Galamus.hu - Bolgár György interjúi a Galamusban

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. június 19.

Nyomtatás

Részletek: Bolgár György - Megbeszéljük; 2012. június 21. csütörtök, 03:51; Megbeszéljük

4. oldal / 4

Elie Wiesel gesztusáról és Orbán Die Presse-interjújáról
Lendvai Pál, Bécsben élő publicista

Bolgár György: - Két okból hívom, az egyik, a fontosabb vagy a frissebb, hogy Elie Wiesel levélben közölte Kövér Lászlóval, hogy visszaadja a Magyarországtól kapott magas kitüntetését Nyírő újratemetése és a Horthy-kultusz miatt, illetve a mindebben való állami részvétel miatt. A másik – amire talán később térjünk át – az a Die Presse-interjú, amit Orbán Viktorral készítettek, és amiben Ön is szóba kerül és érdekes, hogyan reagál a miniszterelnök. Szóval Elie Wiesellel kapcsolatban mit gondol, mi a következménye ennek a szimbolikus lépésnek vagy gesztusnak, amit már a világsajtó is észrevett?

Lendvai Pál: - Én megértem Elie Wieselt, akit a magyar Nobel-díjasok listáján említenek mindig, noha ő nem tartja magát, azt hiszem, magyarnak Máramarosról. Ő is átélte 1944-et, azt hiszem, egyidősek vagyunk, talán egy évvel idősebb nálam. És nagy esemény volt, amikor Magyarországon volt 2009-ben. Már akkor is figyelmeztetett ezekre a dolgokra. Emlékszem, a jobboldali sajtó elég gúnyosan és felháborodva írt akkor erről. Nagyon-nagyon súlyos esetnek tekintem, hogy egy ilyen nagyon magas kitüntetést visszaadnak, és azt hiszem, hogy ez nem lesz jó hatással Magyarország presztízsére azért, mert a mindenkori kormány politikája egy ország helyzetét és imázsát befolyásolja.

- Eddig Orbán Viktor azt a képet igyekezett erősíteni – Ausztriában különösen, de másutt is Európában, Németországban –, hogy ő az egyetlen biztosítéka annak, hogy Magyarországon meg lehessen fékezni a neonáci, újfasiszta szélsőjobb erősödését, mert ő le tudja ezeknek a mozgalmaknak a táborát valamilyen módon fedni.

- Ő megmondta, hogy két pofont ad, mint Horthy.

- Igen. A pofon ugyan változatlanul nem született meg, ez talán nem is baj. Nem pofozni kell egy demokráciában, de valószínűleg inkább arra céloz, hogy bizonyos követeléseit még ha átveszi is ennek a szélsőjobbnak, de lepuhítja és európaizálja valahogyan, és nem kell félni, mert az ő kormányzása alatt ezek a mozgalmak nem fognak erősödni. Ehhez képest most eljutott oda, hogy az egész világon nagyon tisztelt, nagy becsben tartott és szimbolikus alakként is ismert Elie Wiesel visszaadja a kitüntetését Magyarországnak, amit viszont mindenki érteni fog, Obama elnöktől Merkel kancellárig.

- Ez ebből a szempontból nyilvánvalóan egy szimbolikus pofon a magyar kormánynak. Megmondom őszintén, én sem értettem, hogy a magyar Parlament elnöke odaadja magát ehhez a ceremóniához, és tulajdonképpen ez politikailag is sikertelen volt.

- Még a romániai választások esetében is sikertelen volt ez a manőver.

- Sikertelen. Ez tulajdonképpen teljesen kontraproduktív volt az is, hogy ő az RMDSZ ellen szólalt fel. Nyilván minden politikai párt csinál hibát vagy vannak korrupt embereik, de fantasztikus dolog volt nekem, aki elég gyakran jártam Romániában, hogy a kultúrminiszter egy romániai kormányban magyar volt. Szóval azért ez a szövetség sokat tett a kint élő magyarokért. A nemzetközi hatása is jelentős az közelmúltban lezajlott eseményeknek, most volt Krems mellett az évi nagy Európa Fórum, amit a konzervatív dél-ausztriai néppárt és a külügyminisztérium szervez, és ott egy román államtitkárnővel beszéltem, aki szintén meg volt döbbenve, hogy mi történt. Szóval itt nemcsak a miniszterelnökről van szó, és én azt hiszem, Elie Wiesel lépése ennek a vitának egy újabb kvalitást ad és ebből Magyarországnak és a magyar kormánynak sincs semmiféle haszna, mert ez csak ártott az ország presztízsének.

