Dilettánsok és dezertőrök
- Részletek
- 2012. máj. 29. kedd, 03:51
- Hanák András
Nem akármilyen „kivételes” panasszal debütált a tágabb közvélemény előtt az Alkotmánybíróság. Egy utólagos normakontrollra irányuló indítvány panasz formájában történő reinkarnációja tárgyában hozott döntést a testület május 22-én. A Szabadság és Reform Intézet (SZRI) panasszá szelídített indítványa arról szólt, hogy az abban tételesen felsorolt törvények és állami aktusok együttesen (mondjuk azt, hogy aggregált módon és kumulatív hatásukban) a hatalom kizárólagos gyakorlására irányuló „nyomulást” jelentenek, és mint ilyenek, tilalmazottak voltak a régi Alkotmányban, és ugyancsak tiltottak az új Alaptörvényben. Mivel az SZRI a populáris akció eltörlése következtében 2012. január 1-jét követőn elvesztette indítványozó jogkörét, az átmeneti szabályok azt írták elő, hogy szelídítsék panasszá az indítványukat. Az Alkotmánybíróságról szóló törvény 26. § (2) bekezdése szerint kivételes esetben panaszt tehet minden olyan személy, akit valamely alkotmányellenes jogszabály miatt közvetlenül, bírói vagy hatósági döntés közbeékelődése nélkül ér érdemi jogsérelem. Ennek keretében az SZRI (és több korábbi indítványozó) arra kényszerült, hogy valaminő közvetlen „személyes” érintettséget igazoljanak.
A panasz abból indult ki, hogy az Alaptörvény is tartalmaz egy „ellenállási klauzulát”, amely szerint „/S/enkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni”. Márpedig a 2011-es esztendő ellenforradalmi jogalkotása és intézményi keretei az SZRI panasza szerint a hatalom kizárólagos birtoklására irányultak. A panasz több mint fél tucat törvény, a decemberi „átmeneti” törvény és az Alaptörvény kiemelt szabályait kifogásolta. ezek szerinte olyan közjogi rendszert építenek ki, amelynek célja a hatalom kizárólagos, hosszú távú birtoklása. Mivel a választójogi szabályrendszer akkor még nem állt össze, mint ahogy ma is több fontos eleme mozgó célpont, a panaszos a versengő politikai erők méltányosan azonos részvételi lehetőségét kizáró törvényt – amely ha nem is az utolsó, de igazán erős szög a liberális jogállam koporsóján – még nem tehette kifogásai részévé.
Az Alkotmánybíróság végzése a panaszt elutasította. A bírák szerint az sem formai, sem tartalmi értelemben nem felelt meg az érdemileg elbírálható kérelem feltételeinek. Az Index tudósítója véleményes színezetű tudósításában dilettánsnak nevezte a panaszt. Egy szigorú vagy történetesen cinikus szemszögből a panasz nyilván súrolta a dilettantizmus határait, mivel az inkább tűnik kiáltványnak, vitairatnak vagy kiáltásnak, mint szakszerű petitummal bíró kérelemnek. Figyelemfelhívás, trombitaszó volt ez a panasz, amely első ízben kívánta döntésre bírni a megújult Alkotmánybíróságot a magyar ellenállási klauzula mibenlétét, terjedelmét, lehetőségeit illetően. Az Alkotmánybíróság kikerülte az érdemi választ, lenyűgöző magabiztossággal – és egyhangú döntéssel – azt felelte a panaszosoknak, hogy az általuk kifogásolt törvények tekintetében nem állapítható meg az ő „személyes, közvetlen és tényleges” érintettségük. Tette ezt oly módon, hogy árva szót sem ejtett arról, hogy az ellenállási klauzula értelmében és a konkrét törvények alapján mit jelentene, miben állna a „személyes, közvetlen és tényleges” érintettség. Ne feledjük, az ellenállási klauzula oly módon fogalmaz, hogy „senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom kizárólagos birtoklására” és „mindenki jogosult és köteles fellépni” az ilyen törekvésekkel szemben. Igazi dilettantizmus vagy – nézőpont kérdése – magas szintű professzionalizmus az ilyen helyzetben minden magyarázat nélkül leszögezni, hogy a „mindenki” történetesen nem vonatkozik az SZRI-re; ezek a népek voltaképpen senkik, akiknek a közvetlen és tényleges érintettsége nem állapítható meg. Nem mintha könnyű feladat lenne az ellenállási klauzula értelmezése, alkalmazása. Magam sem tudom, hogy miként döntenék az SZRI-panasz érdemének tárgyában. A későbbiekben kitérek arra, hogy egyáltalán alkalmas intézmény-e az alkotmánybíráskodás a jogállamot eltemető, cunami erejű törekvések megakadályozására. De az érdemi döntés nehéz feladatát aligha lehet formálisan kongó elutasítások végzése mögé bújva megkerülni.
