A magyar kultúra agóniája
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2012. máj. 14. hétfő, 06:05
Úgy tűnik, mintha a magyar kultúra éppen kimúlna, végelgyengülésben. Lassan és észrevétlenül tűnik el, hisz szinte senki sem figyel oda rá. Úgy mennek el mellette az emberek, ahogyan a hajléktalanok mellett szoktak, lehetőleg nem néznek rá és nem vesznek levegőt, nehogy megérezzék a saját tisztességtelenségük szagát. Pont azok fosztották meg a magyar kultúrát az életfeltételeitől, akik nagy hangon üvöltik bele a világba, hogy ők az „igazi” magyarok. Elvették a színházait, a filmjeit, és hamarosan teljesen kikergetik az iskolákból is. Azt mondják, az az „igazi” magyar kultúra, ami sekélyes, színvonaltalan, frázisokat puffogtató, amolyan Szabolcska Mihályos hazugság a „csodás magyar” életről. A valaha volt magyar kultúra helyét így mindenütt átveszi a dilettantizmus és a giccs.
A könnyes, trianoni szenvelgős, különös haláltánc, amit együtt járnak a jobboldali politikusok, a sajtó egy része és persze egyre többen azok közül, akik magukat történésznek, vagy társadalomtudósnak mondják. Ezt a táncot azért járják, hogy sem az, aki nézi, sem az, aki a táncolók közé keveredett, ne gondolkodhasson. Ennek érdekében nézők és táncolók búbánatos nemzeti kendővel kötik be a szemüket és félrebeszéléssel tömik be a fülüket. Ha mindez megvan, akkor, mint a drogosok, káprázatot látnak: a „nem-ország” helyett az „egész mennyországot”. Nem oly régen egy történelméről is nevezetes kisvárosban jártam, és mint amolyan kíváncsi turista, nézegettem a kirakodóvásárt. Volt ott minden, Nagy-Magyarország tálca, amin mégiscsak jobban mutatnak a disznóságok. De az egyik legszebb mégis az ómagyar tál volt, amelybe lyukakat fúrta a pálinkáspoharaknak, így aztán kitűnően alkalmassá vált arra, hogy a szabadon főzhető házi pálinkát iszogatva a kótyagos magyar tudhassa, mitől kell szomorúnak lennie. Nem mondom, a pálinka áztatta Nagy-Magyarországgal vetekedett a nagyon magyar látványkovács, aki térdig lógó hasával mindenki szeme elé tárta a valódi magyar alkat szépségét, és természetesen csupa magyaros dolgot kovácsolt: fokost, buzogányt és hasonlókat. Nem volt ott egyetlen kapa, sarló, vasvilla vagy ekevas sem. Minek is az? Az igazi, Trianon miatt jajveszékelő magyar ember nem használ ilyen felesleges dolgokat, hisz azzal csak dolgozni lehet, földet művelni, kiganajozni a disznóólat meg hasonlókat. A munkának pedig semmi köze a magyar kultúrához – üzenik nekünk a „tiszta” magyarok –, a magyar ugyanis az ő szemükben uralkodó „faj”. „Ne bántsd a magyart, mert megbánod!” – írják a hátukra a fokosokkal, karikás ostorokkal felfegyverzett agresszív „színmagyarok”. Bizonyára arra gondolnak, hogy senki se merje munkára és gondolkodásra fogni ezt a harcos népet, akinek a kezébe csakis az ostor illik, amivel a szolganépeket – mint a cigányokat Gyöngyöspatán – munkára hajtják. Vállalkozni, üzletelni, kétkezi munkát tisztességgel végezni őszerintük nem magyaros dolog. Épp így nem kellett jó száz éve az akkori dologtalan uraknak a halszagú finnugor rokonság.
