Galamus.hu - Bolgár György interjúi a Galamusban

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. június 5.

Nyomtatás

Részletek: Bolgár György - Megbeszéljük; 2012. június 07. csütörtök, 03:26; Megbeszéljük

4. oldal / 4

Nyugdíjazták
Székhelyi József, a Szegedi Nemzeti Színház volt igazgatója

Bolgár György: - A Népszabadság mai híre szerint váratlanul nyugdíjba küldtek téged. Ezek szerint, miután június elsejétől életbe lépett a felmondásod, most már…

Székhelyi József: - A szabadságomat töltöm és azt követően, a törvény előírásai szerint az úgynevezett felmentési időmet.

- Ami anyagilag nyilván egy kicsit jobb helyzet és csak később leszel teljes nyugdíjas ugye?

- Igen.

- De térjünk vissza magára erre az esetre, már csak azért is, mert amikor kirobbant körülötted néhány hete ez az egri botrány – ami még tulajdonképpen tavaly őszi, de csak idén tavasszal került nyilvánosságra –, hogy lényegében a helyi politikai vezetés kitiltott téged egy előadóestről, emiatt országos felháborodás keletkezett, az ügyben vétkes Fidesz-KDNP-s bizottsági elnököt leváltották Egerben. Az ember azt gondolta volna, hogy ha valaki, akkor Székhelyi József minden szempontból, egzisztenciálisan legalábbis, biztonságban lesz a következő években. Nem mintha eszembe jutott volna, hogy Székhelyire nincs szüksége például egy színháznak. Ehhez képest aztán mindenkinek, nekem szintén váratlanul jött, hogy néhány nappal később a szegedi színház igazgatója hívatott és közölte veled, hogy akkor irány a nyugdíj. Nincs most a kettő között valamilyen kapcsolat?

- Nézd, ami csúszik az csúszni fog, és amit csúsztatni lehet, azt csúsztatni is fogják. Azt gondolom, hogy az én speciális esetem Egerrel nem rólam szólt, ez a mostani történet, noha az alanyi érintettje én vagyok, sem pusztán rólam szól, hanem a kulturális élet, az ország, a közbeszéd általános helyzetére vet szörnyű árnyat. Azt gondolom, hogy sikerült elérnünk a negatív csúcsot. Én jogkövető polgár vagyok és remélem, hogy jogállamban élünk és a törvény mindenkire vonatkozik. Aki nyugdíjazható és nyugdíjazandó, az az intézmények felső vezetése számára megkönnyebbülést okoz, hiszen a közszféra ellátatlan vagy alultáplált, tehát lehet gazdasági érdekre hivatkozni.

- Nem kell utánad fizetni a különböző adókat, járulékokat fizetni, menj nyugdíjba. De ettől még ugyanúgy lehetne téged foglalkoztatni, nem?

- Így van. Abban a speciális szakmában, amiben én dolgozom, a nyugdíjas rettenetesen nehezen értelmezhető állapot. Miként a létszám is egy-egy sajátos, szakmai fénytörésben olvasandó és értelmezendő. Nevezetesen attól, hogy hatan énekelnek, az nem kórus, az még csak egy szextett. Egy színháznak a Tizenkét dühös embert nyolc nagyon mérges emberrel eljátszani képtelenség. Korosztályos szerepeket rangján kiosztani és értékes előadást létrehozni az emberi romlás, az Alzheimer-kór, az alkoholizmus, az elhízás, a cukorbetegség és egyebek következtében bizonyára nagyon nehéz. Voltam gyakorló direktor és nekem tudnom kellett a társulat lelki, fizikai állapotát percre pontosan. Tudnom kellett előre látni a szezont és a szerint összerakni a projektet, mert a színi direktor az adott társulat varázsainak mérnöke.

- Magyarán te nem az egyik pillanatról a másikra döntötted el, hogy akkor x-et vagy y-t holnaptól már nem hívjuk, mert nyugdíjas lesz.

