Galamus.hu - Bolgár György interjúi a Galamusban

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2012. június 5.

Nyomtatás

Részletek: Bolgár György - Megbeszéljük; 2012. június 07. csütörtök, 03:26; Megbeszéljük

2. oldal / 4

Marad államtitkár, véleménye Nyirőről és a táskában a hamvakról
Szőcs Géza, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára

Bolgár György: - Államtitkár úr, beszélt már az új miniszterrel, Balog Zoltánnal az Ön jövőjéről? Vagyis, hogy marad-e?

Szőcs Géza: - Hadd kezdjem azzal, amivel ővele is kezdtem ezt a beszélgetést. Azt a kérdést tettem fel neki, vajon mivel magyarázza, mitől van ez a túlcsigázott érdeklődés egy szerény tárca szerény államtitkárának a politikai jövőjével kapcsolatban. Mert ha visszaemlékszünk, két évvel ezelőtt, amikor már kineveztek államtitkárnak, már az esküt is letettem, de volt még olyan internetes felület – ezeket most elő is kerestetem, mert szeretnék erről írni egy tanulmányt –, ahol azt mondták, biztos, hogy nem Szőcs Géza lesz az államtitkár. Egész biztos, és akkor mindenféle embereket mondtak. Nos, ez megismétlődött, de még hisztérikusabban és még görcsösebben. Tehát a görög államcsődnél sokkal jobban érdekelte a magyar médiát az, hogy Szőcs Géza marad-e, sőt, már kinevezték az utódaimat, már nemcsak egyet, kettőt is, jobboldal, baloldal együtt mind. Tudni vélték, hogy Szőcs Géza megy, Szőcs Géza holnap megy. A Kurucinfó állítólag azt írta, hogy holnap, pénteken kapja meg a felmondását, és két héttel ezelőtt a Népszava ugyanígy. Tehát egy teljes egységfront a médián belül azt ábrázolta, mondom a Kurucinfótól a Népszaváig, hogy Szőcs Géza megy.

– De azért remélem, nem ez a két véglet, a Kurucinfó és a Népszava?

– Hát én most azt mondtam, ahol mind a két helyen ugyanaz a hír jelent meg. Tehát csak ennyiben.

– Mit válaszolt Önnek a miniszter? Hogy vajon miért ez a hatalmas érdeklődés a szerény tárca szerény államtitkárának sorsa iránt?

– Hát ketten együtt azt sütöttük ki, hogy alighanem még az adott rendkívül krízisbeli körülmények között is az embereket izgatja a kultúra sorsa, és azt is, hogy az én személyem is valamiért mozgatja a nép fantáziáját. Talán azért, mert a tipikus kormányzati hivatalnoki kategóriából az összmegítélés szerint kilógok. A miniszter úr úgy fogalmaz, hogy én magányos harcos típus vagyok. De van, aki azt mondja, hogy öntörvényű, van aki azt mondja, hogy önfejű, van aki azt mondja, hogy ciki. De mindenkinek feltűnt eddig, hogy a kultúra területének az irányítója egy kicsit más, mint amit megszoktak ott, meg egy kicsit más, mint a többi kormánytag.

– Nem szokványos kultuszminiszter az biztos. De abban is egyet kell értenem Önnel, amit mondott előzőleg, hogy Magyarországon a kultúrát még mindig fontosnak tartják nagyon sokan, büszkék is vagyunk rá vagy szoktunk büszkék lenni rá. Ha nem is mindig ugyanarra a magyar kultúrából. És ezért úgy gondolja valószínűleg a sajtó is meg a közvélemény is, hogy nem mindegy, ki a tárcán belül a kultúráért felelős – mondjuk e pillanatban államtitkár, korábban miniszter. De még egy dolog lehet ami felizgatja a médiát, hogy köztudomású az Ön régi személyes jó viszonya a miniszterelnökkel és feleségével, tehát ha Ön mégis menne, akkor ebből arra következtethetnének, hogy ez a viszony valamiért meggyengült az elmúlt két évben.

– Hát ha ez történne, akkor lehet, hogy erre lehetne következtetni.

– De nem ez történik?

