Galamus.hu - Bolgár György interjúi a Galamusban

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. június 26.

Nyomtatás

Részletek: Bolgár György - Megbeszéljük; 2012. június 28. csütörtök, 04:45; Megbeszéljük

2. oldal / 4

A Tokody Ilona-féle afférról
Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház kormánybiztosa

Bolgár György: - Én őszintén szólva megdöbbentem azon, amit láttam tegnap az ATV híradójában, hogy egy a pályára berohanó meztelen futballhuligánhoz hasonlította Tokody Ilonát. Változatlanul ezt a hasonlatot használná egy nappal később is?

Ókovács Szilveszter: - Én is megdöbbentem azon, ami történt egyébként. Éppen az évadzáró társulat ülésének a legvégéhez közeledtünk, felkonferáltam a szózatot, amikor hívatlan vendégként a színpadra lépett Tokody Ilona művésznő, és a programba be nem illeszthető módon egy programációt elkezdett felolvasni. Én ezen döbbentem meg leginkább. Végighallgattam őt, jóllehet ilyenkor nyilván megvannak arra a módszerek, gondolom, kinek-kinek a saját rendezvényetikettje szerint, hogy mit kell tenni. Végighallgattam a nem rövid felolvasást, utána úgy gondoltam, hogy azért néhány szóval ezt kommentálom. A futballhuligán szót nem mondtam, csak azt, hogy mint egy meccset meghackelő pucér férfi. Én azt mondtam, hogy ez a jelenet engem arra emlékeztet, mint amikor és hát gondoljon bele…

– Mint amikor a focimeccseket megzavarja egy meztelenül berohanó férfi.

– Hát, de mondhatnám azt is, hogy mit tudom én, a megyek karácsonyi ünnepségre és ott… Ami nem volt betervezve. Azért gondoljon és a hallgatók is gondoljanak bele, hogy ünnepelni gyűltünk össze. Négy olyan operaházi művészt köszöntöttünk, ők kapták a friss alapítású díjainkat, akiknek a művészi kvalitása megfellebbezhetetlen, róluk így elvenni a fényt. És kéretlenül kiállni oda, miközben Tokody Ilona elnökhelyettessel, tehát ha összehívja az egyesületét, összehívja a sajtót, bármikor elmondhatja a véleményét, de ezt egy másik rendezvényen, az mondjuk finoman szólva sem elegáns. Úgyhogy én inkább ez ellen és azon döbbennék meg, hogy…. Persze nyilvánvalóan sokat számít, hogy egy híradóanyagot hogy vágnak össze.

– Én nem tudom, hogy a híradóanyagot hogy vágták össze, azt is olvasom a tudósításokban...

– Hát láttuk, úgy, ahogy láttuk.

– …hogy hatalmas tapssal fogadták az összegyűltek Tokodi Ilona megszólalását.

– Hát én viszont ott voltam, én is ott voltam, sokkal hatalmasabb taps fogadta azt a négy kitüntetettet. Tehát a tudósítások ilyen szempontból mondjuk nem mindig mérvadók. Egyébként itt van egy árulkodó kép a Blikkben, a Blikk fotósa, mint ad Isten, elkapta azt a pillanatot, amikor Tokody Ilona ugye még sötétben, tehát nem a színpadon van, a fény és ő, feláll a székéből, egy másodperccel az elindulása után a fotós résen volt. Ez nem jelent mást, mint hogy előre megtervezett a fotósról és Blikkel összehangolt akcióról van szó. Ami ha előre eltervezett, akkor még jobban elszomorít.

– Kormánybiztos úr. Tegyük fel, hogy ez előre megtervezett volt. Fotósostól, mindenestül, néhány beavatott újságíróstól, és tegyük fel azt is, hogy Tokody Ilonától nem volt szép, hogy, mondjuk így, meghackelte ezt a rendezvényt.

– Szerintem ezt nem feltenni kell, hát ez szerintem Ön is kimondhatja, abban a székben is, hogy nem volt szép. Ne tegyük. Vállalja el Ön is, kérem szépen.

