A „vérmagyarok” szerint a „nemzetellenesek” törik
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2010. június 11. péntek, 05:39
Látszólag jelentéktelen az eset, de remélem, érthető lesz, hogy mégis miért ezt választottam.
Seszták Ágnes publicista szerint mindig a nemzetellenes liberálisok és baloldaliak azok, akik rendszeresen és jellemzően rosszul használják a magyar nyelvet (Magyar Nemzet, június 3.).
Nem kell messzire menni, hogy az ember azonnal találjon meggyőző ellenpéldát – itt van mindjárt a mindenmagyarok kormányának szóvivője, akinek egy laza Ctrl C - Ctrl V-vel már két szövegét is betettem a gyűjteményembe. Ő a legutóbbi nyilatkozatában azokat akarta megnevezni, akiknek nagy nehézséget okozott, és akiket érzékenyen érintett az árvíz, a képet azonban így sikerült formába öntenie: „Több mint 1,5 milliárd forintot kapnak azok a családok, akiket nagyon nehezen és nagyon érzékenyen sújtott ez a természeti csapás”.
Mint látható, a „nehézséget okozni” és az „érzékenyen érinteni” vonatkozási rendszere túl bonyolultnak minősült a számára, ahogyan az is, hogy kétféle minőségű helyzethez külön-külön igéket kell alkalmazni. Ezért az egész képletet egyetlen szerkezetté vonta össze, hogy ahhoz elég legyen egyetlen ige: a „sújtani”. Ami egyszersmind arra is szemléletesen utal, hogy ilyenkor mennyire nem pusztán egy adott, nemzeti nyelv használatával van baj, hanem sokkal inkább a képszerű és koncentrált gondolkodással.
Tegyük fel, találok ehhez a példához egy szellemes poént (nem találtam), megfogalmazok hozzá egy konklúziót („két eset van: vagy a kormányszóvivő is gaz nemzetellenes balliberális, vagy nem igaz, hogy csak a baloldalon rongálják a nyelvet”), a pakkot elküldöm mintegy helyesbítésként a Magyar Nemzethez (dehogy küldöm), és ott le is hozzák (az volna csak a forradalom). Mi történt ettől? „Nemzetellenesék” oldalán az olvasók kaptak egy én- és közösségerősítő kispublit, amelyen jól szórakoztak, és ez egy időre oldotta a feszültségeiket. „Vérmagyarék” oldalán pedig látszólag egyensúly jött létre: megtudhatták, hogy nemcsak „azok”, hanem „ezek” is szoktak hibázni, és azután ezt vagy elhitték, vagy nem.
A kérdés az, hogy valóban történt-e bármi olyasmi, ami bármiféle módon előbbre viszi a gondolkodást a média egészében, esetünkben a magyar nyelv használatáról. Azt kell mondjam, hogy az ég világon semmi ilyesmi nem történt. És nem pusztán azért nem, mert „vérmagyarék” között a többség úgyis megmarad a „mieink a tökéletesek” álláspontnál, amiképpen „nemzetellenesék” oldalán is az lesz a maximum, hogy „legalább jól megmondtuk nekik”, és ez, ugyebár, nehezen tekinthető akár tárgyszerű konszenzusnak, akár bármiféle kiegyensúlyozottságnak. Hanem azért nem történt semmi, mert maga a nézőpont hamis: az, hogy nincs az életnek olyan tényezője, amit ne az ember politikai pártállása illetve a – „vérmagyaréknál” bevett módon ezzel szorosan összekötött – biológiai származása határozna meg, totálisan. Egyszerűbben szólva: az hamis, amely szerint a nyelvrontásnak is van pártállása. És mivel maga a nézőpont hamis, az ítéletidő végéig sorolhatunk példát-ellenpéldát, a gondolati rendszerből ezekkel sosem fogunk kikerülni. És azt sem fogjuk tudni megoldani, hogy bármely téma megvitatása bármennyit is oldjon a két, nagy blokk zárványszerű elkülönülésén.
Narrativa – flickr/jef safi
Van még az a megoldás, hogy minden példa kapcsán mindig konzekvensen bebizonyítjuk, hogy a szerzője se nem jobb-, se nem baloldali, illetve ha a szerzők csoportját már reprezentatívnak tekinthetjük, akkor azt is, hogy azoknak mind a biológiai származásuk, mind a vallási megoszlásuk a legteljesebb kiegyensúlyozottságot mutatja. Ennek alapján talán elég meggyőző lesz a társadalom számára, hogy a magyar nyelv vagy a nyelvi képalkotás elhibázása egyfelől nem feltétlenül szándékolt támadás, bármi ellen, másfelől alapvetően nem függ össze sem pártállással, sem származással. Így már példák tucatjaival tudjuk érzékeltetni, hogy amikor a keresztény családból származó, ám hátrányos kistérségi környezetben élő, egyedülálló szülő írja le, hogy „a puma egy igazi, magányos farkas”, vagy hogy „a tüntetők fenyegető fellépésre korlátozódtak”, akkor ezt nem azért teszi, mert „a lelkében súlyos, pszichés tényezők dúltak mások ellen”, hanem mert aznap egyszerre volt a nagymosás és a szülői értekezlet. Ugyanígy vélhetően a Magyar Nemzet szerzője sem feltétlenül éppen akkor gyűlölte a zsidókat, amikor úgy látta, hogy egy „szituáció bukdácsolhat választásról választásra”. (Ettől persze egy bekezdéssel lejjebb már gyűlölhette, de az egy másik kérdés.) Inkább az lehetett, hogy az előző este túl sokáig nézte a Tanú című filmet, melyben „a helyzet fokozódott”, és a kialvatlanság diktáltatta vele a kontroll nélküli analógiát. Sajnos azonban ehhez a bizonyítási folyamathoz legkevesebb egy népmozgalom kell, az élén egy adatvédelmi ombudsmannal, hogy meg lehessen oldani a szerzői hátterek teljes feltérképezésének biztonságos, a visszaéléseket kizáró közzétételét.
Az az érzésem, ennyit nem ér a dolog. Így sajnos nagyon úgy néz ki, hogy meg kell várnunk, amíg a sajtóban nem minősülnek tényezőnek a hamis nézőpontok, és nem minősülnek mérvadó újságíróknak az ilyeneket hangoztatók – és akkor ezt itt most nyitva is hagyom.