- Nem, ez fel sem merült bennem. Megelőzőleg, amíg csak színész voltam, csak közszolga színész a pesti Magyar Színház – leánykori nevén Nemzeti Színház – közalkalmazott színészeként nyertem el a stallumot 2003-ban és voltam közalkalmazott 2012. június elsejéig. Csak 2013. február elsejével szabadulok fel a felmentési időm terhe alól, tehát még nyolc hónapom van arra, hogy azt mondhassam, hogy íme, egy szabad ember. Addig felszabaduló ember vagyok. De nem erről akarok beszélni. Hanem arról, hogy május 31-én egy reggel fél nyolckor küldött sms után, amelynek a szövege az volt, hogy Jocó, arra kérlek, hogy a jövő szezonnal kapcsolatos, nagyon fontos megbeszélés tárgyában keress fel a színházban, irodámban. Elérhetőségem fél tíztől tizenkettőig. És én azonnal visszaüzentem, hogy fél tízkor, érettségi öltönyben ott vagyok. A nyár küszöbén.

- És egy pillanatig se fordult meg a fejedben, hogy ez arra lesz alkalom, hogy közölje veled az igazgató, hogy köszönjük szépen, akkor menj nyugdíjba.

- Szeretnélek elkeseríteni. Én tudtam. Annyira tudtam, hogy mondtam a gyerekeimnek otthon, hogy kaptam üzenetet a főigazgató úrtól és úgy gondoltam, hogy valami rapid döntés előtt áll. Improvizál, ahogy nem szokás.

- Na de rendben van, hogy mondjuk magas volt a fizetésed…

- Nem volt magas a fizetésem.

- Nem volt magas. Akkor miért küldtek nyugdíjba? És éppen most, amikor ez az egri botrány volt.

- Azt gondolom azért, mert nem értenek a színházhoz. Nem kapcsolnám pusztán az Egerben történtekhez, a fantáziára bízom, hogy ki kapcsolja, ki nem. Egyszerűen nem értenek a színházhoz. Be vannak oltva a színház ellen, az én egykori anyaszínházam, amit szerelmetes apaként szeretek és gondoztam, amíg gondozhattam úgy tekintettem rá, hogy az a családom. Nem véletlenül, engem nagyon kevésszer szólítottak főigazgató úrnak vagy direktornak. Dirinek inkább, de főleg papának. Kicsit úgy éreztem, hogy családfői felelősséggel tartozom ott mindenkiért. A vécés nénitől kezdve a sztár díváig. Aztán május 31-én egy rendes színház azzal búcsúzik el a zárótársulati ülésen a társulatától, hogy a következő 2012-13-as szezon a próbatáblán olvasható szereposztással, bemutató időponttal, megnyugtató naptár-előkészíthetőségi állapotban az egyes művészek számára, de május 31-én valójában csak a szezon törtrésze volt olvasható a próbatáblán, olyan érdemi változtatásokkal, amelyekről az érintett művészek alig tudtak. A színész számára a május 31-gyel kezdődő „íme, a szabadság” című kategória az a téboly.

- Az íme, az aggodalom, a türelmetlen várakozás, hogy mi is lesz velem ősztől.

- Hogyne, addigra minden normális kőszínházban minden feladat leosztódott és tulajdonképpen a nyári felkészülés alatt van, aki már szöveget tanul, mert augusztus 21-én délelőtt tízkor már illik valamit tudni a darabról, amivel elkezdi a szezont.

- De azt mondod, hogy nem értenek a színházhoz.

- Nem. Az emberhez.

- Akkor mit akarnak a színházzal? És mit akarnak a színháztól? Valószínűleg nem az a cél önmagában, hogy Székhelyit elküldjük nyugdíjba.

- Nem. Mondom, ez túlmutat rajtam. A mesterségem, a céhem nevében mondom neked azt, amit mondok. Tessék szíves lenni érteni a színházhoz vagy nem vállalni színházvezetést, sem művészeti igazgatást, sem főrendezést, sem direktorságot. Olyanoknak kell vállalni, akik értik ezt a mesterséget. Én ugyan már fogtam kezembe kést, sőt szalonnáztam és kolbászt vágtam, krumplit is tudok pucolni, fentem is már kést és nagyon precízen szeleteltem húst is, tehát a késhez van némi rutinom és hozzáértésem.. De történetesen, ha arra kérnének, hogy szíveskedjek kivenni Bolgár György vakbelét, nem vállalkoznék rá.

- Nem is bíznám rád. De színházba elmennék és az az érdekes, hogy kevés olyan országosan ismert színész van, mint Székhelyi, akire azt mondaná valószínűleg az színigazgatók többsége, hogy nekem kell egy népszerű ember, hát kire jöjjön be a néző, ha nem Székhelyire.