– Megmondom majd, miért nem vállalom el. De egyelőre maradjunk ebben, hogy nem volt szép, és előre megszervezte. De akkor is mindez elég ok-e ahhoz, hogy az operaház vezetője ilyen szavakkal ítélje.

– Milyen szavakkal? Szerkesztő úr.

– Hát hogy egy meztelen futballpályára berohangáló férfihoz nem lehet hasonlítani egy operaénekesnőt, ráadásul egy világhírűt, de akár világhírűt, akár névtelent, nem lehet megsérteni egy ilyen hasonlattal. Önnek a helyzethez másképpen kellett volna…

– De ezt most háromféleképpen hosszan mondhatja, de a helyzet a következő. Én azzal kezdtem a mostani kis interjúmat Önnel, hogy én se a futballhuligán szót nem használtam, azért az is megér egy misét, hogy miért írnak a lapok…

– Mert a meztelenül berohangáló férfi, ez elég szörnyű hasonlatnak hangzik.

– Hát így van. Nekem is szörnyű volt, és higgye el, a négy díjazottnak is szörnyű volt az, hogy ott ülünk meghatottan, fanfár szól, tényleg négy olyan művész, akinek a nevét hadd mondjam el. Mert ugyebár talán az operaház mégis inkább erről szól, és nem a cselekedetekről. Szóval Sümegi Eszter, aztán Váradi Zita, Bretz Gábor és Oláh Zoltán balettművészről van szó, ők mind olyan művészek, akiké volt ez a nap. Akiknek ezt szántuk. És már ne is haragudjon, de beállítani csak azért mert valaki nem kapott most díjat, vagy bármilyen más sérelem érte.

– Nem azért, azért, mert az elmúlt hónapok sorozatos vitákkal és konfliktusokkal teltek el és az évadzáró valószínűleg az utolsó pillanat arra, hogy Tokody Ilona ezeket szóba hozza.

– Bocsánat, nem, egyáltalán nem. Az operaházban ezt most alakítottuk ki. Próbáljuk ezt a haladó hagyományt kialakítani.

– Hát akkor ennek az új hagyománynak az egyik részévé tette Tokody Ilona a megszólalást is.

– Nem, nem, szerkesztő úr. Egy családi eseményre valaki beállít, hogy márpedig most én fogok itt beszélni, hát ki az aki ezt szívesen veszi? És teljesen másról beszél, más hangot üt meg. Legutoljára április 28-án volt egy hosszú személyes beszélgetésem Tokody Ilonával, megkértem őt arra, hogy se az operaház nimbuszát ne rongálja tovább, hogy ez egy törvénysértő magatartás, hogy ez olyan, amikor mondjuk mit tudom én Vicsek Ferenc, az Ön kollégája a Klubrádiót mondjuk a Magyar Hírlapban egy interjúban kritizálja. Tehát ez sem a magánszférában, sem a közszférában nem szokás. Az intézmény védelme az intézményvezetés védelme szintén része az intézmény imázsának.

– Rendben van. Tán még ezt is mondom, hogy el is tudom fogadni, hogy valóban ez nem tűnik lojálisnak. De egyrészt ugye az a családi esemény, ahol minden ellentétet, minden konfliktust a szőnyeg alá söprünk, akkor hazudunk. Tudjuk ezt a magánéletből is, tudjuk az irodalomból is, a művészetből is.

– Jézusom. Önök nem karácsonyoznak? Vagy karácsonykor nekiállnak egymásnak a harminc év sérelmét felhánytorgatni?.

