Galamus.hu - Galamus.hu

Tiszta beszéd

Nyomtatás

Részletek: Sándor Klára; 2012. július 09. hétfő, 04:14; Sándor Klára

Gerő András szerint (Akadémikus antiszemitizmus) Romsics Ignác antiszemita, de nem meri nyíltan vállalni. E vélemény megosztásának apropóját egy másik állítás elmondásának lehetősége adja: a Demokratikus Koalíció szavakban harcol ugyan az antiszemitizmus ellen, de előadónak egy antiszemitát kér föl.

Gerő cikkével többen foglalkoztak már (1), és mire a Galamus visszatér, nyilván még fognak mások is. (2) A lényeget illetően újat már nemigen lehet írni ez ügyben. Mégis fontosnak tartom, hogy a Galamuson is legyen hozzászólás Gerő András írásához, mert egyáltalán nem biztos, hogy a Galamus-olvasók találkoztak a szakmai fórumok és blogok állásfoglalásaival, s abban sem vagyok biztos, hogy még ha olvasták is ezeket, nem marad jónéhányukban benne a „nem zörög a haraszt” bölcsesség alapján olyasmi, hogy „de Gerőnek voltak azért érvei”. Szeretném, ha számukra kiderülne: a haraszt teljes szélcsendben is zörög, ha zörgetik.

Másrészt becsületbeli ügynek érzem, hogy a Galamuson se maradjon szó nélkül, ha valakit alap nélkül leantiszemitáznak. Mert az antiszemitizmus ocsmány dolog, sosem volt szép, de a holokauszt után ép elméjű és ép erkölcsű ember számára vállalhatatlan, szégyenletes, dögletesen undorító. Éppen ezért valakire azt mondani, hogy antiszemita, nagyon súlyos vád – szuperstabil alapokon kell állnia.

Gerő András írásában nincsenek szuperstabil, de még csak stabil alapok sem. Ám biztos vagyok benne, hogy vannak, akiket meggyőzött – ez érthető is, hiszen cikke mint szöveg kétségtelenül jól működik, tanítani lehet rajta, hogyan kell hatásos írást létrehozni. Koherens, szép íve van, világos a fölépítése és a tagolása, bravúrosan alkalmazza a meggyőzés különféle eszközeit. Egyrészt a klasszikus retorika által is jól ismerteket, a szöveg szerkezeti csúcspontján például erős retorikai eszközök – kérdés, ismétlés, fokozás – hangsúlyozzák, hogy itt a fő mondanivaló, sőt az állítás funkcióját betöltő álkérdéseket még megerősítő összegzés is követi. („Mi más ez, mint színtiszta antiszemita értelmezési konstrukció? Mi más ez, mint a magyar antiszemita intellektuális hagyomány rehabilitálása? Mi más ez, mint maga az antiszemitizmus? ... Az antiszemita értelmezés teljes erővel a nyakunkba zúdul.”) Másrészt használja a szövegbe kimondatlanul elhelyezett, implikált és előfeltevésekbe, illetve metaforákba rejtett jelentéseket, valamint azokat a további jelentéseket, amelyeket a nagy kulturális hagyományokat a szövegbe hívó kifejezések, szerkezetek emelnek az értelmezésbe. A csapda éppen ez: a szöveg kimondatlan állítások tömegét juttatja az olvasó fejébe úgy, hogy annak fogalma sincs, hogy ez történik – ezeknek az elemeknek a nyelvészeti elemzése és megalapozatlanságuk bemutatása simán kitesz egy szakdolgozatot.

