Aczél Endre
- Részletek
- 2012. július 29. vasárnap, 02:57
- Aczél Endre
Az én olimpiám – 8.
2012.08.05.
Látták, nem látták? Ha nem, sokat vesztettek. A frissen beindult atlétikai versenyek 400 méteres előfutamaiban (férfiak) elindult egy „lábatlan” dél-afrikai versenyző, bizonyos Oscar Pistorius. (A szegény, néhai Galsai Pongrácnak volt kedve önmagával így viccelődni, amikor amputálták az egyik lábát. Üdvözlet Lábatlanból – írta egy levelezőlapon valamelyik barátjának.) Oscar még csecsemő volt, amikor térdtől lefelé mindkét lábát le kellett venni. De idővel sportolót csinált önmagából. Olyannyira, hogy a paraolimpiai játékokon háromszor is aranyérmes lett, és aztán szombaton, történelmet csinálva az atlétikában, feles sítalpra emlékeztető, rugós műlábain elindult a semmiféle mozgáskorlátozottságtól nem szenvedő „igazi” futók között is. De ha csak elindult volna! Előfutamában 45:44 másodperccel második lett s ezzel bejutott a középfutamokba. Hogy mit ér ez az idő? Döntőre, győzelemre bizonyosan nem lesz elég. De ha azt nézzük, hogy a legjobb magyar futó, az Eb-ezüstérmes Deák Nagy Marcell 46:17-es eredménnyel nem jutott tovább az előfutamából, kénytelenek vagyunk hüledezni és csodálni ezt a dél-afrikai embert. Aki a futása után azt mondta, nem tudta, sírjon-e vagy örüljön.
Én azonban tudtam, hogy sírnom illik, amikor végig néztem, hogy férfi kéziseink mekkora „zakót” kapnak a spanyoloktól. Jó, a horvátoktól kijárt nekünk az a hétgólos vereség, végtére ők nálunk nagyobb arányban verték meg a dánokat, a szerbeket, a koreaiakat meg a spanyolokat is. De hogy tizenegy gólos különbség legyen köztünk és a spanyolok közt, amikor ráadásul az egyébként jól játszó Nagy László személyes presztízse is kockán forgott, azt egyáltalán nem vártam volna el. Voltaképp azt volt a legrosszabb nézni, ahogyan felőröltek bennünket. „Féltávig” (sajnos nem félidőig) egálban voltunk, igaz, mindig futottunk az eredmény után. Hogy csak kétgólos legyen a különbség, amikor három volt; hogy csak egygólos, amikor kettő; hogy egyenlőre hozzuk, amikor csak egy. Ez egy darabig sikerült is, de amikor az előny öt-hatra nőtt, akkor nem is tudom, hová futottunk. Bele a semmibe. Dacára annak, hogy a nyomorgó Magyarországról körülbelül annyi szurkoló biztatta a csapatot ott kint Londonban, mint amennyi egy NB1-es labdarúgó mérkőzésen összegyűlik. Minderre több szót vesztegetni nem érdemes, csak annyit tudok mondani, jöjjön majd hétfőn a szerbek ellen a „feltámadás”, mert ha nem jön, akkor a következő teendő a csomagolás. Vagy nekünk, vagy nekik. Ám a tárgyilagosság kedvéért annyit megjegyzek, hogy az olimpiai kézilabda-torna két csoportja között annyi volt a különbség, mint amennyi ég és föld között. Nekünk – ha a dél-koreaiakat nem számítjuk – a szó szoros értelmében a világ legjobbjai jutottak ki, miközben a túloldalon a teljesen esélytelen britek, argentinok stb. kínozták egymást.
Cseh László, Gyurta Dániel, Pulai Bence és a vízben Kozma Dominik (MTI-fotó: Kovács Anikó)
Vége az úszásnak. Csodálatos versenyek voltak, ember nem lesz e hazában, aki Gyurta Dániel aranyára nem emlékezik, de valahol, az emlékek mélyén ott lehet az utolsó nap 4x100-as férfi vegyesváltó döntője is, ahol a magyar csapat – váratlanul, országos csúccsal, európai másodikként – ötödiknek csapott be, s az általam „későn érőnek” elkeresztelt Cseh Laci megint javított egyet 100 háton elért országos csúcsán. Ismét azt mondom: az igen nagy létszámú magyar úszókülönítmény által felmutatott egy arany-egy bronz nem nagy teljesítmény, de alapjában jól tükrözi a tényleges nemzetközi erőviszonyokat. Mi egészen mások vagyunk az amerikaiak, ausztrálok, kínaiak nélkül, mint velük együtt, illetve velük szemben. Nyugtázzuk örömmel a pontszerző helyeinket.