– Én csak azt mondom, hogy ha komoly konfliktusok vannak…

– Tehát éppen most mondja, hogy ez nincs így. Ez egy ünnepség. Annak van egy menetrendje. Annak vannak meghívottjai, annak vannak szereplői. Az ünnepséget megzavarni olyan, mintha Tokody Ilona egyik előadásán, tizenévvel ezelőtt, a pályája csúcsán mondjuk énekli az áriáját, én pedig bejövök oda és felolvasok valamit, ami teljesen másról szól. Megzavarni egy előadást, ez tűrhetetlen. Ahhoz képest hagytam, hogy elmondja a mondanivalóját, higgye el, hogy még a legeurópaibb módot választottuk. És aki ezt elítélni szándékozik, az valóban gondoljon bele abba, hogy amit ő nagy gonddal elkészít, és amivel mások örömére kíván tenni, azt teszi valaki tönkre. Hát ennyi ennek a motivációja.

– A meztelenül pályára berohangáló férfinek semmi köze nincs mondjuk az angol-olasz meccshez. Az az angol-olasz csapat dolga, azé a huszonkét emberé, és legfeljebb az edzőiké. De itt…

– Szerintem nem. Szerintem nincs így. Ha van egy helyzet, berohan a férfi a pályára, akkor a bíró kötelessége, hogy megállítsa a játékot.

– Igen. De Tokody Ilona a csapathoz tartozik, vagy legalábbis eddig tartozott. Ő nem egy pályára berohanó néző.

– Hát dehogynem.

– Valakije az operaháznak.

– Bocsánat, természetesen. Természetesen ebből a szempontból igen. No de ha egyszer nem része annak az eseménynek, mondjuk annak az előadásnak nem része, amelyik a színpadon megy, hát nehogy már azt állítsuk vagy állítsa Ön vagy bárki más, hogy akkor neki joga van belépni és akármit tenni! Hát ha most az Ön műsora folyik, ebbe nem fog berontani Vicsek Ferenc, bocsánat, hogy állandóan őt emlegetem. Hát most gondolja el, azért közben fordítsa le a saját valóságára.

– Jó. Elfogadom. Saját valóságomra fordítom le. De úgy gondolom, hogy egy ilyen helyzetben főleg a teljhatalmú vezetőnek az a dolga, hogy a kényelmetlen, akár igazságtalannak tartott helyzetet is megpróbálja feloldani. És azt mondani, hogy kedves művésznő, Önnek nagyon sokkal tartozik az operaház az operakedvelő közönség, én is nagyra becsülöm Önt, és tudom, hogy milyen problémái vannak és miért neheztel ránk, és ígérem, hogy legközelebb is meg fogjuk vitatni, de ez nem az az alkalom volt, úgyhogy sajnálom, hogy ez így esett. De nem abban a hangnemben...

– Bocsánat Bolgár úr, köszönöm szépen…

– …ahogy Ön neki rontott, mert a dolgot súlyosbította. Elmérgesítette ezzel.

– Nem, egyáltalán nem. Hát ne haragudjon, én azért arról tudnék Önnek egy esettanulmányt rajzolni, hogy a négy tényleg minden kritikán felülálló művész jutalmazásakor Tokody Ilona milyen testbeszédet folytatott. Hát gondolja el, hogy eleve úgy jött oda, hogy ezt megcsinálja. Tehát nem attól függött, hogy én mit beszélek vagy a miniszter úr, aki megtisztelte a jelenlétével az eseményt, mit beszél vagy bármelyikünk mit csinál. Egy eleve szándékolt, eleve eltervelt esemény volt, és hát ennek megfelelően kell cselekedni. Köszönöm a beszéd, amit most közreadott egyébként, de én nem gondolom pont így. Tudja? Tehát az a helyzet, nem vagyok…

– De nem ez a probléma, hogy túlságosan egyoldalúan gondolkodik vagy gondolkodnak? Úgy gondolja, hogy a másiknak nincs igaza, úgyhogy ne is szóljon hozzá, pláne előre megfontolt szándékkal.

