Aczél Endre
- Részletek
- G-7
- 2012. július 29. vasárnap, 02:57
Az én olimpiám – 13.
2012.08.10.
Azt írtam tegnap – nem az én leleményem – hogy a kajak-kenu „klasszikus” száma az 1000 méteres férfi kajak egyes. (Amelyet most történetesen a norvég Larsen nyert meg.) Nos, ez a közlés talán annyiban helyesbítendő, hogy a női szakágban is van „klasszikus” szám: az 500 méteres egyes. Amelyben viszont az első hely csütörtökön Kozák Danutáé lett. Kozák hajszálra úgy versenyzett, mint az elő- és a középfutamban. Valamennyiben lehajrázta az ellenfeleit. Akkor és úgy indította a végső támadást, amikor és ahogy kellett. Szinte szenvtelenül és olyan magabiztossággal, amire csak egy biztos bajnokesélyes képes. Soha, egy percig nem gondoltam, hogy el tudja veszíteni az „ő” olimpiáját. Itt könnyebb volt neki, mint odahaza, hiszen hosszú hónapokon át nem volt biztos, hogy ebben a királyi számban ő lesz a magyar induló. A magyar női mezőny túl erős volt ahhoz, hogy ez a választás megessék. (Ami éppenséggel nem baj, sőt.) A választás, mint kiderült, jó volt, Kozák „Danusia” – a mama lengyel, a becéző keresztnév nem bonyolultabb annál, mint amikor nálunk a Katalint Katinak mondják – bizonyított. Külön öröm forrása, hogy aki NÁLUNK a legjobb, az a VILÁGON is a legjobb.
Az olimpiai bajnok – MTI-fotó: Kollányi Péter
(Olvasom a sportnapilap internetes kiadásában, hogy a „lengyelek is büszkék” Danutára. Kérem, ez azért nem teljesen igaz. Minthogy magam is félig lengyel feleséggel büszkélkedhetek, és megnéztem a mérvadó lengyel sajtót, azt kell mondanom, hogy a Nemzeti Sport online-on idézett internetes sportportálon kívül senki más nem „büszkélkedett” Danutával, legföljebb arról tett említést, hogy olimpiai bajnokunk beszél lengyelül. Hogyne beszélne, ha már egyszer az anyja nyelve – nem az anyanyelve – lengyel.)
(Még egy zárójel. A közel 40 milliós Lengyelországnak eddig két aranya van és legalább hússzor annyi „vendégmunkása” Londontól Skóciáig, mint nekünk. Elgondolkodtam azon, hogy miközben a kézilabda-, vízilabda- és kajak-kenu-versenyeken zengett-zúgott a kivonult magyarok biztatása, láthatók voltak az itthonról jól ismert transzparensek, molinók, vajon miért maradt el ugyanez a különösen hazafias lengyelektől? Válaszom persze nincs rá, de erősen vitatkoznék azokkal, akik állítják: a magyar szurkolók zöme vendégmunkásokból verbuválódott. Hát nem. Ahogy napokkal ezelőtt megírtam: otthonról jött, jómódú, ilyen vendégszereplésre áldozni képes emberekből. Mit tetszenek gondolni, az az ember, aki Angliában munkát vállal havi ezresért, négyesben bérel egy garzont a kollégáival, és gyűjt, gyűjt szakadatlanul, kifizet-e 65–70 fontot egy meccsjegyért? Kétlem.)
Három kajakesélyünk volt csütörtökön, ebből papíron kettő jöhetett volna be – Kozákon kívül a Kovács/Janics páros –, de csak egy lett belőle. Jómagam Rozsnyói Kati néni szokatlan „teremtényeinek”, a Kammerer által vezényelt kajak négyesnek szurkoltam a legerősebben, de miként Janicsék, ők is rajttól célig vezető ellenféltől (a fiúk az ausztráloktól, a lányok a németektől) kaptak ki. Egyik esetben sem volt vita. Amit úgy értek, hogy mindketten simán kaptak ki. Viszont mindketten – borzasztó erős mezőnyben, amelyet Kammereréknek volt nehezebb leküzdeniük – ezüstérmet szereztek, ilyenformán nyavalyogni lehet ugyan, de nem érdemes. Egy olimpiai ezüst nagy teljesítmény, pláne olyan, „be nem járatott” kajakosoktól, mint amilyen a Kammerer-féle négyes volt. (Jó sztori. „Kamera” elmesélte, hogy verseny előtt kapott egy puszit Kati nénitől. Nem tudom, mi történhetett Fábiánné Rozsnyói Katalinnal. Lehet, hogy életében először érzelmessé vált? Őróla sok mindent lehetett hallani az elmúlt évtizedekben, de olyat, hogy puszilkodott volna a tanítványaival, soha. Nem olyan természetű, hogy finoman fogalmazzak. „Kamera” is azt mondta, hasonló dolog nem esett meg vele hosszú, három olimpiai arannyal ékesített pályafutása alatt.)
Fábiánné Rozsnyói Katalin (a képen Jacques Rogge-gal, a NOB elnökével a Nemzeti Színházban) – fotó: mtk.hu
A rajt-cél vereség egyébként NEM volt jellemző a magyarokra. A fordítottja igen. Egy veterán (bár életkorára nézve mégse ilyen) versenyzőnk, Risztov Éva úgy nyert olimpiai aranyat a 10 kilométeres távúszásban, a Hyde Park Serpentine-jében, hogy két teljes órán át végig vezetett, és a második óra végéhez közeledve nem engedte, hogy amerikai riválisa lehajrázza őt. Tízezer méteren négy tizeddel nyerni: ez szinte hihetetlen, de mindenképp páratlan dolog; „Éva legendája” született meg csütörtökön Londonban.