– Most azért jelezni szeretném, hogy máshogyan közelítünk. Tehát én nem pozíciókban gondolkodom, hanem feladatokban. És én ezt csak addig csinálom, amíg teljesen lehetetlennek nem látom azt, hogy az általam elképzelt vagy olykor megígért feladatokat megoldjam. Addig nem távoznék. Viszont ha ezeket mind sikerült megoldani, akkor is távoznék. Magyarul ha kiderülne az, hogy semmi esély értelmes munkára vagy kiderülne az, hogy a munkát már befejeztük az adott körülmények között, akkor azt mondanám, hogy új feladatot kérek.

– De ha jól értem a szavait, akkor Balog Zoltán miniszterrel arra jutottak, hogy még megpróbálja elvégezni azt a munkát, amit kivitelezhetőnek elvégezhetőnek tart, mert hogy például megkapja hozzá a szükséges pénzt is, lehetőséget is. És csak ha ez nem sikerül, akkor kérne magának más feladatot?

– Ez egy elem. Én most kiragadtam egy elemet, természetesen nagyon sok összetevője van egy ilyen elemnek. Én nem is annyira a pénzre koncentrálnék. Természetesen ez egy olyan költségvetés, amellyel az elmúlt két évben is, talán még a következő két évben is számolnunk kell, ami minden korábbihoz képest radikálisabb megvonást, csökkentést eredményezett a kulturális intézményrendszeren belül. És ez minden bizonnyal így marad. Éppen ebből is adódnak azért olyan feladatok, amelyeket nemhogy fontos, hanem kötelező elvégezni.

– Magyarán úgy gondolja, hogy bár sokkal kevesebb pénz jut kulturális célokra, Ön azért megpróbálkozik ezzel a lehetetlen feladattal is. Tudja, hogy mit kéne csinálni, tudja, hogy mire kellene koncentrálni, lát a maga számára még játékteret, és ezért maradna államtitkárként?

– Igen, ahogyan Ön fogalmazott Bolgár úr, az nem jár messze az igazságtól.

– És a miniszter mit mondott erre?

– A miniszter nekem nagyon régi jó barátom és jól megértem magam vele. Teljesen annak megfelelően képzeli el a dolgot, hogy az részben az én elképzeléseim, részben a feladatok által megkövetelt jelenlét, részben pedig természetesen a miniszterelnök akaratának vagy elképzelésének megfelelően történjen. Hiszen mégiscsak ő a kormányfő.

– Magyarán a döntés most Orbán Viktor kezében van, és ő még nem mondta ki a végső szót?

– Nem. Nem erre gondoltam. A miniszterelnök rábízza a minisztereire a területet, ennek a személyi vonatkozásaival együtt. Hanem arra gondoltam, hogy van egy összkormányzati koncepció, amelynek azért a fő hordozója a miniszterelnök. Tehát egyik miniszter sem arra kap mandátumot, hogy ezzel a koncepcióval ellentétes politikát valósítson meg. Hanem azt integrálni kellene. Tehát itt a kormányfő és a miniszter együtt, és az államtitkár határozzák meg közösen, hogy mire van szükség és kire van szükség, és kire milyen pozícióban van szükség.

– Na és ebben a hármasban, illetve a feladatokkal együtt négyesben Önnek megvan stabilan az államtitkári helye?

– A döntést természetesen nem én hozom, hanem a kormányzati hierarchiában a fölöttem lévők. Én úgy érzem, hogy a bizalom irántam megvan, és úgy érzem, hogy azok a feladatok, amelyeket meg kell oldanunk, továbbra is aktuálisak. Tehát nincs ezzel kapcsolatban olyan érzésem, hogy a továbbiakban ne volna rám szükség.

– Mit tud csinálni pénz nélkül? Ugye látjuk, amit korábban nem, hogy be kellett zárni budapesti színházakat. Olvassuk, látjuk, halljuk, hogy a múzeumok egy része több munkaszüneti napot kell, hogy tartson, nincs annyi ideig nyitva, mint korábban voltak. Lehet, hogy egyiket másikat, nem is keveset be is kell esetleg zárni. Ilyen helyzetben mit tud csinálni egy államtitkár?