A kivételes panasz premierje tehát nem igazán ígéretesen sikerült, ami előrevetíti azt, hogy a csodafegyver még a kivételes esetekben sem tudja helyettesíteni a populáris akciót. Sokan elmondták, mi volt az előnye a korábbi populáris akciónak. Talán kevesebb hangsúly tevődött arra, hogy az alkotmányvédelem tág normakontrollja a „poszt-diktatúra” országaiban a nagy mellényúlásokat, a feltűnő kilengéseket gyorsan tudta orvosolni. Erre a legtöbb „poszt” világban, így Közép- és Kelet Európa másodgenerációs alkotmányaiban is szükség volt, és nagyjában-egészében működött is a rendszer. Az alkotmányjogi panasz az alkotmányvédelem terén jó kiegészítő, de nem pótolja a hagyományos potens normakontrollt. A kivételes panaszról pedig hamarosan kiderülhet, hogy alkotmányvédelmi funkciójában olyan lesz, mint a fehér holló. Miként arra Kiss László párhuzamos véleménye rámutatott, a panasz alkalmas eljárásnak tűnik a méhek repülési magasságát szabályozó jogalkotás alkotmányosságának elbírálására, még akár a kivételességi eljárásban is, ha azt a közvetlenül és ténylegesen érintett polgárok kezdeményezik. Hogy kik volnának az érintettek? A méhészek szinte bizonyosan, az állatvédők talán már kevésbé, és szinte biztosra vehetjük, hogy a csekély értelmű medvebocsok egyáltalán nem. Szóval az ellenállási jog tekintetében mintha azt mondaná az Alkotmánybíróság, hogy az SZRI-féle Tiborc-panaszosokat nem illeti meg a kivételes érintettség, az egyébként is enigmatikus ellenállás joga mintha a kiváltságosabb, nemesebb urak privilégiuma lenne.
Ennél nem meglepőbb, de továbbra sem fogadható el a régi-új alkotmánybírák következetessége a tekintetben, hogy alkotmánymódosítások alkotmányosságát „hatáskör hiányában” nem hajlandók megvizsgálni. A hatáskört is természetesen a felülvizsgálat formai követelményének tekintik, ily módon az alaptörvény bármely módosítása elkerüli az alkotmányosság mércéjét. Holott jól látható, hogy az alaptörvény sorai közt, aztán az alaptörvény-pótlónak tekintett átmeneti törvényben, illetve az alaptörvény első módosításában több olyan dolog búvik meg, amely nem összeegyeztethető az alaptörvény által konstruált „csökkentett habzású” alkotmányosság követelményeivel. Egy olyan Alkotmánybíróságnak, amely megkurtított jogkörében, a megregulázott alkotmány alapján mégis meg kívánna felelni annak a szerepnek, amelyet az alkotmány őre-szerepnek nevezünk, nem lenne szabad lemondania arról, hogy az arra méltó indokolt esetben az alkotmánymódosítás alkotmányosságát is elbírálhassa, és szükség esetén a gazt kigyomlálhassa. Ha erről lemond, majdhogynem önként és dalolva, akkor az alkotmányosságot hagyja cserben. Az alkotmány őréből ily módon lesz dezertőr. Az Alaptörvény strázsája. És ha félelmében, aggódva és rettegve teszi mindezt, az sem teszi tettüket sokkal bocsánatosabbá.
Megjegyezendő azonban, hogy ha 2011 nyarán talán indokolt volt is a félelem, az egzisztenciális aggódás, 2012 nyarához közeledve jóval kevésbé az. Némi bátorságot önthetett volna a lelkekbe az is, hogy amikor igazán az élére állították a garast az alkotmányosságból gúnyt űző fülkeforradalmárok, akkor az Alkotmánybíróság első elnöke is hajlott arra, hogy az alkotmányosság védelme érdekében olykor az alkotmánymódosítás alkotmányossága és megvizsgálható. Ezt a lehetőséget azóta rendre elutasította az Alkotmánybíróság. Minden egyes visszautasító döntéssel azonban egyre mélyebbre ássa magát egy olyan gödörben, amelyből nincs menekvés. Van persze olyan alkotmánybíró, aki ezt így szeretné, a gödör mélyén érzi jól magát, és meglehet, hogy ma már ez a többség. De ha vannak még olyanok, akik mégis inkább az alkotmány őre-gárdához szegődnének, alaposan meg kellene fontolniuk felfogásukat. Elszomorító, hogy egyetlen alkotmánybíró, Kiss László, tartja fontosnak, hogy visszatérő vehemenciával érveljen az alaptörvényi szintű normák felülvizsgálhatósága mellett. Vajon a többiek szerint az alaptörvény igen egyszerű kétharmados módosításával bármely önkényes diszkrimináció, durva jogtiprás vagy diktatórikus hatalomgyakorlás kívül állna az alkotmány őreinek kompetenciáján? Ideje, hogy ezt ilyen szegletes módon ismét végiggondolják alkotmánybíráink. Három nyiszlett törvény 2011 decemberében történt megsemmisítése aligha volt elég. És néhány – egyelőre még nem is látható – sovány keszeg ebben az évben sem védi meg az alkotmányosságot.
