Önvédelem
- Részletek
- Vendégek
- 2012. máj. 20. vasárnap, 05:51
- Bitó László
Részlet a szerző várhatóan 2012 őszén megjelenő, Az örökség című 56-os elbeszéléssorozat-regényéből.
– Mindig hálás vagy, ha felébresztlek rémálmodból, de ébren miért nem mondod el, mi gyötör? Ha kibeszélnéd magadból…
– Hogyan mondhatnám el azt, amit elmém nem mer elém tárni? Ami csak fel-felrémlik álmaimban?
– Talán bánt, hogy meg akarlak ismerni? – kérdezte kedvesem, már nem először, de most hozzátette: – Munkaszolgálatos éveidről többet tudtam meg a barátaidtól, mint tőled.
– Nem gondolod, hogy talán nekem is könnyebb róluk mesélnem, mint magamról?
– Ők magukról is könnyebben beszélnek, mint te.
– Azt csak hiszed, drágám. Talán Karesz elmondta, miként mentette meg a megroppant támfák közé szorult jobb karját és ép elméjét?
– Karesz szerint ez csak a te írói fantáziád terméke.
– Inkább csak nem képes visszaemlékezni arra, hogy a vájár le akarta vágni a karját, mert másképp nem tudta volna kiszabadítani. Attól tartottak, ha csak hozzáérnek a megroppant támfához, beomlik az egész vágat, Kareszt pedig nem hagyhattuk ott.
– Biztos vagy benne, hogy nem valaki mással esett meg? Karesz…
– Látod, Priscy, erről van szó: elménk önvédelmi rendszere sokféleképpen kezeli azt, amit nem tud elviselni. Karesz kitörölte az emlékezetéből, én meg kiírom magamból, de ehhez akár százszor is át kell élnem. És nem mindig csak verítékes rémálmaimban… Bármi eszembe juttathat valamit napközben is, amivel már évek óta küszködöm, s ami még nem kristályosodott ki annyira, hogy feltehessem a könyvespolcra. Karesz történetét nekem is fel kellett dolgoznom. Először még a bányában írtam meg, és azóta többször is átfogalmaztam. Egyszer ott is hagytam az íróasztalomon napokig: reméltem, hogy titkon elolvasod, de te túlságosan is tiszteled a „magánszférámat”, ahogy mindig mondod. Ha akarod, felolvasom.
Csak akkor léptem a könyvespolchoz a nem tudományos írásaimat tartalmazó egyetlen dossziéhoz, amikor Priscilla boldogan rábólintott ajánlatomra. Aztán kényelembe helyeztük magunkat az ósdi karosszékekben az első manhattani lakásunk díszeként szolgáló, rég lezárt kéményű márványkandalló két oldalán. Mindjárt bele is fogtam:
– Vágjatok fejbe! Hagyjatok itt megdögleni, de a kezemet ne vágjátok le! – üvöltött barátom fájdalomtól eltorzult arccal, miután a beomló szenet visszafogta ugyan a támfák mögé csúsztatott tűzőfával, de az egyik másfél arasz átmérőjű támfa megroppant, és alkarját a mellette állóhoz szorította.
– Ne mozogj – ordított rá Schultz –, ha kiugrik a kapfni, az egész bányát ránk omlasztod.
Mintha az öreg vájár szavát akarná igazolni, a fölöttünk tornyosuló fél kilométernyi föld nyomásától hatalmas robajjal roppant meg egy még vastagabb támfa.
– Jobb, ha itt pusztulok. Nem tudok fél kézzel élni… – nézett ránk Karesz esedezve. – Már nagydíjakat nyertem Mendelssohn hegedűversenyével, mielőtt leküldtek ebbe a pokolba… – próbált a vájár szívére hatni. De láthatta, hogy az öreg aligha tudja, ússzák-e vagy futják azokat a versenyeket: éppen a nadrágszíjával kötötte volna el a vérkeringést, gyors műtétre készülve, de barátom végső elkeseredésében nekifeszült, hogy kiszabadítsa magát. Hárman is odaugrottak, hogy lefogják.
– Maradj nyugton, Karesz, hozok segítséget a fejtésből – válaszra sem vártam, csak reméltem, hogy felismeri a hangom, és eléggé hisz bennem, hogy nyugton maradjon.
Szinte pillanatok alatt felpréseltem magam a már alaposan bedagadt gurítón, és azzal ijesztettem rá a brigádra, hogy aligha jutnak ki az alsó szinten: ha az a szerencsétlen Karcsi magára rántja az ácsolatot, ki tudja, hol áll meg az omlás. Jöttek is mindjárt, ki-ki egy támfával, pár tűződeszkával, fejszékkel, fűrésszel. Percek alatt készítettek egy új ácsolatot a megroggyant alá, de még így sem mertek hozzányúlni a Karesz már kékülő karját csapdában tartó támfákhoz.
– Menjenek ki innen – ordította Karesz. – Kiráncigálom magam – kétkedve néztünk rá, de ő nem hagyta annyiban: – Most már nem dőlhet ránk az egész. Legfeljebb engem kell kikotorniuk a szén alól, ha megindul az omlás. Te is menj, Tibi! – parancsolt rám.
Alig értünk biztonságos távolságba, amikor Karesz fájdalmas kiáltását morajlás fojtotta el. Csak pár másodpercig tartott, már rohantunk is vissza, vakon a szénporfelhőben, és alig egy perc alatt kiszabadítottuk barátomat a puha szénpor alól.