Ehhez jön még, hogy a szöveg átértelmezések lánca: a Romsicstól (vagy Gyánitól) vett idézetek „lefordítása”, „tisztázása”, „egyértelművé tétele” az olvasó számára – csak egészen megváltozott tartalommal. Például Gyáni Gábor Gerő által ismertetett kritikája, hogy „Romsics nem teszi nyílttá, hogy saját, a tényközlést kontextusba helyező értelmezése miben tér el a hagyományként rögzült értelmezéstől” (ebből az átlagolvasó nem sokat ért, mert nem ismeri a megfelelő háttérelméletet és a tágabb kontextust), néhány sorral alább meglehetősen sarkos értelmezéssé alakul: „Gyáni lényegében azt állítja, hogy Romsics antiszemita, de ezt nem meri nyíltan kimondani.” (Őszintén kíváncsi vagyok, Gyáni Gábor mit gondol erről az állításról. [3]) Ami Gyáninál rejtőzködik (nem mondja ki nyíltan a véleményét), abból Gerőnél rejtjelez lesz, azaz Romsics nála nem pusztán fátyolosan fogalmaz, hanem a hasonlóan gondolkodók (a kódot értők) számára titkos üzeneteket is sugall – ahogy a kódolt antiszemita beszédmódban már csak szokták. A Romsicsnál olvasható sérelmet szenvedett fiatal zsidó származású történészekből Gerőnél sértett zsidók, kártevők, bosszúszomjas zsidók lesz – mintha Romsics ezt írta volna. Gerő nemcsak az antiszemita hívószavakat idézi (Romsicsnak tulajdonítva őket), hanem az antiszemitizmust elítélő diskurzus (4) hívószavait is: elmagyarázza az olvasónak, hogy Romsics bűnbakot képez a zsidó történészekből, és feltálalja őket, s azt sugallja, mintha Romsics még a zsidó-kommunista világösszeesküvésben is hinne.

Romsics akadémiai székfoglalójának értelmezése kapcsán, mintegy mellékesen mondja el Gerő, hogy a második világháború előtt „az érett Mályusztól és Szekfűtől a fiatalabb Kosáryig a magyar történelemértelmezést (is) áthatotta az antiszemitizmus”, és hogy zsidó származású tudóst nem neveztek ki egyetemi tanárnak. Abból, hogy Romsics mindezt nem fűzte hozzá ahhoz a félmondathoz, hogy a magyar történetírás a két háború között európai színvonalon állt, Gerő arra jut, hogy „Romsics szerint rendben volt” a korábbi korszak történettudományának említett szerzőire jellemző antiszemitizmus és a zsidó tudósok jogfosztottsága is. Romsics székfoglalóját már György Péter (Élet és Irodalom, A semmi ideje, 2011. 30. sz.) is hasonló okok miatt marasztalta el: hogy nem beszélt eleget a két háború közötti időszak negatívumairól, s Romsicsot példaként hozta arra, hogy a magyar társadalom nem hajlandó szembenézni a múlttal. György Péternek írt válaszában Ungváry Rudolf (Élet és Irodalom, A pontosságról, 2011. 38. sz.) teljes joggal vetette el ezt a fajta kritikát: Romsics előadása az 1945 és 1949 közötti időszakról szólt, értelemszerűen nem mondhatta el mindazt, ami nem volt tárgya az előadásnak, és nem volt szükség arra sem, hogy a tudós közösség előtt úgy beszéljen alapismeretnek számító dolgokról, mintha laikusoknak tartana népszerűsítő előadást.

Romsics Ignác a nem elég tudatosan olvasók fejében (ők vannak többen) az átértelmezésektől válhat antiszemitává: azaz nem Romsics szövege antiszemita, hanem Gerő átértelmezése teszi azzá. Kovács András, a jelenkori magyar antiszemitizmus különféle formáinak és megjelenési módjainak kutatója hívta föl arra a figyelmet, hogy nem antiszemita szövegeket némi átkontextualizálással könnyen az antiszemita beszéd részévé lehet tenni, ha kiemeljük őket saját helyükről. Azt is megjegyzi Kovács, hogy „egyes baloldali-liberális reakciók ezeket a tételeket eleve ’átkontextualizáltan’ értelmezik és támadják”. (5) Azt gondolom, itt ez történt: Gerő nem tudományos szövegként kezelte Romsics mondatait, megfosztotta őket szakmai kontextusuktól, így a tények, állítások a tudományos beszédmódból kiemelve más, antiszemita értelmezést kaptak. Az átértelmezés nem föltétlenül tudatosan történt, de minthogy az eredmény súlyos vád, alaposabb elemzésre és több önreflexióra lett volna szükség, akkor kiderülhetett volna, hogy a cikk alapállítása nemcsak abszurdnak tűnik, hanem valóban nonszensz.