A mai szentimentális bánatkultúra nem az erdélyi és szlovákiai magyarokról szól, bizony semmi köze hozzájuk! Olyannyira nem törődnek velük sem az orbánisták, de a tőlük jobbra álló „színmagyarok” sem, hogy mindent megtettek és megtesznek a román és a szlovák nacionalizmus feltámasztásáért és megerősítésért. Mindig is más érdekelte őket, nem a határon túl rekedt családok szenvedései. Csak a hatalom érdekli őket, mert ők uralkodni akarnak a horvátok, a románok és a szlovákok és minden más, a környéken és az országban lakó nép felett. Ezért keverik össze Magyarországot a Magyar Királysággal, ezért nem veszik tudomásul, hogy Horvátország nem volt Magyarország része, mert ha igen, akkor mi meg Ausztria része voltunk, és Magyarország évszázadokig nem is létezett. A trianoni hisztéria arról szól, hogy a magyar jobboldal uralkodni akar a környező népek felett, ezért található annyi sületlenség Orbán Viktor beszédeiben a magyar nép „fantasztikus” tulajdonságairól. Egy tulajdonságunkról azonban sohasem szokott beszélni, arról ugyanis, hogy a magyar nép mindig is hagyta, hogy hülyét csináljanak belőle az „uralkodásra születettek”, mert ugye, akik most hatalmon vannak, azok nyertek a „genetikai lottón”, vagy mifene. Vagy esetleg egyszerűen csak gátlástalanok és tisztességtelenek voltak, ami ugye, lássuk be, sokkal valószínűbb! Most az a helyzet, hogy az uralmon lévők és az uralomra vágyó szélsőjobboldaliak együttesen csinálnak hülyét a határon belüli és a túli magyarokból. Mi meg hagyjuk magunkat.
Great things – flickr/zdenu
Ennek a könnyes-giccses siránkozásnak semmi köze a történelmi valósághoz, nem is a múltról szól, hanem a jövőről, arról, hogy miféle nép akarunk lenni. Arról szól, akarunk-e dolgos, szorgalmas, kreatív, folytonosan megújuló és ezért szellemiekben és anyagiakban egyaránt gazdagodó nép lenni? Vagy lennénk inkább e helyett másokat kiraboló és elnyomó, fokost, kardot forgató, ámde folyton-folyvást vereséget szenvedő, bánatunkat házi pálinkába fojtó, magatehetetlen nép, akit a saját urai mindig átvernek?
Ha az elsőt választjuk, akkor meg kell szabadulnunk végre a lelkünket és kultúránkat sorvasztó-emésztő, terméketlen siránkozástól. Észre kell vennünk, hogy primitív hazugságokkal etetnek bennünket a jobboldali „értelmiségiek”, akik semmi másra nem képesek, mint a tényeket ostoba sémákba kényszeríteni. Mivel pedig ők foglalják el a kulturális intézményrendszer meghatározó pozícióit, módjuk van rá, hogy elnyomják a kiutat kereső alkotómunkát, és megnyissák az utat a dilettantizmus előtt, miközben kiátkozással és egzisztenciájuk elvesztésével fenyegetik mindazokat, akik nem hajlandóak velük együtt alakoskodni. Sajnos, ez már nemcsak lehetőség, ez a mindennapi valóság.
Mit kellene tennünk a szenvelgés és az álszent mártíromság helyett? Áder János azt javasolta, hogy most már egyezzünk ki. „Ó, micsoda európai beszéd!” – mondták meghatottan nem is kevesek. Pedig ő nem akar semmi mást, mint amit Orbán Viktor is: konszolidálni a létrehozott antidemokráciát. Hiába hivatkozott Deák Ferencre, mert aki most kiegyezik, az behódol. Behódol a magyar kultúrát elsilányító dilettantizmusnak, behódol a szentimentális és agresszív bánatkultúrának. Ha dolgos, szorgalmas, kreatív, folytonosan megújuló és ezért szellemiekben és anyagiakban egyaránt gazdagodó nép akarunk lenni, akkor mást kell tennünk. Mindenekelőtt meg kell óvnunk a kultúránkat a Szabolcska Mihályoktól, a Wass Albertektől, a Horthy Miklósoktól és a Szálasi Ferencektől. Ezeket ugyanis nem az emlékezés, hanem a jövendő formálása miatt rángatták elő és engedték szabadon garázdálkodni. Minél több Horthy tér, utca, emlékhely, szobor lesz, annál elfogadhatóbbá válik Orbán Viktor diktatórikus politikai kulturálatlansága és elnyomó rendszere. Minél több művészetileg és/vagy tudományosan silány embert emelnek be az oktatásba, annál elfogadhatóbb lesz a dilettantizmus, az Adyk, a József Attilák és a Csontváryk pedig ismét csak a kultúra megtűrt szereplői lesznek. Ki kell hát mondani minden vitézavatásról, minden Horthy emlékhelyről, Tisza szoborról stb., hogy a legócskább és a legszennyesebb hagyományokat kaparták elő a múltunkból. Zombik ezek, amelyek lelkeket pusztítani jönnek. Zombi nép, a „legpocsékabb nemzet” leszünk, ha hagyjuk, hogy így folytatódjon!
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!