- Hála a jó Istennek, ez így is van. És jobban örülnék, ha most arról beszélgetnénk, hogy a Madách Színházban fergeteges sikerünk van egy nagyszerű vígjáték eljátszásakor és az esti brávózásokból én is tisztességgel megkapom a részem és borzasztóan boldoggá tesz. Azt is mondhatom neked, hogy a Salamon Bélával – amit már csaknem ötvenedszer játszom itt, ott, amott – nagyon nagy sikerem van. A Királyhegyi emlékműsorral nagyon nagy sikerem volt. A Katonával a Karinthy színházban nagyon nagy sikerem volt.

- Sikeres és kiváló színész létedre mégis miért nem akarnak látni vagy miért akarnak jóval kevesebbet látni belőled és tőled Szegeden?

- Ezt tőlük kéne megkérdezni.

- Nem szeret az új főigazgató?

- Én nem azt mondom, hogy nem szeret.

- Vagy nem ért hozzá?

- Nem, szegény nem ért hozzá. A patikában, a körút bármelyik sarkán, a Klauzál téren, a Kárász utcán, a közértben nyolc-kettő minimum a javamra, akik ölelgetnek, és ez engem megnyugtat. Tehát az utca szeret látni engem, az utca szeret velem találkozni. Sokkal jobban szeretne velem a színházba találkozni, mint az utcán, mert az utcán zavarban van. De ez a keszonbetegsége a mesterségemnek, ehhez hozzáedződtem. A problémám az, hogy én szegedi vagyok. Ez a szegedieknek, némelyik szegedinek is gondot okoz, úgy tűnik. Úgy képzeltem el, hogy Szegeden a házból, a gyerekeim mellől logisztikailag egyszerűbb az élet, ha két-három szép feladatom van a színházban, azt elvégzem, azért tisztességesen megfizetnek és eltartom a családomat, nevelem a pici kisfiamat, az egyetemista fiamat támogatom. A három hónapos kislányom jövőjét is tudom egyengetni. Nagyobb gyerekeimnek is tudok segíteni, unokáimat is tudom gondozni. Tehát az én problémám egyszerű és polgári. Annál is inkább polgári, mert én polgári ihletésű filozófiával, nagyon nemzeti elkötelezettségű liberalizmussal és némi szocdem gyanúval vagyok vádolható. Tehát ha egy ilyen gondolkodású, világnézetű ember terhére van egy intézménynek, azt hajlamos vagyok elhinni ma. Mert ma az intézmény felső vezetése igyekszik megfelelni annak, ami kialakult.

- Na de mi az? Épp ezt szeretném belőled kiszedni, ha te tudod egyáltalán, hogy mi az, amit elvárnak a szegedi színházvezetéstől, mi az, ami miatt Székhelyi nemkívánatos? Mi az, ami indokolhatja a te nyugdíjba küldésedet? Hogy kevés a pénz? Rajtad akarnak spórolni? Mi?

- Nem, szerintem ellátott a színház. Talán még ellátottabb, mint az én időmben. Nem erről van szó. A főigazgató úr – nekem a memóriám elég pontos, hisz abból élek – azzal fogadott fél tízkor, azon a bizonyos reggeli diskurzuson, hogy nem jó hírt kell mondania, eddig tudott ellenállni a nyomásnak és tartani a pozíciómat, de ez a mai nappal véget ért. Nem kérdeztem meg, hogy miféle nyomásról van szó. Elnyomásról? Politikai presszióról? A színház belsejéből fakadó szakmai követelményről, hogy márpedig a Székhelyi tűnjön el, minimum nyolc hónapra? Ezt nem kérdeztem és tulajdonképpen nem is érdekel. Az érdekel, hogy a beszélgetésünket követően hat-hét óra múlva a főigazgató úr mégis miféle gondolat alapján hívott fel este, hogy sikerült elérnie a jobb kezét, a művészeti igazgatót, aki referált arról, hogy talán 2013 tavaszán, április végén lesz egy Füst Milán bemutató, amiben egy vendégrendező Romániából érkezvén talán gondol rám, sőt gyaníthatóan rám gondol egy szerepet illetően, és akkor természetesen szeretettel látnak. Kérdem én, nem tudta az igazgató úr reggel fél tízkor, hogy 2013-ban lesz tavaszi szezon, lesz Füst Milán, lesz vendégrendező Romániából, lesz Boldogtalanok, lesz abban szerep? Tehát ilyenekkel nem foglalkozik a főigazgató úr?