Romsics antiszemitizmusának négy „bizonyítéka” közül három valójában nem Romsics, hanem az általa leírt kor, csoportok gondolkodását jellemzi. Ha ezt nem szabad, akkor a történettudomány létjogosultságát vonjuk kétségbe.

Romsics azért közli, hogy a Tanácsköztársaság idején alakult Forradalmi Kormányzótanácsban nagy arányban voltak zsidó származású népbiztosok (amellett hogy ez tény), mert később a forradalmak után föllángoló antiszemitizmusról beszél, szövege szerint tehát összefüggés van a népbiztosok származása és a megerősödő antiszemitizmus között – nem azért mert ő akarja a zsidók nyakába varrni a vörösterrort, hanem azért, mert történészként fontosnak tartja rögzíteni, hogy a kortársak jelentős része ezt így élte meg. A Tanácsköztársaság támogatói között egyébként hosszasan sorolja – származástól függetlenül – a hatalomátvételt legalábbis egy ideig üdvözlő tudósokat, művészeket és azokat a társadalmi csoportokat, amelyek helyzetükből vagy ideológiai megfontolásból adódóan baloldaliak voltak (szegényparasztok, gyári munkások, bányászok, progresszív értelmiségiek). (6) Nincs mit csodálkozni rajta – kutatni viszont érdemes –, hogy a kirekesztett csoportokból eleve többen választották a megkövesedett társadalmi struktúrákat lebontani szándékozó baloldaliságot, különösen, ha kulturális hagyományuk a modernizációt és az örökölt jogokkal szemben az egyéni teljesítményt értékelte.

A könyv másik kifogásolt részletében Romsics arról beszél, hogy az antiszemitizmus a jómódú, kulturálisan asszimilálódott nagy- és középpolgárságot bizonyos vonatkozásban másként érintette, mint a szegényeket s a radikális értelmiségieket: a politikai és társadalmi elit tagjai ugyan sokszor lenézték a zsidó nagytőkéseket és jómódú polgárságot, de partnerként kezelték őket, élesen szembenálltak viszont a társadalmi rendet radikálisan megváltoztatni szándékozó csoportokkal, őket felforgatónak tartották, és idegennek bélyegezték. Az a Gyáni által kifogásolt, Gerő által idézett gondolat tehát, hogy „az 1919-es eseménysor a nem igazán mélyen asszimilált zsidóság műve volt” nem Romsics értelmezése, hanem a korabeli értelmezés rögzítése. (7)