– Bolgár úr, szerkesztő úr, kérem. A helyzet a következő. Ugyebár egy intézményről van szó, az ország legnagyobb kulturális intézményéről. Gyakorlatilag a holdudvarban dolgozó rendszeresen fellépőkkel együtt több mint ezres létszámról. Ugye azt senki nem gondolja komolyan, hogy ha – bár nem vagyok teljhatalmú vezető, nincs pallosjogom és még mondjuk be sem állítok hívatlanul más vendégségbe, mert nincs ehhez sem jogom, de talán másnak sincs –, nos azt senki nem gondolhatja, hogy végzünk egy felmérést arról, hogy ki merre miként kívánja az operaház hajóját irányítani. Van egy nagyon világos irányvonal, ezt valóban kössék a nevemhez, egyáltalán nem bánom, sőt büszke vagyok rá, amelyik arról szól, hogy minden magyar a lécet átugrani képes tehetségnek, aki az opera és a balett terén megfordul az operaházban mint egyetlen magyarországi dedikált intézményben, kötelessége helyet biztosítania. Ezért 143 énekes fog fellépni a következő szezonban, és nem úgy van, ezért nem értek egyet azzal, amit Ön mondott, hogy majd megvitatjuk. Nem, ezen nincs mit megvitatni. Tokody Ilona és mások énekesnők, xy díszletépítő munkás, a harmadiknak más a dolga, azt kell csinálniuk. A helyzet úgy fest, hogy nem az a szempont, amit Tokody a levélben elmondott, hogy négy karmester néhány énekes olcsóbban tudná működtetni a házat. Nem erről van szó. Arról van szó, hogy más a cél, művészi cél van, színvonalcél van, és van egy nemzeti cél, amelyik pedig a saját tehetségeinknek a színre juttatását tűzte ki. És ebben alapvető a vitánk, abban viszont nincs, hogy ő is magyar énekeseket akar, és én is. Ebben nincs vitánk. Egy technikai különbség van, Tokody Ilona szerint és négy-öt társa szerint – egy kezemen meg tudom őket számolni, négy-öt társa szerint – a közalkalmazotti lét ennek a biztosítéka, szerintem pedig nem. Énekelni nem közalkalmazotti szerződéssel lehet vagy nem azzal a papírral, mert nem abból jön a hang, hanem énekelni a felkérés nyomán lehet, és az a felkérés más formában is elérkezhet, mint ahogy el is érkezett mindenkihez. Nota bene az egyik tegnap kitüntetett kiváló énekesnő, Sümegi Eszter ugyancsak egy felmentési időben lévő közalkalmazott, akivel ugyancsak kötöttünk új szerződést. És egyáltalán nem tűnt, engedje meg, hogy ezt mondjam, nem tűnt boldogtalannak.

– Én elhiszem, hogy a közalkalmazotti lét vagy státusz nem feltétele annak, hogy valaki jó énekes-e vagy nem, hogy kap-e szerepet vagy nem, de úgy gondolom, hogy egy ilyen rangos művészi intézmény jó működéséhez, normális hangulatához és nota bene jó vezetéséhez a tisztelet is hozzá tartozik. És mintha ez hiányzott volna, és úgy érzem, ez jellemző lehet akár a mindennapokra is, bár nem látok azokba bele.

– Hát most nem akarom Önt meg a hallgatókat azzal terhelni, hogy az elmúlt néhány hónapnak, inkább már fél évnek milyen termése van a lappiacon és az internetes oldalakon. Hogy miket mondtak már rólam ezek az urak és hölgyek, tehát én, aki egyébként furcsa módon meghívott vendégként előadást tartottam az egyesület alapításánál egy évvel ezelőtt, tehát ők hívtak meg, azóta én a műfajhoz nem értő senki vagyok. Középszerű. Tehát olyan mértékben röpködtek a felénk ezek a minősítések, hogy azért nem árt, ha tudja, hogy nyilvánvaló, hogy egy kormánybiztosnak is lehet egyébként pulzusa meg emelkedhet a vérnyomása.

– Lehet, de huszonnégy órával később is olyan magas volna a pulzusa és vérnyomása, mint tegnap?

– Úgy érzi? Szerintem nem.