Kevin Durant a Litvánia elleni meccsen (facebook.com)
Jó sokáig gondolkodtam azon, mit nevezzek a nap szenzációjának. Végül arra jutottam, hogy az amerikai-litván férfi kosárlabda meccsnek ajándékozom a titulust, mert a Dream Team csak négy pontocskával tudta megverni a kis baltiakat, akik a négy negyedből kettőt – amúgy mellesleg – megnyertek. A minap azzal viccelődtem – egy litván úszóarany után –, hogy „eddig azt hittem, a litvánok csak kosárlabdázni tudnak”; nos tudnak. (A legjobbjaik persze Amerikában játszanak.) Csapatként jobb benyomást keltettek, mint a kizárólag egyéni bravúrokra építkező amerikaiak, s noha nyerni nem volt komoly esélyük, megint egyszer (húsz év után) elmondhatják, ők voltak az egyetlenek, akik „a verhetetleneket” megszorították. Ugyanebben a sportágban a Dream Team legnagyobb vetélytársának tekintett, NBA-sztárok által vezérelt spanyolok, miután az első negyedben rettenetesen „pofán verték” az oroszokat, végül kikaptak, ami ezen az olimpián alighanem az ibériai összkülönítmény legszomorúbb pillanata volt, nyomban azután, hogy aranyérem-esélyes labdarúgó-válogatottjuk mindjárt az elején kiesett. Ugyanez – hogy tovább fűzzem az általam eddig botrányosan hanyagolt focitörténetet – szombaton a látszatra is, a valóságban is gyönge brit csapattal esett meg, miután egy tizenegyes-párbajban kikaptak, na kitől? Dél-Koreától. (Apróság: a britek – csak angolok és walesiek – az első félidőben 4 perc leforgása alatt két büntetőt kaptak, de ezekből az Arsenal-sztár Aaron Ramsey csak egyet tudott értékesíteni.) Éppenséggel – a spanyolok lába nyomában – kieshettek volna tárgynapunkon a brazilok is, holott olyan erőkkel talán egyetlen nemzet sem vonult fel, mint ők ( Neymar, Leandro Damiao, Oscar). A kicsi, de ügyes hondurasi válogatott kétszer is előnyben volt a brazilokkal szemben, míg végre ezek kiügyeskedtek maguknak egy 3-2-es győzelmet. Már csak papíron jelentéktelen nemzetek állnak az útjukban, ilyenformán jó téteket lehet tenni Brazília amúgy is vébé-főpróbának szánt olimpiai elsőségére.
Talán nem volna a történet és a krónika teljes, ha ide nem írnám, hogy Serena Williams a tenisz női egyes döntőjében olyan megalázó vereséget mért az orosz Sarapovára, amilyet én régen láttam – nem hogy tőle, a teniszben általában (6-0, 6-1)
Az elmúlt pár évben mindig voltak biztos tippek, hogy éppen ki veszi át a koronázatlan királynő címét Serenától – Wozniacki, Kvitova, Azarenka –, de az erőtenisznek az a változata, amelyet a Williams-nővérek évtizede honosítottak meg, ma is termi a gyümölcseit.
A végén egy mondat a házigazdákról. Ahhoz képest, hogy az angol lapok mit vinnyogtak össze az első három nap eredménytelensége után, egy hét elteltével a rendező ország csapata 14 arannyal áll a magasan vezető amerikaiak és kínaiak mögött, többel, mint amennyit a szigetország valaha is elért nyári olimpiákon!
P. S.: Érdemes olykor egy pillantást vetni különféle „jobbos” internetes portálokra. Gyurta Dani ürügyén megint beindult a kiátkozás jól bejáratott gépezete mindazok ellen, akik a kommentelők egy része szerint nem megfelelő minőségű nemzeti hevülettel dicsérték a győztest, esetleg analizálni próbálták magát a 200 méteres mellúszó versenyt (mint jómagam), esetleg megkérdőjelezték a „15 millió magyart” Gyurta mögött etc. Egy pompás sportsiker árnyékában megint élvezhetjük azt a fajta mentalitást, amelyet a „nemzetietlen”, „idegenszívű” és ehhez hasonló jelzők HIVATALOS használata gerjesztett ekkorára.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!