Gerő kritikájának tartóoszlopa a székfoglaló előadás egyik megjegyzésének bírálata. Romsics antiszemitizmusának egyértelmű jelét látja abban a mondatban, hogy „a Moszkvából hazatért emigránsokkal, a korábban sérelmeket szenvedett fiatal zsidó származású történészekkel és a mindenkori karrieristákkal megerősödött kommunista történész csoport a kezdet kezdetétől támadta az úgynevezett polgári történészeket.” Gerő átértelmezésében Romsics szerint „a magyar történettudomány [sztálinista] tönkretételéért beazonosíthatóan egyetlen származási csoportként a bosszúszomjas zsidók a felelősek”. Cseles mondat: nem állítja, hogy Romsics szerint csak a zsidó történészek a felelősek, csak éppen úgy is olvasható, mintha Romsics mindössze egyetlen csoportot tenne felelőssé a történettudomány gleichschaltolásáért – a két értelmezés között egyetlen vesszőnyi különbség van, nem vagyok biztos benne, hogy ezt mindenki észreveszi. Gerő számonkéri Romsicson Hanák munkájának ismeretét, miközben nagy esély van rá, hogy Romsics éppen Hanák Péter visszaemlékezése alapján is mondta, amit mondott, hiszen Hanák – Gerő megfogalmazásában – leírta, „az ő zsidó identitása – ami a sokféle zsidó identitás közül csak az egyik volt – miként változott sztálinistává, s aztán mindez miként omlott össze”. (Ez utóbbi fázisról Romsics már nem beszélhetett, minthogy a történettudomány sztálinista birtokbavételéről szólt az előadása.) Egyébként könnyen magyarázható, a „kárpitosok és kispolgárok” esetében miért nem érdekes a származás (Gerő ennek elhagyását rója föl): mert nem származásuk miatt szenvedtek a megelőző korszakban, következésképpen a sztálinistává válásuk motivációja sem az volt, hogy a származásuk miatt megélt üldözés miatt fordultak szembe radikálisan a gyűlölt múlttal.

A Romsics új, 2011-es monográfiájából (8) idézett szöveggel Gerőnek az a problémája, hogy Romsics pusztán tényeket közöl, s nem értékel. Elmondja, hogy a világháború után hatalmon kívülre került, sokszor elnyomott „régi” történészek a kommunista diktatúrát és annak történetírását is „zsidónak” nevezték, mert a negyvenes évek második felében a politikai és kulturális elitben, valamint a vezető történészek között is megnőtt a zsidó származásúak aránya – de nem teszi hozzá, hogy ez a minősítés antiszemita gondolkodásra utal. Gerő szerint ez a hiány Romsics rejtőzködő antiszemitizmusát mutatja. Szemlélet kérdése, hogy a történésznek milyen mértékben feladata az értelmezés, milyen mértékben a tényközlés – s nem mindegy, milyen igét használunk, ha az utóbbiból van több: az olvasóra bízzuk az értelmezést, vagy rá hárítjuk. Ha az utóbbi igét használjuk, mint Gerő teszi Romsicsról szólva, akkor azt sugalljuk, hogy hiányos a munka, akár slendriánságból, akár rejtőzködésből és gyávaságból. Ha az előbbit, akkor azt fejezzük ki vele, hogy a tényeknek a sajátunkon kívül más értelmezése is lehetséges. (Akkor is lehetséges persze, ha ezt nem vesszük tudomásul.) Romsics tudományos prózája egyébként más esetekben sem deduktív, történelemértelmezése jellemzően a tények ismertetésében (kiválasztásában, összefüggéseik megjelenítésében) mutatkozik meg – ha erőteljesebben akar saját véleményt közölni, akkor inkább esszét ír. (9)