– Tehát fogalmazhatunk úgy, hogy pénz kevesebb van. Azt, hogy nincs pénz, nem állíthatjuk. Pénz van, kevesebb van, ezt a pénzt kell jobban felhasználni. Ezen nem feltétlenül azt értve, hogy eddig rosszul használták fel, bár az is igaz, hogy az évtizedek alatt kialakult egy olyan rendszer, amely bizony olykor pénznyelőgépként működött még a legutóbbi időkig is. Hanem úgy értem inkább, hogy a 21. század változásokat hozott szerepkommunikációban, kulturális technológiában, elvárásokban, igényekben, fogyasztói szokásokban archiválási lehetőségekben. Tehát mindez együtt valószínűleg újraírja a kulturális intézményrendszer igen jelentős részének a működési elveit és gyakorlatát.

– És abban bízik, hogy az újraíró Ön lehet.

– Abban bízom, hogy vannak értelmes gondolataim azzal kapcsolatban, hogy a kevesebb pénzt hogyan használjuk fel hatékonyabban.

– Hadd térjek néhány percre át erre a szerencsétlenül végződött Nyirő-újratemetési ügyre.

– Miért, hogy végződött?

– Hát nem tudták eltemetni.

– Miért szerencsétlen?

– Hát nem tudták eltemetni a hamvait. Pedig azzal a szándékkal mentek oda, nem? Ezért is szerencsétlen, meg azért is szerencsétlen, mert szerintem egy sima kegyeleti ügyből a magyar kormány, az Ön személyes részvételével is, politikai ügyet kreált, mégpedig egy olyan író mellett, akinek a nyilas múltja nem tagadható le.

– Én ezt sokkal összetettebben látom. Kezdjük talán az elején. A magyar kormány felelőssége mennyiben határozható meg? Ő tiltotta be a temetést?

– Nem. De a magyar kormány, illetve a magyar hivatalos szervek, az országgyűlés vette kezébe az újratemetés megszervezését. Ha ez magánkeretek között vagy magánszervezetek között történik, akkor valószínűleg a román fél sem állít olyan akadályokat, mint amilyeneket állított. Amint politikai ügy lett belőle, amint az országgyűlés elnöke mondott beszédet a temetés alkalmával, a román fél is kénytelen volt politikai szintre emelni az egészet.

– Ezt nem így látom, mert a temetéshez való jog, az egy elementáris jog akkor is, ha politikusok temetik el az embert. Na most így jutunk el a másik kérdéshez. A szóban forgó író a román állam, a román nemzet, a román nép ellen semmilyen bizonyítható bűncselekményt nem követett el. Ilyenben nem marasztalható el. A román hatóságok hisztérikus reagálása Nyírő eltemetésének a gondolatára inkább egy rossz reflex, amely azt mondja, hogy hát ha ez az ember emigrációban élt, akkor biztosan háborús bűnöket követett el. De az, hogy valaki egy rosszul felmért politikai térben rosszul tájékozódva a magyar törvényhozás intézményéhez, az országgyűléshez legvégig ragaszkodva úgy gondolja, hogy ebben az országban mégiscsak a parlament a legfőbb úr, és a végsőkig kitart a parlament mellett, ez még nem háborús bűn. Ez lehet egy hiba, még az is lehet, hogy egy politikai bűn. De ezzel ő nem csinált semmi rosszat. Senkinek a vesztét nem okozta. Nem írta alá olyasmit, nem mondott olyasmit, nem hívott fel olyasmire, aminek a tartalma a mai értelmezésünk szerint háborús bűn lenne. És el kell mondanom, hogy a háború után, tehát 45-46-ban, amikor nagyon széles ívben és könnyű csuklóval osztogatták a háborús bűnös ítéleteket, például Wass Albert is kapott ilyet, Nyirő ellen ilyen vádat nem mertek megfogalmazni. És én emlékszem arra, sajnos kamaszkoromból, és nem volt időm még utánamenni ennek a dolognak, én Dés városában hallottam ezelőtt körülbelül mintegy negyven évvel egy történetet egy dési emberről, akit úgy hívtak emlékeim szerint, hogy Darabont vagy Darabán Pál, csak itt kivégeztek népbírósági ítélettel Magyarországon háborús bűnösként, és a vád az volt, hogy megölte Raul Wallenberget. És ez 45-ben vagy 46-ban történt. Tehát a népbíróságok ennyire megalapozott ítéleteket hoztak akkoriban mindkét országban. Romániában és Magyarországon is. De hogy Nyirőt még ilyen körülmények között sem merték háborús bűnösség vádjával illetni, az azért sokat elmond. És ha most, tegyük fel a legrosszabbakat, Nyirő azon kívül, hogy írt egy-két olyan újságcikket, amely tartalmilag nem, de mondjuk dekorációiban elkeserítő, ugye dicsérte Göbbels figuráját, ezt tudjuk, jelentős politikusnak látta, és természetesen emögött nem látta mindazt vagy nem akarta már látni, ezt nem tudjuk, ami az egész náci rendszer szörnyűségeinek az együttese volt, de ezt leszámítva nincs, nem jelenik meg a műveiben emberellenes tartalom, nem jelenik meg uszítás, sőt, ugye most közkézen forog, hogy a Libanon című zsidó irodalmi folyóiratban, amely Erdélyben jelent meg 1938-ból, ha jól emlékszem, ebben a zsidó folyóiratban az Uz Bence egyik jelenetéről áhítatosan írnak, amelyben Uz Bence és a zsidó kereskedő találkozásáról és kapcsolatáról van szó. Énszerintem nem érhető tetten sem a nyilas, sem fasiszta, sem antiszemita, sem a háborús bűnösség Nyirő Józsefnek sem az irodalmi életművében, de még a nem irodalmi életművében sem nagyon.