- Ez a magyar kormány nem újonc, nem kezdő, hiszen Orbán Viktor négy évig volt már miniszterelnök, most meg már két éve az, tehát hatéves gyakorlata van és van mögötte egy profi külügyminisztérium is, Martonyi Jánossal az élen. Biztos, hogy profinak nevezhető. Mégis hogy lehet, hogy ennyire félreismerte a nyugati világot és nem gondolt bele abba – vagy nem akart belegondolni –, miért hiszi, hogy egy ilyen lépésbe, ami nyilvánvalóan restaurációs kísérlet, a két világháború időszakának restaurációjának látványos kísérlete, a nyugati világ beletörődik és elengedi ezt egy szó nélkül?

- Van az úgy, hogy valakinek a fejébe száll a győzelem. A miniszterelnök viszonylag fiatal, még nincs ötvenéves, hallatlan győzelmet ért el, senki nem meri a magyar kormányban vagy jobboldali sajtóban kritizálni, én egy kritikát se olvastam vele kapcsolatban. Minden tekintetben – erre vannak erős magyar szavak, amiket nem akarok most használni – mintha egy üdvhadsereg lenne a magyar politika. És itt játszik szerepet az, hogy nem veszik észre, ilyen lépésekkel a hiba is együttjár. És nem tudják már megállítani, az önkritikának soha, semmilyen nyoma nincs, hallatlan önbizalommal – nemcsak ő, hanem a miniszterei is – lépnek fel. Martonyi János különleges ember, ő a magyar kormány európai arca és minden nyelven – nagyszerűen beszél franciául, angolul, németül – megpróbálja azt helyrehozni, amit szétvertek.

- Menteni a menthetőt.

- Ez nagyon nehéz dolog, különösen ebben az esetben, amikor egy rövid, de hallatlanul jól fogalmazott levélben Elie Wiesel tulajdonképpen mindent megmondott.

- Mi lesz ennek a következménye Magyarország számára az Ön feltételezése szerint? Ránk, illetve az Orbán-kormányra végül rásütik még azt a bélyeget is, amit eddig minden alkalommal, nagyon határozottan távol tudott magától tartani? A miniszterelnök minden antiszemita incidensnél személyesen lépett közbe, személyesen szólalt meg, személyesen adott biztosítékokat, mert úgy érezte, hogy ez nagyon kényes kérdés, nem keveredhet abba a hírbe, hogy ő vagy kormánya antiszemita volna vagy összejátszana antiszemitákkal.

- Ezt láttuk, amikor a volt főrabbit inzultálták.

- Eddig mindig kínosan, kényesen vigyáztak arra, hogy ezt ne lehessen megtenni. De most Elie Wiesel kitüntetésének visszaadásával mégiscsak rájuk tapadt valami.

- Ez különösen fontos két szempontból. Amerikai szempontból Elie Wieselnek hallatlan presztízse van – emlékszünk arra, amikor Clinton elnökkel elment Németországba –, és a másik szempont pedig az, hogy a nemzetközi zsidó szervezetek is észreveszik ezt, és a miniszterelnök, amikor találkozott ezekkel a szervezetekkel, akkor azt mondta, hogy Magyarországon a zsidó közösségek sokkal biztosabbak ma, mint voltak a múltban. Az egyik ilyen alkalommal ezt mondta. Ugyanakkor az országon belül nem lépett fel ezek ellen a dolgok ellen és nem emlékszem, hogy valamit is mondott volna a Jobbikkal kapcsolatban. Mint ahogy az egész jobboldali sajtó is általában a levitézlett kommunizmussal és nem a szélsőjobboldali veszéllyel foglalkozik. A kormány és a kormánypárt szempontjából ez nem egy ostoba politika, mert tulajdonképpen mindent elvesznek a Jobbiktól. A Nyirő temetéstől kezdve Károlyi Mihály szobrának eltávolításáig, az 1944-es parlamenti tér visszaállításáig. Mit tud ilyenkor a Jobbik mondani?