A negyedik „bizonyíték” szintén mondvacsinált. Romsics Gerő szerint túlságosan pozitívan értékeli a Horthy-korszakot, antiszemitizmusát pedig az leplezi le, hogy a holokausztot úgy állítja be, mintha valami természeti csapás, s nem emberi galádság következménye lett volna: amikor a Horthy-korszak negatívumait veszi sorra, úgy fogalmaz, hogy a „hátrányokat szenvedő csoportok közül egyre, a zsidóságra csaknem teljes pusztulás várt”. Lehet szakmai vitát folytatni arról, ki hogyan értékeli a Horthy-korszakot (a laikusok gyakran tévesztik össze Horthy személyének megítélésével, illetve összemossák a Horthyt követő időszakkal), de fontos tudnunk, hogy Romsics a Gerő által bírált cikkben „az utolsó békeévet” teszi meg értékelése határává, tehát kifejezetten az 1939-et megelőző időszakról ír. (10) Kétségtelenül lehetett volna erőteljesebb megfogalmazást használni, mint ahogyan jogos Ungváry Rudolfnak az a megjegyzése is, hogy a székfoglalóban elhangzott sérelmeket szenvedett enyhe kifejezés a zsidóságot ért kegyetlenség és tragédia leírására. Gerő András következtetése azonban erősen túlzó. Szerinte azt kellett volna írni, hogy „a zsidók nagy részét meggyilkolták, a zsidóság döntő többségét kiirtották”, mert akkor lehet tudni, hogy vannak felelősök is – ezt Romsics azért kerülte el, mert akkor nem adhatott volna kedve szerinti minősítést a Horthy-korszaknak, így viszont „a benne munkáló antiszemita gondolati konstrukció” miatt relativizálja a bűnöket. Ha Gerőnek igaza lenne, akkor bizony azt kellene mondani, hogy az általa javasolt szöveg el akarja kenni, kik a valódi felelősök, mert nem nevezi meg őket: a kiirtották és a meggyilkolták általános alany, és az önfelmentő magyar hagyományban azt sugallja, hogy a németek voltak a bűnösök, a magyarokról levéve ezzel minden felelősséget. Kovács András szerint a magyar antiszemita diskurzus megszokott eleme ez a gondolat – Gerő tehát szintén antiszemita. Nagyjából annyi igazság volna ebben az ítéletben, amennyi abban van, ahogy ő egy – szeretjük vagy sem, de a tudományos prózára egyébként jellemző – főnevesítés, legrosszabb esetben stilisztikai hiányosság alapján relativizálásra és antiszemitizmusra következtet.

Gerő Andrást, saját szándékainak leírása szerint, az vitte ennek a cikknek a megírására, hogy föllépjen a terjedő antiszemitizmus és az antiszemita értelmezések rehabilitációja ellen. Ezek a célok szerencsére a magyar társadalom igen nagy része számára megkérdőjelezhetetlenül fontosak, és nincs okunk kételkedni abban sem, hogy a szerzőt elsősorban ez ösztönözte véleménye közlésére. De akár akarta, akár nem, írásának elsődleges következménye mégis a karaktergyilkosság lehet, és Gerőnek ezt tudnia kell. Nyilván tudja is. Nemcsak azért, mert látott, elemzett már ilyesmit bőven, és lehetetlen, hogy éppen saját írásában ne vette volna észre, mi lehet az eredménye, ha Romsicsról – akinek akadémikusi mivolta hangsúlyosan vonul végig az íráson, és olyankor is fölbukkan, amikor ennek semmi jelentősége nincs – bebizonyítja, hogy antiszemita. Nem véletlenül látta fontosnak, hogy biztosítsa az olvasókat, semmilyen személyes konfliktus nem motiválta, hiszen Romsicsot „tehetséges” és „kedves” embernek tartja, korábban el se akarta hinni, hogy antiszemita volna – ezzel nemcsak vádjait hitelesíti, hanem egyben saját személyes példáját kínálja mintául az esetleg kétkedő olvasónak: „tudom, hogy hihetetlen, én se akartam elhinni, de igaz”. És Gerő András azt is tudja, hogy szavára sokan adnak („Úgy vélem, helyes, ha mások is megtudják, amit erről gondolok” – írja).

A karaktergyilkosságnak nincs ellenszere. Nyilvánvaló, hogy Romsics nem válaszolhat, mert a védekezés maga is méltatlan és megalázó volna. Ha csak annyit mond, hogy „nem is vagyok antiszemita”, az üres, játszótéri mentegetőzés, ha saját szövegeit kezdi magyarázni, az a támadás megtörténte után már magyarázkodás, bizonygatás.

