, abban biztosak lehetünk. A jó rendszer ugyanis a – persze szociális – piacgazdaság. Azt pedig, hogy mi lenne az új politikai rendszer, szintén nem tudjuk ugyan, de erről világosan ki van mondva, hogy nem demokrácia.
A történelem során persze sok olyan, egészen jól működő és egészen jól tolerálható politikai rendszer volt, amelyik nem volt demokrácia. Ilyen volt mondjuk a középkori rendi állam (bár azt Marx egyszer szellemesen a szabadságnélküliség demokráciájának nevezte), ilyen volt a fölvilágosult abszolutizmus (olyan kiváló figurákkal, mint Nagy Frigyes vagy II. József), ilyen volt a még nem demokratikus (nem általános választójogon alapuló) cenzusos parlamentáris rendszer, mondjuk a XVIII-XIX. századi Nagy-Britanniában. De vigyázzunk: ezek a maguk korában voltak jól működő és tolerálható politikai rendszerek. Tocqueville világosan fölismerte: az arisztokratikus berendezkedés addig működik normálisan, amíg magától működik, mert a nép nem igényel demokratikus rendszert. Ha már igényel, akkor a rendszert csak erőszakkal lehet továbbra is fönntartani, ez pedig nem egészséges egyetlen társadalom számára sem. Amikor tehát a nép már demokráciát akar, vagy ilyet már meg is valósít, a korábban említett rendszerek, amelyek ugyanis nem az erőszakra, hanem az önkéntes elfogadásra épültek, nem hozhatók vissza. Ilyenkor diktatúrára van szükség az uralom további fönntartásához. Ezt világosan először a sötét romantikus-reakciós Donoso Cortés, majd az ő nyomán minden mai sötét reakciós bálványa, a végül Hitler diplomás lakájává züllött Carl Schmitt mondta ki.
The Devil in Disguise – flickr/thomas hawk
Van ugyan a diktatúrának egy másik, bizonyos értelemben elfogadható formája is: a szükséghelyzetben ideiglenes jelleggel bevezetett diktatúra. Ennek klasszikus esete a rómaiak dictator-intézménye volt: vészhelyzetben a szenátus 6 hónapra teljhatalommal ruházott föl valakit. A legszebb mintája ennek az intézménynek Cincinnatus dictarori szereplése: őt a szenátus küldöttei az eke szarva mellől hívták meg dictatornak (a római patríciusok nem föltétlenül gazdag emberek voltak, egyszerűen csak az „alapító atyák” leszármazottai), s ő a föladatát elvégezve, a határidő lejárta előtt letette tisztségét, hogy visszamenjen szántani csekély birtokára. Csakhogy ez még a később sokat emlegetett romlatlan római erkölcsök idején történt. Később, amikor Marius és Sulla már meglehetősen gonosz, majd Caesar és Octavianus határozottan jobb szándékokkal hivatkozott az ideiglenes teljhatalommal leküzdendő vészhelyzetre, valójában csak a – lehetőleg korlátozatlan – hatalmukat kívánták megalapozni. Ismeretesek aztán az olyan esetek is, amikor egy diktátor hatalma a karizmatikus egyéniségével kivívott általános tekintélyén és népszerűségén, s nem az erőszakon alapult: ilyen volt az athéni Peiszisztratosz vagy a firenzei Lorenzo Medici („il Magnifico”) személyes uralma.
Ezek az esetek specifikus történelmi korszakokra voltak jellemzőek. A későbbiekben mindenki, aki egyszerű hatalmi érdekből akart diktatúrát (á la Donoso, á la Schmitt), hazug módon ezekre a kivételes példákra hivatkozott: vészhelyzet van, tehát szükségállapotra, központosított erőösszefogásra van szükség! Mert ez a társadalom, a nép, az állam, a nemzet érdeke! Itt most egy sor példát hozhatnék a történelemből, de azért nem teszem, mert elvinné a figyelmet a konkrét történelmi események értelmezésének irányába. Az biztos, hogy az elmúlt 100 év két nagy tipikus példája idevágóan Benito Mussolini és Adolf Hitler diktátori hatalmának megalapozása és kiépítése. Mindketten azt hirdették, hogy választási győzelmük egyben valamiféle „forradalmat” is jelentett, s nagy parlamenti többségük kivételes intézkedésekre ad nekik jogot és alapot. Pontosan ezt hirdeti a magyar miniszterelnök is: a fülkeforradalmat, a kétharmados többséget, s azt, hogy a kormány állítólag nemzetmentő céljait mindenáron el kell érni, akár a demokratikus vagy pusztán jogállami szabályok fölrúgásával is. Ahogyan erre számtalan példát statuált az elmúlt 2 év kormányzásában. És ezt mondta ki most is, amikor kendőzetlenül és nyersen kijelentette: a szükséges összefogást, legalábbis egy ilyen széthúzó nép esetében, csak erővel lehet megvalósítani.
Már elérkezett a pillanat, amikor ki kell mondani: Állítsátok meg Arturo Uit!
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
