rss      tw      fb
Keres

(Történész)vita vagy deklaráció? – A Gerő-Romsics vitához



Egyre fogyatkozó kedvvel és egyre értetlenebbül olvasom azt a vitát, amelyet Gerő Andrásnak a Galamuson megjelent írása generált (Akadémikus antiszemitizmus).

E helyütt sem Gerő, sem Romsics kijelentéseit nem szándékozom minősíteni, sokkal inkább azt a hazai berkekben hovatovább természetesnek és bevettnek számító mentalitást, amely a személyeskedést és a másik megbélyegzését állásfoglalásokban, deklarációkban, szekértábor-összetoborzásban és aláírásgyűjtésekben próbálja örökérvényűvé és kikezdhetetlenné tenni. Mintha a szakmai diskurzusok, a racionális argumentációk és kontroverziák mellékesek, netán egyenesen mellőzhetők volnának, illetve fölcserélhetők a „kőbe vésett” elítélő nyilatkozat bunkójára. Ráadásul mindez önigazolásnak is megteszi: ezzel az emberrel (nézettel, véleménnyel) még vitára sincs szükség.

Aligha kétséges, politikai természetű események kapcsán – részben a politika lényegéből következően, vagyis a politika sokszor ráción túli (vagy inneni), szimbolikus-emocionális mechanizmusából, továbbá az adott kérdés sürgető, halasztást nem tűrő jellegéből, esetleg a közvetlen nyomásgyakorlás szándékából fakadóan – megengedhető, olykor egyenesen elvárandó egy-egy állásfoglalás közzététele rövid nyilatkozat formájában, egy-egy markáns vélemény megfogalmazása, s a támogatók-egyetértők aláírásának összegyűjtése. Ám szakmai-tudományos kérdésekben mindez elfogadhatatlan, értelmetlen és kontraproduktív, s leginkább egy elmúlt(nak vélt) korszak megszokott gyakorlata köszön vissza az ilyen jellegű akciókban.

Bölcsebbnek tartottam volna, ha a Rubicon szerkesztőbizottsága nem nyilatkozatok közzétételére bocsátja rendelkezésre a lap hasábjait, hanem az érintettekhez és a szakmához fordulva – akár egy nyilatkozat formájában (!) – minden emberi, szakmai és egyéb elfogultságtól mentesen lehetőséget biztosít arra, hogy a felmerült vitában a kérdéssel foglalkozó történészek és más társadalomtudósok megkezdjék végre azt a tudományos diszkussziót, amely évtizedek óta várat magára, s amely nélkül ez az ország továbbra sem lesz képes szembenézni a saját múltjával: emlékezete nemcsak hiányos, de játszi könnyedséggel manipulálható és bármilyen célra fel- és kihasználható marad, a kétes politikai praxistól a középiskolai történelem oktatás abuzáló gyakorlatáig.

Fogalmakkal dobálózunk: „zsidó” avagy „zsidó származású” – mondjuk önfeledten a mindennapi életben és teljesen átgondolatlanul különféle tudományos szakmunkákban. Máskor antiszemitának, nácinak, fasisztának (ez utóbbi kettőt sokszor szinonimának vélve) nevezünk meg ilyen és olyan megnyilatkozásokat, s rögtön, mintegy bizonyítandó saját előítélet-mentességünket, és kiegyensúlyozandó a történelmi katasztrófák rémségeit, minden fasizmus szó mellé kötelességszerűen odaillesztjük a kommunizmust vagy a bolsevizmust, ráadásul úgy, mintha e két utóbbi is azonos és felcserélhető volna.

Mit értünk „zsidó származás” alatt? A halachikus értelmezést fogadjuk el – azaz vallási hagyományt követünk –, avagy szekuláris jelentést tulajdonítunk a fogalomnak? Ha az előbbit tesszük – vagyis vallási jelentésében használjuk a szót – aligha megkerülhető, hogy minden esetben jelezzük, az érintett és tárgyalt személyek felekezeti hovatartozását (római katolikus, református, evangélikus stb.), amint ez megkerülhetetlen volt – teszem azt – a reformáció-ellenreformáció időszakában. Melyik történelmi korszaktól kezdve válik (válhat) szét a szó vallási és etnikai jelentése, s ha etnikai értelmet tulajdonítunk a fogalomnak, eme népfogalom azonos „terjedelmű”-e, mint a magyar, olasz, német, orosz, francia stb. népfogalmak? A származás „természetadta” jellege nem hordozza, nem hordozhatja-e a fajelmélet veszélyét?  Zsidónak tekinthető-e akár halachikus, akár „szekuláris” értelemben az a személy, akinek a valláshoz, az istenhithez, a zsidó hagyományhoz nincs köze (adott esetben egyenesen elutasítja a fentieket), aki önmagát kizárólag magyarként (németként, oroszkén, franciaként stb.) definiálja, vagy aki – netán kommunista vezetőként – cionista pert készít elő?

Jóllehet a fogalmi tisztázásra váró kérdéskör bővíthető, a fenti példákkal mindössze illusztrálni kívántam, hogy a pontatlanság és/vagy a slendriánság csak személyeskedő vagdalkozásokhoz vezet, ám egyre inkább eltávolít attól a munkától, amely immár évtizedek óta súlyos restanciája a hazai társadalomtudományoknak.

Márpedig, ha ez így marad, ne csodálkozzunk a politikai váltókurzusok periodikus utcanév-átkeresztelésein, szobordöntögetésein és szoborállítgatásain, az irodalmi tankönyvek újabb és újabb lapokkal történő kiegészítésein, a múlt folyamatos retusálásán, önnön képünkhöz és hasonlatosságunkhoz való igazíthatóságán. Öleljük keblünkre a „felejtés ügynökeit”, s vigadjunk kollektív elhülyülésünk újabb és újabb stációin.



Gábor György filozófus (fotó: prae.hu)



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!