Gerő egy másik célt is megjelöl: föl akarta hívni a figyelmet arra a jelenségre, hogy a magukat egyébként a zsidóellenesség minden formájától elhatároló baloldaliak sem veszik észre, hogy antiszemita történészt hívtak meg konferenciájukra. Romsics megbélyegzése mellett itt rajzolódik ki a mellékszándék: kap egy oldalvágást a Demokratikus Koalíció (DK) is. Abban, hogy Gerő András éppen most írta meg a véleményét, talán szerepet játszik, hogy Romsics, noha korábban sem volt ismeretlen a nem szakmai közönség számára, az újraélesztett Horthy-kultusz miatt mostanában sokat szerepel nem szakmai fórumokon és a médiában. De ezt csak vélelmezhetjük, azt viszont Gerőnél olvassuk, hogy a cikk megírásának az aktualitását a Demokratikus Koalíció és a Fapados Alapítvány által rendezett Horthy-konferencia adta: ennek egyik előadója volt Romsics Ignác. A DK a hiteltelenítés másik, Romsicshoz képest mellékes célpontja: ők azok, akik „elvileg elítélik a zsidóellenesség bármely formáját, ám miközben a mások antiszemitáit kárhoztatják, a saját antiszemitáikat – úgy látszik – fel sem ismerik”. Ez elítélőbb kijelentés, mint amilyennek első olvasásra hinnénk, mert a „mások antiszemitáit elítéli – saját antiszemitáit nem” szerkezet egyértelműen azt a széles körben ismert gondolatot hívja be a szövegbe (azaz erre asszociálunk), hogy a Fidesz számára saját kommunistái jó kommunisták, csak a mások kommunistáival van baja (illetve saját ügynökei ellen nincs kifogása, csak mások ügynökeit ítéli el). Ezzel a szerkezet azt is sugallja, hogy a DK sem más, mint a Fidesz, csak éppen olyan vonatkozásban, amely a DK (és szavazótábora) számára sokkal fontosabb, mint a kommunistaság meg az ügynöki múlt: a DK nyilatkozataiból, rendezvényeiből, föllépéséből egyértelmű, hogy a rasszizmus, illetve az antiszemitizmus elutasítása számukra identitásképző elem. És most Gerő rámutatott: még ebben is hibáznak.

Magánügy, hogy Gerő András mit gondol a DK-ról és hogyan viszonyul hozzá, legalábbis számomra nem különösebben érdekes. Az oktalan antiszemitázásnak azonban magas ára van. Szerintem Gerő András számára is (emiatt is sajnálom, hogy megírta ezt a cikket), de ennek megítélése értelemszerűen csakis rá tartozik. Nagyon veszélyes azonban, hogy amikor az antiszemita mozgalmak erősödnek, az antiszemitizmus egyre jobban jövedelmező politikai befektetés, az antiszemita értelmezések szalonképessé tétele naponta megtapasztalt politikai folyamat, az alaptalan vádak lehetőséget adnak a ténylegesen antiszemita gondolkodásnak és szereplőknek, hogy fölmentést követeljenek maguknak arra hivatkozva, hogy az antiszemitizmussal riogatás mindössze a „ballib” értelmiség politikai játéka, antiszemitáznak, ha kell, ha nem.

Az antiszemitizmussal dobálózás a közvetlen politikai következményeken túl hosszabb távon is káros, mert ellehetetleníti a történeti és társadalmi folyamatok (kultúr)történeti, szociológiai, antropológiai elemzését, (11) többek között annak vizsgálatát, milyen korokban milyen mértékben és milyen következményekkel kötődött a baloldaliság, illetve a piacpártiság, a progresszió, a modernizáció, a társadalmi emancipáció a zsidóság történetéhez, társadalmi helyzetéhez, kulturális mintáihoz. Hogyan alakult a kereszténység előtti zsidóellenesség keresztény vallási antijudaizmussá, majd ez a társadalmi megújulás és modernizáció ellenzéséhez kötődő, a felvilágosodás korában megjelent modern antiszemitizmussá. Hogyan maradtak meg vagy formálódtak át a zsidóságról kialakított toposzok, előítéletek, s hogy milyen ideológiai és történelmi körülmények között tudott kialakulni s válhatott tömegessé az antiszemitizmusnak az a formája, amely a holokauszthoz vezetett. Hogyan, milyen körökben, milyen érvelést használva elevenedett föl a rendszerváltás után az antiszemitizmus, milyen csoportok gerjesztik, és milyen választói csoportokat vesznek célba vele, mindennek milyen társadalmi következményei vannak és lesznek.