– De hát azért kitartott 44 október 15-e után a magyar parlament tagjaként Szálasi mellett. Az nem lehet, hogy ne látta volna, mi történik körülötte. Nem látta volna azt, hogy százezrével viszik el a magyar zsidókat Németországba, ne látta volna, hogy nyilasok gyilkolják a zsidókat a Duna-parton. Ezt mind nem lehet, hogy ezt ne tudta és ne látta volna, vagy ne akarta volna látni. Vagy valószínűleg ez történt, ahogy Ön mondta, hogy nem akarta talán látni. De ezt lehet politikai bűnnek minősíteni. Én annak minősíteném. Egyetértek Önnel abban, hogy ha személyesen nem bizonyítható rá bűncselekmény, akkor nem volt háborús bűnös. A kérdés azonban csak az, hogy ilyen politikai múlttal miért a magyar hivatalosság, a magyar kormányzat veszi magának a bátorságot vagy érzi annak szükségességét, hogy neki kell újra temetnie Nyirő Józsefet? Miért nem bízza ezt mondjuk magyar írókra vagy romániai magyar írókra, akik szerint Nyirő megérdemli az újratemetést. És akkor nem lett volna belőle országra világra szóló ügy.

– Igen, hát elég sok idő eltelt, és sem a Romániában létező írószervezetek, sem a magyarországi írószervezetek nem tartották ezt fontosnak, és akkor, bár én nem vagyok hivatott tolmácsolni az országgyűlés elnökének a gondolatait meg értelmezni ezeket, nyilván úgy gondolták, hogy ez egy olyan mulasztás, amelyet a ha a magyar szellemi élet nem kezdeményezi, akkor akár a magyar politikai életből is indulhat ilyen.

– Na de azért, mert irodalmilag értékelték olyan nagyra Nyirőt? Hát akkor nyilvánvalóan más politikai megfontolás kellett hogy legyen emögött.

– Azt én teljes mértékig kizárom, hogy Nyirő Józsefet olyan megfontolásból kívánták volna akár rehabilitálni, akár egy országgyűlés által kezdeményezett temetés révén – hogy mondjam – felmenteni, amely arra irányult volna, hogy az ő… nevezzük ezt nyilas hovatartozásnak vagy a nyilas kormány melletti kitartása, hogy ez volna a cél.

– Nem ezt akarták vele megtámogatni?

– Nem ezt akarták.

– Utólag, hetven évvel később.

– Teljesen nyilvánvaló. Szerintem lett volna és lenne még olyan, még akár író is, akinek a szellemisége bevallottan sokkal jobboldalibb volt Nyirőénél, és deklaráltan a műveikben is megjelenik. Nemcsak a publicisztikájukban, tehát nemcsak ráutaló módon, hanem vállalt módon bizonyítható, hogy valaki a nyilas mozgalomhoz vagy annak az ágához tartozónak deklarálta magát.