– Nem, nem. Kérdezem Öntől, hogy ma is ennek tudatában, ami elhangzott és huszonnégy órája történt, most is ugyanígy reagálna, ugyanilyen megemelkedett pulzussal és vérnyomással?

– Én nem szeretném, ha ebből a kis beszélgetésből az kerekedne ki, hogy Ókovács visszavonta állítását. Egyáltalán nem erről van szó.

– Nem fogunk ilyen hírt közölni.

– Tehát csak a lelki mozgatórugóra akarnék rámutatni. Ön írt regényt. Tudja tehát, hogy ott is nyilván az ember magából indul ki, tehát Önben is bújnak meg vagy éppen előtörnek érzelmek. Ha ott – és én nem tudtam erről az akcióról –, tehát ott hirtelen ért engem el, nyilvánvaló egy nappal később az ember sok mindent másképp lát. De az alapproblémát nem látom másképp. Az a kép, amikor egy focimeccset megzavarnak, az ugyanaz a kép, mint amikor egy díjátadót megzavar valaki a személyes sérelmeivel. És ezt, ha magába néz, senki nem tűrte volna el, sőt gondolom, mások elvették volna a hangot vagy kivitették volna azt, aki oda kéretlenül fellépett a színpadra. Van is ilyen rend a színpadon különben, de én intettem, hogy ezt ne tegyék.

– Ki is vitték volna? Ha Ön nem int, kivitték volna Tokody Ilonát a színpadról?

– Hát nézze, azért most egy rádióstúdióban Ön engedi mondjuk tizenhét percig beszélni azt, aki oda betoppan? Hát előbb-utóbb már csak biccent a biztonsági őrnek vagy az magától jön, hogy akkor talán kivinném az illetőt. Ez személyfüggetlen dolog.

– Hát ha az utcáról jön be, akkor talán igen, bár itt tizenhét percig beszélhet olyan is, akiről nem tudom, hogy hol van, honnan beszél, és esetleg Ön lebeszél engem a mikrofonról…

– Na de bocsánat, mintha felhívtak volna.

– Nem, nem, nem a mostani beszélgetésre célzok, hanem bárki ismeretlen telefonáló a betelefonálós műsorban, erre gondoltam.

– Ott Ön adja a motívumot. Hát Ön hívja fel, Ön kapcsolja adásba, az teljesen más.

– És a hallgató bármiről beszél amiről akar. De Tokody mégiscsak az Önök...

– De tényleg ne mossuk ezt bele. Tudja elmesélek Önnek egy esetet. Ha még erre van idő. Március végén adtam egy dalestet Vácon. És ez a dalest, az egyik Schubert-dalciklus igazán nagy feladat, én úgy gondolom, a leghosszabb. És ezen a váci kisteremben zajló kis eseményen megjelent az a renitens vagy mondjuk úgy, más véleményen lévő énekes, nyilván vadásztak rám, és eljöttek. És az ötödik dalig minden dalba bele is tapsoltak. Tehát miközben tudjuk, hogy dalciklust egyben hallgatjuk, nem tapsolunk, ugye? Na most amikor az ember ellen ilyen fegyverek dolgoznak, amelyek a szent művészetet érintik, amelyek sem a színpadra, sem az előadásra, sem a műre, sem szerzőre nincsenek tekintettel, akkor engedje már meg, hogy tényleg az ember kimondja azt, hogy ezt nem. Ezt nem lehet csinálni. Vannak ennek kulturált formái.

– A beletapsolók rossz stílusára Önnek szintén rossz stílusban kell válaszolni? Ezt nem hiszem el.

– Nem. Nézze, én fent álltam a színpadon, a szemem sem rebbent természetesen, azt nem mondom, hogy mondjuk a figyelők egy részét nem vitte el, de hát a cél is pont ez volt. De azért ez nem magyarázat arra, hogy meg lehet zavarni egy ilyet. Hát akkor mi lesz mondjuk legközelebb egy operaelőadáson? Eljönnek, és bedobnak valamit? Hát rendet kell tartani. Azért ezt senki ne vitassa el.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!