A beszéd fölszabadítása és racionalizálása azért is fontos, mert Gerőnek nincs igaza abban sem, hogy aki antiszemita értelmezési keretben gondolkozik, az garantáltan antiszemita. (Nehogy félreértés legyen: Romsics esetében erről sincs szó.) Az előítéletes gondolkodást ugyanis, legyen az antiszemitizmus, rasszizmus, etnocentrizmus, szexizmus, lingvicizmus, age-izmus, heteroszexizmus vagy bármi más, készen örököljük, kulturális hagyományainkba és még mélyebbre rejtve nyelvünkbe ágyazva, és mivel a magyar iskolában, közbeszédben, médiában alig esik szó ilyesmiről, sokan vannak, akiknek fogalmuk sincs, hogy a természetes világmagyarázatnak megélt kulturális hagyománnyal bármi baj volna. Ha azt akarjuk, hogy ez változzon, azt nem újabb, ellentétes irányú megbélyegzésekkel érhetjük el, hanem a nyelvi tudatosság növelésével és a reflektált beszéd megtanításával. Ez éppen azért elengedhetetlen, mert a tudatosan, aljasan alkalmazott antiszemita értelmezések valóban terjednek, és ezzel egyre inkább normálisnak, természetesnek, legitim módon, erkölcsi korlátokba ütközés nélkül választható véleménynek tűnhetnek sokak számára. Másként fogalmazva: az, hogy az antiszemitizmus nyíltan kimondva és rejtetten jelezve is politikai programmá vált, valószínűleg növeli azok számát is, akik nem antiszemiták, de átveszik az antiszemita értelmezések több-kevesebb elemét, anélkül, hogy tudnának róla, hogy gondolkodásukat antiszemita minták irányítják. Ők nem azok, akiket állítólag két pofonnal haza lehet zavarni, ne mossuk őket össze velük – többre jutunk, ha világossá tesszük, hogyan estek gondolati csapdába.

Ha a társadalmi problémákról nem tudunk beszélni, mert nincs hozzá megfelelő, az előítéletektől mentes nyelvünk – azért sem, mert ha valaki ilyet használ, azt a félreértelmezett, vulgarizált politikai korrektség jegyében megbélyegzik –, esélyünk sincs rá, hogy a konfliktusokat átbeszéljük és megoldást találjunk rájuk (ez történik jó ideje a magyarországi cigány csoportokkal kapcsolatban). Ha az előítéletességre és kirekesztésre az a válasz, hogy letiltjuk a diszkriminált csoporthoz kapcsolt társadalmi problémákról szóló beszédet, akkor a közbeszédben és a politikai térben lényegében csak a rasszista diskurzus marad, mert az előítéletmentes beszéd egyszerűen nem jelenhet meg. Ezért okoz nagy kárt, amikor a rasszizmust, antiszemitizmust (szexizmust stb.) elítélő baloldali és liberális csoportok sokszor a kérdésfölvetéseket is a rasszizmus, antiszemitizmus stb. megjelenésének bélyegzik. Előfordul ez éretlenségből is, politikai érdekből is, hiszen a konfliktusos politizálásban – ha már egyszer elfogadják, hogy ebben a keretben mozognak – nekik is az éles polarizáció a legkedvezőbb, ezzel tudják a legkönnyebben és legérthetőbben kinyilvánítani a másik oldaltól való különbözőségüket. Minél később hagynak föl ezzel, annál kisebb az esélye, hogy belátható időn belül kiegyensúlyozott társadalomban élhessünk.