– De mégis nem érzi az egész ügynek a kényességét? Politikailag is, emberileg is, mindenhogyan.

– Én azt gondoltam, azt gondolom, hogy ha a román hatóság nem fújják fel – és sajnos ebben voltak szolgálatkész, szervilis magyar tettestársak is –, ha nem fújják fel, az egész lezárult volna egy jelentős székely íróhoz méltó módon. Itt hadd mondjam el, hogy azért a magyar művészet egyik alapvető remekműve Szőcs Istvánnak az Emberek a havason című filmje, azért mégiscsak ennek az írónak a műveiből, szellemiségéből táplálkozott, abból épült fel, abból lett a film, és született magyar opera is.

– Hát ha minden nagy film forgatókönyvíróját vagy alapművének íróját az országgyűlés elnöke temetne el, akkor azt mondanám, hogy ebben van valami. De így? Ez általában nem szokott megtörténni.

– Hát most már azt gondolom, hogy hál Istennek, Nyirővel eljutottunk az utolsó jelentős íróig, akinek az életművét jó esetben vissza tudjuk integrálni a magyar szellemi értékek világába. Én azt hiszem, itt van az a vonal, amelynél megállhatunk. Itt kettőnk közt – nem tudom hányan hallgatnak – hadd mondjam el azért, hogy például volt egy költő, Sértő Kálmán, szóba is került a neve az elmúlt hetekben. Aki jelentős költő volt, de ő oly módon elkötelezte magát, egyébként szerencsétlen módon, mert félrevezették, a nyilaskeresztesek mellett, hogy nemhogy rehabilitálni nem lenne helyes, hanem egyáltalán magyarázgatni sem azt, mit miért tett. Énnekem egy régebbi szövegemben Sértő Kálmán fel is merül mint Bartók Béla ellentéte. De még ezt is rossz néven vették tőlem, hogy míg Bartók az erkölcs képe, és tisztánlátó, a politika mocskától meg nem érintett ember, addig egy másik nagy tehetség, ha nem is bartóki lángész, de egy jelentős költői tehetség, Sértő Kálmán, mi módon válhatott ellen-Bartókká, tehát a negatív géniusszá, aki mocskos, alantas és vállalhatatlan bűnök, politikai bűnök között végezte morálisan és szellemileg. És ha még egy szóra feltarthatom. Ugye itt megjelent velem kapcsolatban az, hogy ezeket a Nyirő-hamvakat én csempésztem volna.

– Gondoltam, ezt már nem is kérdezem meg Öntől, őszintén szólva.

– Én az Indexnek világosan válaszoltam a kérdésére. Tehát arra a kérdésére, hogy az udvarhelyi temetőben, a Papkertben nálam voltak-e a hamvak. Azt mondtam, hogy erről nem nyilatkozom. De arra a kérdésre, hogy én vittem-e át a hamvakat, vagy hogy vagy valami hasonló volt, arra világos választ adtam, hogy nem. Nem. Nem én vittem át a hamvakat.

– Akkor mi volt a táskában? Miért tette oda azt egy temetői vagy temetési beszédben az író képe alá?

– Nos az, hogy nem vittem át a hamvakat, ez nem jelenti, hogy adott pillanatban nem lehettek nálam a hamvak.

– És ez volt az adott pillanat?

– Erre most nem válaszolok. De azért engedtessék meg nekem, hogy itt most egy picit írónak is tekintsenek, és vegyük azt a műfajt, amit performansznak nevezünk. Hogy akkor, amikor az ország minden országútján Nyirő hamvakat keresnek a rendőrök és a titkosrendőrök, és a vámosok és a határőrök, akkor annak, hogy ott van egy táska azon a pódiumon, lehetett egy olyan üzenete is, hogy esetleg ott van, amit keresnek, közelebb is, mint gondolnák. És lehetett volna egész egyszerűen az egész helyzet abszurd voltára felhívó gesztus, tehát ahogy mondtuk, performansz, hogy ilyen világban élünk, ahol egy táska, adott esetben akár egy üres táska is, olyan szimbolikus jelentésekkel ruházódhat fel, olyan szimbolikus jelentéseket nyerhet, amelyek akár az egész nemzet képzeletét elkezdik foglalkoztatni. Nos hát ennyit akartam még hozzáfűzni.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!