- Lassan elmennek a nyílt revízió követeléséig, és az a baj, hogy közben a kormánypárt válik hasonlóvá a Jobbikhoz. Tehát lehet, hogy elveszik tőlük a mai követeléseiket, de a holnapiakat nem tudják.

- Nem tudjuk, hogy holnap mi lesz. Az biztos, hogy ezek a lépések és a hibáktól és ezektől a lépésektől az árnyalatnyi eltávolodás, nemcsak Romániában, hanem a másik két országban, ahol magyar kisebbségek vannak, Szlovákiában és Szerbiában sem váltanak ki jó visszhangot.

- Akkor áttérve a Die Presse-interjúra, amely a miniszterelnökkel készült, ott az interjú készítői Önt is szóba hozzák, hogy Ausztria legismertebb Magyarország-szakértője, Paul Lendvai azt veti az Ön kormányának szemére – egyebek között az alkotmány nacionalista vonatkozásai miatt –, hogy revizionista autokrácia felé viszi az országot. Eddig az Ön véleményének idézése. Erre Orbán válasza az volt, hogy egész jól ismerem őt, azaz Önt. Kezdjük ezzel, mit jelent ez az egész jó ismeretség?

- Háromszor vagy négyszer találkoztunk, például akkor, amikor itt volt mint fiatal ellenzéki, akkor még Fodor volt a helyettese. Elmentünk együtt vacsorázni és egy nagyon kellemes vacsorán beszélgettünk a magyar politikai helyzetről, a terveiről, feltettem neki egy-két kérdést, akkor az angolsága még rosszabb volt. Aztán egyszer a frankfurti könyvvásáron is összefutottunk, akkor jelent meg a Magyarok című ötszáz oldalas könyvem, amit senki se bírált Magyarországon, mert ez tulajdonképpen a Kudarcok győztesei címmel jelent meg. Ott dedikáltam ezt a könyvet neki. A legfontosabb találkozásunk volt talán, amikor 1999-ben vagy 2000-ben tartott egy előadást, amit én vezettem be. Csináltunk egy interjút egy Magyarországról szóló filmbe, aztán együtt ebédeltünk az alkancellárral, a külügyminiszterrel és a dél-ausztriai kormányzóval. Ott összetegeződtünk. Aztán találkoztam vele…

- Pár hónapja egy benzinkútnál.

- Nem pár hónapja, ez talán egy kis hib,a úgy, mint a magyar költségvetési statisztikák is, ez két éve volt, nagyon érdekes módon a választás előtt két nappal.

- Azért az nem mindegy.

- Nem. Pontosan. Egy miniszterelnök annyi emberrel találkozik, hogy nagyon megtisztelő, hogy emlékezett rám.

- Annyi meg annyi kritikája jelenik meg Önnek az Orbán-kormányról, hogy azért egy Lendvaira illik emlékeznie. Gondolom, legalább felbosszantja őt, hogy Ön miket mond, ír vagy nyilatkozik.

- Nem tudom, csak azt tudom, hogy én nem magyar szakértő vagy Magyarországgal foglalkozó publicista voltam és vagyok, én egész Kelet-Európával foglalkoztam, csak az utóbbi két évben. Szégyenletes támadások érnek a Magyar Nemzettől – aminek ügyvéddel küldtünk egy kiigazítást –, de még mindig nyugodtan mondom, hogy egy ilyen helyzetben természetesen többet foglalkozom mondjuk Magyarországgal, mint Lengyelországgal. Aminek az oka az, hogy Lengyelországban ma inkább egy pozitív fejlődés van, már hetek óta szeretnék arról írni, hogy Magyarországon nincs egy Tusk, hanem Magyarországon egy Kaczynski-szerű politika folyik.