Felelőtlenség, ha a magyar értelmiség – szociáldemokrata, liberális vagy konzervatív – tagjai a konfliktusokat erősítik, ahelyett, hogy az értelmes beszéd lehetőségér adnának mintát. Több, mint felelőtlenség mások indokolatlan címkézése, emberi és szakmai tisztességének kétségbevonása. Aki komolyan gondolja, hogy az antiszemitizmus megbocsáthatatlan, az tényleges ok nélkül nem ragaszthatja rá másra az antiszemita jelzőt – mert ezzel maga járul hozzá a fogalom relativizálásához, és segít fölmentést keresni azoknak, akiket semmiféle fölmentés nem illet meg.

Sándor Klára

(1) Az Örülünk, Vincent? oldalán Jótündér és Babarczy Eszter

(2) Valóban így történt, több írás is olvasható a Rubicon oldalán, ugyanott olvasható azoknak a történészeknek, társadalomkutatóknak a neve, akik tiltakoztak a Gerő cikkében foglaltak ellen.

(3) Közben ez is kiderült.

(4) A diskurzus (vagy diszkurzus) a humán- és társadalomtudományok több elméletének is alapkifejezése, némiképpen eltérő jelentésekben fordul elő. Itt olyan világértelmezési módot jelöl, amely identitáshoz és cselekvésekhez kapcsolódik: gondolkodásmódok, viselkedési minták, értékítéletek, érzések, hiedelmek összessége. A diskurzus részei és megjelenítői azok a nyelvi elemek (szavak, szószerkezetek, fordulatok, akár nyelvtani formák) és nem nyelvi elemek (szimbólumok, tárgyak, öltözködés, szokások, rítusok, a fizikai környezet jellegzetes használata), amelyek a diskurzust aktiválják.

(5) Kovács András: A kéznél lévő idegen. Antiszemita előítéletek a mai Magyarországon. Budapest: PolgART. 2005, 84.

(6) Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2001, 124–127, 191–192. A könyv egészét is érdemes figyelembe venni: ahol az releváns, hogy valaki erdélyi származású vagy református vagy dunántúli, ott természetesen ennek a megjelölése is szerepel.

(7) A Gerő András cikke által kiváltott reagálások közül több – maga Gyáni Gábor is – fölhívja a figyelmet arra, hogy 2003-ban megjelent megjegyzéseit vita követte, amelyben Romsics „számos megfontolásra érdemes érvet” sorakoztatott föl.

(8) Romsics Ignác: Clio bűvöletében – Magyar történetírás a 19–20. században. Budapest: Osiris, 2011.

(9) Részben erről, részben a Romsics és a Gyáni közötti félreértés szemléleti – ha nem okozna maga a terminus fölöslegesen sok félreértést, mondhatnám, hogy paradigmatikus – okáról időközben megjelent egy bővebb írás Tóth Csaba Tibortól.

(10) Romsics Ignác: Az utolsó békeév. Mérlegen a Horthy-korszak – A Horthy-korszak két évtizede. Rubicon 2012, 1-2. Érdemes meghallgatni Romsicsnak a korszakról szóló, 2011-ben az MTA-n tartott előadását is, ebben hangzik el: „…ha szakemberek szólalnak meg, akkor azt gondolom, hogy a szakma szabályai szerint kell hogy megszólaljanak, tehát bizonyos alapvető tényektől nem tekinthetnek el, vagy ha eltekintenek, akkor nem történészként, hanem – jóindulatúan – dilettánsként vagy amatőrként, rosszindulatúan pedig manipulátorként vagy propagandistaként szólalnak meg”.

(11) Hasonlóan vélekedik Babarczy Eszter idézett cikkében.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!