- Azt nem tudta, hogy lehet-e Székhelyi. Mert ha tényleg nyomás volt rajta, akkor lehet, hogy nem volt benne biztos, hogy szabad-e Székhelyit.

- Egy igazgatónak és ezt én tudom, rengeteg nyomással kell szembeszegülnie. Amikor én igazgatóvá lettem, akkor tulajdonképpen átvágtam a gordiuszi csomót, mint Nagy Sándor. A Kulturális Bizottság meghallgatásán ugyanis azt mondtam, hogy mélyen tisztelt politikus urak és hölgyek, minden tiszteletem az Önöké, amit a város érdekében és kulturális életéért kifejtenek, de egyet ígérhetek, hogy igyekszem a Szegedi Nemzeti Színházat a politikától nagyon-nagyon távol tartani, és pokolian közel vinni, szenzációsan közel vinni Szeged megyei jogú város fizető nézőihez, a megrendelőhöz, a közönséghez, Szeged közösségéhez. Ha hiszed, ha nem, a politikus urak és hölgyek oldaltól függetlenül mélyen megsértődtek, hogy távol akarom tartani tőlük a színházat. És akkor rávilágítottam, hogy velem mindenről lehet beszélgetni. Bármelyik halászcsárdában, a Tisza-parton sétálva lehet, de az én szobámban – ha és amennyiben én nyerem el a stallumot – politizálás nincs. Nuku. Aki politikus oda be akar jönni beszélgetni, azt én ki fogom terelni. És ehhez öt és fél éven keresztül vallásosan ragaszkodtam. Azt nem mondom, hogy nem vitatkoztam politikusokkal, de a saját pályájukon, a városházán, különböző bizottságok előtt. Szegény drága, édes , jóindulatú, segítőkész és nagyszerű embernek megismert Botka Laci polgármesteri irodájának konyhájában egy hokedlira állva veszekedtem vele, mert két méter négy centi és a szemébe akartam mondani, hogy Laci – és akkor mondtam a magamét. Azt gondolom, hogy az a színidirektor terepe, hogy a politikát saját pályán verje meg és ne verettessen meg saját pályáján, a színházában.

- De miért most lettél kényelmetlen? Lehet, hogy ez az egri botrány ütött vissza? Feltűnt ez a Székhelyi, nehogy már ebben az ügyben ő jöjjön ki valamiféle győztesként? Hát akkor válaszolunk neki Szegeden?

- Ennek az ügynek nincs győztese. Ennek az ügynek, amit Székhelyi-ügynek és egri-ügynek nevez el a sajtó vagy a média-bikkfanyelv, a hazánk a vesztese. A Szegedi Nemzeti Színházban való nem működésemnek nem én vagyok a vesztese, hanem a megrendelő. Engem ugyanis szeretnek, rám van fizető néző. Márpedig ha miattam vagy általam vagy a körülöttem kavart nyavalyák miatt pang vagy csökken vagy apad vagy lezuhan az előadásaink nézettsége és a bevétel, annak sajnos azt kell mondjam, hogy a Szegedi Nemzeti Színház és Szeged városa a vesztese. Egy tehetségtelen politikai katyvasz, amiben élünk, avatatlan kezű, tanulatlan, IQ-tlan, szerencsétlen csinovnyik nemzedék túszai vagyunk, és ha ezen nem tud változtatni a hazánk, akkor ő lesz a vesztes. És a politikai fikciókban fennen hangoztatott győztes nép vagyunk című szlogen kificamodik. És a nemzettársaink azt fogják mondani, hogy ne hazudjatok tovább. „Ez úton őrülés van”, mondják a Hamletben. Még búcsúzóul, hogy szegény József Attila – aki most sétál talán a Kossuth téren – azt mondta, hogy „S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad – édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” Ezt szerintem József Attila pont olyan komolyan gondolta, mint ahogyan komolyan gondolom most én, és semmi önsajnáltatás, semmi szentimentalizmus, semmi „jaj szegény Székhelyi, mi történt vele már megint” nincs bennem. Ha frivol akarnék lenni – és leszek is –, azt tudnám mondani, hogy az egri-ügy kapcsán, a díszes jelzői szerkezet kapcsán unom a szappanoperákat.

- Akkor erről most mindenki gondoljon, amit akar. A frivolságról is.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!