Természetesen a józan megfigyelő nem tekinthet el attól, hogy reálisan értékelje az alkotmánybíráskodás lehetőségeit. Az elmúlt két esztendő jogállami ellenforradalma azt is tesztelte, hogy az alkotmány elhivatott őreinek lehetőségei hol reálisak, és hol érnek véget. Hogy mire alkalmas az általunk megismert „poszt”-korszak alkotmányvédelme. Röviden azt mondhatnánk, hogy eseti kilengéseket, aberrációkat meg tud állítani, a fékek és egyensúlyok módszeres leépítését már aligha. Nincs ebben semmi meglepő, a modern alkotmánybíráskodás funkcióit így alakították ki a fasiszta hatalomgyakorlást és a kommunista diktatúrákat elutasító és meghaladó új demokráciák. Az alkotmányvédelem jól működik, ha egyedi kilengések következnek be, ha a business as usual alkotmányosság rendjét zavarja meg egy-egy jogalkotási, jogalkalmazói fekete bárány. A helyzet nehezebbé válik, ha lassan a fekete bárányok kerülnek többségbe. A hagyományos alkotmányvédelem tehát olyan gát, amely a víz normális szintű emelkedésétől, egy-egy nagyobb hullámtól véd meg. De ez a gát nem alkalmas a földrengés által elődidézett alkotmányos cunami feltartóztatására. Az ilyen vízözönnel szemben nem nyújt védelmet az Alkotmánybíróság jogorvoslati eszközrendszere, és természetesen az ellenállási záradéknak nevezett klauzula sem képes az Alkotmánybíróság előtt hatékony védelmet nyújtani.
In retirement – flickr/CarbonNYC
Ennek a helyzetnek nyilván több következménye lehet. Ha nem működik az alkotmányos védelem, akkor nem is ilyen úton szerveződik meg a védelem. Ebben a körben talán nem először mondom el megtörtént anekdotámat. Még a fülkeforradalom előtt a Jobbik tüntetett a Donáti utcában a Szent Korona elzálogosítása ellen, mivel Balsai István akkor éppen azzal hergelte a népeket, hogy az IMF-hitelért a Szent Koronát is a zaciba adta a szocialista kormány. A tüntetés részvevői épp akkor mentek hazafelé, amikor én baktattam az autóm felé a Gyorskocsi utcában. Egymással szembe mentünk, és gondoltam, megkérdem tőlük, konkrétan miért tüntettek. Elmagyarázták. Megkérdeztem azt is, hogy miért éppen az Alkotmánybíróság előtt tüntettek, mit tehet minderről az Alkotmánybíróság. Az egyik jó svádájú tüntető frappánsan felelt: hát pontosan ez a probléma itt, ha már az Alkotmánybíróság sem tehet semmit, akkor valóban nem marad más eszköz, mint a forradalom.
Szóval akkor ballagunk a forradalomba?
Írásai a Galamusban:
G-7
Basta
Countdown – Keith Olbermann távozik
Minden macska (ember nem lehet)
A médiatörvény szégyen (Ab-indítvány helyett)
Minden macska (ember nem lehet)
Marad a híresztelés
Alkotmányozni nem mindig szabad, de olykor érdemes
Kerget a tatár
A szótlanság szabadsága
F D R
Gauche caviar – a DSK-ügyről
Master of the House
Az égben és nem az égen
Honduras (HON) – Hungary (HUN)
Apró ellenvetés, gigantikus probléma
Megmondta, hogy megmondja majd, mit mond a jog
Kasszandrák, Kasszendrék (Sliding Doors)
The Boxer: Joe Frazier
It’s been a Hard Day’s Night
Annus horribilis
Megfejtés a találóskérdésre
Köztársaság
Intellectual Mismatch
Plágium 2
Alkotmánybírósági beadványok tára
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