- Egy fiatalabb és dinamikusabb Kaczynski van.

- Így van. De ettől eltekintve semmilyen pártban, semmilyen organizációban nem vagyok benne, csak az osztrák autóklubban, és mind a két osztrák párttal és a zöldekkel is jó viszonyom van. Mint ahogy talán emlékszik, a Magyarországról szóló könyvemet bemutathattam az Európai Unióban, és mind a három osztrák párt – kivéve a Szabadság Pártot – jelen volt, bemutatták a könyvemet, ami németül jelent meg. Közben megjelent szlovákul, a napokban talán bemutatjuk újra angolul is, de a helyzet sajnos rosszabbodott. Épp ma jelent meg a Timesban Ráski Béla – a Wiesenthal intézet elnökének, aki osztrák tudományos képviselő volt Magyarországon 1997 és 2003 között – egy sokkal élesebb kritikája annál, mint amit én szoktam írni. Félidős mérleget csinált az Orbán-kormányról. Félelmetes, dilettáns, borzalmas. De az ellenzéket is eléggé szidta, hogy nincs is igazán ellenzék. Szóval én nem vagyok egy különleges eset.

- Nincs egyedül. Természetesen. Orbán is, meg persze a Die Presse is nagyra tartja Önt, mert Orbán a Die Presse kérdésére válaszolva azt mondta, hogy egy nyilvános vitát nem vállalna Önnel, mert ő megmondta mit gondol, Ön is megmondta, mit gondol, az erről való vita semmire nem vezetne. Nincs egy politikai pont sem, amiben közös véleményen lennének, azt mondta, hogy Lendvai nem barátja a magyar kormánynak, nem kedveli a kormány értékrendszerét, megpróbál ellene nemzetközileg harcolni, így néz ki ma az európai politika.

- De én nem harcolok.

- Felemeli Önt az európai politikai harctérbe. Ez az érdekes.

- De Bolgár úr, én nem harcolok.

- Én is így gondoltam.

- Én csak megmondom. Dürrenmatt nagy svájci írót igyekszem a kis méretekben követni, aki egyszer azt mondta, hogy nekünk íróknak vagy publicistáknak nem pozitívnak, hanem becsületeseknek kell lenni. Megírtam mindig a véleményem Ausztriáról, Bruno Kreisky életrajzát írtam, de ettől függetlenül gyakran veszekedtünk különböző kérdésekben. Nem akarok, nem vagyok hajlandó egy olyan értékrendszert elfogadni, amiben nem Karinthy, nem Nádas Péter, nem Eszterházy, hanem olyan halott, harmadrendű emberek, mint Nyirő, Wass Albert, Tormay Cécile – aki patkánynak nevezte az embereket – könyveit akarják odaadni a magyar ifjúságnak. Az én volt gimnáziumomban, a Vörösmarty Mihály Gimnáziumban – épp tegnap olvastam a Népszabadságban – a fiatal érettségizők előadtak egy darabot, és mindenki ki akar menni Nyugatra. Ez egy borzasztó dolog, ennek a kis országnak az összes Nobel-díjasa külföldön kapta meg a Nobel-díjat és nem magyarként tartják nyilván. Nem lehet egy jó értékrend, ami ide vezet. Ezt meg kell mondani és én már elég öreg és elég tapasztalt vagyok ahhoz, hogy a támadások, megfélemlítések nem érhetik el nálam azt, hogy befogjam a számat. Nem vagyok Elie Wiesel, sem Nobel-díjas, nekem csak középkeresztem van csillaggal, de én nem küldöm vissza, mert nekem nagy esemény volt az, hogy a munkámat – harminc évnyi szitkozódás után – a kommunista rendszerekben elismerték. Most megváltozott a helyzet, de annak azért örülök, hogy abban egyetértünk Orbán Viktorral, hogy mind a ketten a világbékéért vagyunk.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!