Risztov Éva indul és végig vezetve 1 óra 57 perc 38 másodperc múlva célba ér – MTI-fotó: Illyés Tibor
Kár, hogy vízilabdázó-lányaink Ausztrália ellenében immár a bronzról is lecsúsztak, nemhogy az aranyról. De soha nem gondoltam volna, hogy a magyar-izlandi kézimeccs végkimenetele alá a sors indigót tesz, és csütörtökön este kilenc óra tájban – magyar szempontból – ugyanazt fogom látni, mint 24 órával korábban. Jó, Fazekas Nándi kifogta az izlandiak hetesét, az ausztrál vízilabda-kapus meg egyszerűen könnyelmű és felelőtlen volt, de mindkét incidens azzal a következménnyel járt, hogy a magyar válogatott pár másodperccel a lefújás előtt, vert helyzetből egyenlíteni tudott, és hosszabbítást kényszerített ki. Más kérdés, hogy ezzel a lehetőséggel a kézisek élni tudtak („a világ legizgalmasabb meccsén”) a vízilabdázó lányok pedig – noha semmi kétség, ezúttal a bírók nekünk fújtak – képtelenek voltak rá; olyan „bénán” játszották meg az emberelőnyös helyzeteket, hogy az embernek egy ponton vérezni kezdett a szíve. Elment a vonat, nincs mit tenni – a negyedik hely, szerintem, így se rossz, van a csapatban több is, jóval.
Az ausztrál vízilabda – amúgy – érdemes a vitézi címre, mert a művelői (a lányok) megvertek bennünket, a fiúk meg a negyeddöntőben majdnem megtréfáltak a „világlegjobbja” szerbeket, amikor a harmadik negyed végén 8-6-ra vezettek ellenük. Ám ami ezután történt – mi felvételről láttuk – azt megpróbálom könnyeden leírni. A szerb gárda alighanem azt mondta, rendben fiúk, eleget szórakoztatok, most nézzetek ide! És lőttek az „aussie”-knak percek alatt öt olyan gólt nulla ellenében – noha kétszer annyi kiállítással büntették őket a bírók, mint amazokat –, amitől a lélegzetem is elállt. Ha ezt a szerb csapatot (láttuk őket ellenünk, esélyünk sem volt) valaki megveri – a minket verő olaszokkal játszanak legközelebb –, azt „sport Nobel-díjra” fogom felterjeszteni.
Közben egy kicsit kacagok is. A NAGY Ausztrália két arannyal kevesebbet tud eddig felmutatni, mint mi, és odahaza hivatalos vizsgálat (!) indult az úszóválogatott ellen azon a címen, hogy mindösszesen – mint a világ vezető úszónemzete, legalábbis ahogy ők gondolják – egyetlen első helyet tudtak csak szerezni. Ilyet sem hallottam még – én inkább nemzeti gyászt rendeltem volna el, ha „illetékes elvtárs” végképp úgy gondolta, hogy valamit lépni kell.
Nyolc aranyunk van momentán és lehet több is (Janics Natasa 200 méteres kajak egyesen szerintem verhetetlen). Noha tizenegy, mint Szöulban és Barcelonában, nem lesz, TÉNY, hogy lakosságunk lélekszámához és olimpiai különítményünk számosságához képest – ez két, elfogadott mérőszám, a BBC naponta népszerűsíti – remekül teljesítünk Londonban. Mint már sokszor megírtam, a rivalizálás egyre nagyobb, egyre több, sokkal több a feljövő nemzet, mint negyedszázaddal, húsz évvel ezelőtt, tehát: lehet, hogy 9 arany többet fog érni, mint az a hajdani 11.
A három jamaikai (középen Usain Bolt) a 200 után – fotó: facebook
A sportok királynőjében, atlétikában azonban változatlanul jelentéktelen statiszták vagyunk, még Pars Krisztián aranya dacára is. A világ most nem a kajakosainkról, még csak nem is a kézilabdázóinkról beszél, hanem azokról a fantasztikus emberekről, akik nyolcvanezer néző szeme láttára aranyat nyertek 200 méteres és 800 méteres síkfutásban. Usain Bolt persze hogy lefutotta a mezőnyt kétszázon, ahogyan százon is tette, és innentől fogva nincs vita arról, hogy ki a legnagyobb. Eddig se igen lehetett. De a 800 nekem más ügy. Amikor én Angliában éltem – hovatovább 30 éve lesz – a brit középtávfutóktól volt hangos a sportsajtó, kivált Sebastian Coe-tól (ma Lord Coe, a szervező bizottság elnöke), aki olyan időt futott 800-on Londonban, amit a szakemberek felülmúlhatatlannak gondoltak. Ez 1:41.73 volt. Tizenhat éven át „élt egymagában”, amíg csak a kenyai Kipketer be nem állította. Azóta eltelt újabb tizenöt év, amíg a mostani londoni olimpián az ugyancsak kenyai Rudisha 1:41.o1-et futott, s lett ezzel a versenyek első világrekordere. Apróság, hogy ő maga az olimpiai döntőig –egyesegyedül valamennyi középtávfutó közül – 1:43-on belül tudta lefutni a távot, de még a közelébe se került Coe fantasztikus idejének. Most viszont „kibukott” belőle a világcsúcs, talán úgy, mint a távolugró Beamonból az a bizonyos 890 centiméter a mexikóvárosi olimpián. Amely évtizedeken át megdönthetetlennek bizonyult.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