Karesz megmentette a jobbját, de aztán az ép elméjéért kellett megküzdenie. Ez nehezebb küzdelem volt. Miután karján a véraláfutások sárgára fakultak, és a sebek is behegedtek, az orvosi egyetemről közénk sorolt, szanitécnek kinevezett munkaszolgálatos társunk nem tudta tovább a betegszobában tartani. Engem kért meg, hogy fogadtassam el ezt a barátommal.
– Nem bírok még egyszer lemenni – sírt Karesz, mint egy gyerek, amikor nagyon óvatosan megérttettem vele, mi a helyzet.
– Nem csap a mennykő kétszer ugyanabba a fába – szégyelltem is magam, hogy minden érvből kifogyva ilyen közhelyes marhasággal állok elő. Addigra már nem rázta a zokogás, de olyan fehér volt, hogy azt hittem, kiment belőle az élet. – Jól van, Karesz, felmegyek a parancsnokságra, valahogy majd csak meggyőzöm őket arról, hogy tegyenek át a felszínre.
Karesz hálásan nézet rám, én meg gyorsan otthagytam, nehogy leolvassa arcomról, hogy nem sok reményt fűzök a misszióhoz.
– Mindig magának kell itt a bajt keverni, Molnár? – ordított rám Orsós főhadnagy, miután előadtam neki, hogy aki majdnem életét vesztette a bányában, belebolondulhat, ha még egyszer le kell mennie oda. – Kérdezze meg az öregbányászokat, hogy állhattak-e a báró úr elé ilyen marhasággal. Mit tett volna ő az ilyen munkakerülőkkel?
Hallottam már eleget a báró úrról, aki a háború előtt résztulajdonosa volt a bányának, és persze gonosz kizsákmányoló. Gyakran hivatkoztak rá tisztjeink, mondván: ahhoz képest, amit a háború előtt a bányászoknak el kellett szenvedniük, nekünk az egyetlen bajunk az, hogy el vagyunk kényeztetve. Nem akartam felvilágosítani Orsóst, hogy az öregbányászoktól tudom: sose látta senki azt a bizonyos báró urat. Csak onnan tudtak a létezéséről, hogy minden karácsonykor kaptak tőle egy címerrel díszített borítékot, benne tíz pengővel, gyermekeik pedig kis csomagokat sosem látott gyümölcsökkel, édességekkel. Nem segített volna Kareszen, ha erről az osztályharcos Orsóst felvilágosítom. Más megközelítéssel próbálkoztam:
– Nincs itt szó munkakerülésről, parancsnok elvtárs. Karesz, mármint Kolosi elvtárs szívesen vállalja a legnehezebb munkát is a felszínen, csak a bányába ne kelljen lemennie azután, ami vele történt.
– Már csak az hiányzik, hogy mindenki ezzel álljon elő. Aztán mit csinálnának idefenn a szortírozóban, ha nincs lent senki, hogy kitermelje a szenet?
Ebben, legalábbis elméletileg, igaza volt, és ezt be is ismertem. Ez annyira meglepte, hogy hajlandó volt alkudozásba bocsátkozni, aminek eredményeként egy számára talán salamoninak tetsző döntést hozott:
– Kolosit két hétre a felszínre tesszük, hogy szedje össze magát, aztán lemegy, mint mindenki más, aki nincs a halálán. – Ezzel azokra utalhatott, akik a szilikózistól már nem kaptak levegőt odalent, ahol a szén- meg a kőpor a legegészségesebb tüdőket is próbára teszi.
Karesz először nagyon örült az új beosztásnak, de ahogy fogytak a két hét napjai, egyre inkább eluralkodott rajta a félelem. Végül aznap, amikor le kellett volna mennie, nem jelent meg a sorakozó platzon névsorolvasásra. Rosszérzés fogott el, amikor érte küldtek a barakkunkba. Persze először azokat a helyeket futottam végig, ahol felakaszthatta magát. Volt vagy két centi hó a földön, úgyhogy pár sráccal körülszaladtuk a tábort, és meggyőződtünk róla, hogy közelébe sem ment a kerítésnek. Valahol a táborban kell lennie, jelentettük az ügyeletes tisztnek. Ő a délutánosokat parancsolta ki az ágyból, hogy keressék meg, akárhová bújt is. Minket pedig levezényelt a bányához.
Pokoli műszakom volt. Csak miután kijöttünk, tudtam meg, hogy barátomat térdig szarosan húzták ki a latrinából.
Lehet, hogy ez mentette meg az ép elméjét: azután napról napra csendes megadással szállt le a bányába. Csak hetekkel később kérdeztem meg, hogyan békült ki azzal a pokollal.
– Mit tehettem volna, ha már nem tudtam szarba fullasztani magam – válaszolta félvállról.
Írásai a Galamusban:
Egy civil kezdeményezés lezárása – tanulságokkal
Ez még nem a világvége
Az utolsó pillanat nyerő stratégiája
Hova tovább MSZP: megújulás, fiatalítás vagy újjászületés?
Végzetes ki nem elégítések
A szakrális naiconalizmus réme I. rész
A szakrális naiconalizmus réme II. rész
Sorozata: Hogyan láttad, hogyan látod?
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!