Évértékelő
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2010. február 09. kedd, 05:13
Hogy a hivatalban lévő magyar miniszterelnöknek miért kell évértékelő beszédet mondania, világos – mert ettől hasonlítani fogunk Amerikára. Hogy az éppen szolgálaton kívüli magyar miniszterelnöknek miért kell, az is világos – mert a nemzet miniszterelnöke soha nincs szolgálaton kívül. Mostani évértékelőjéről már sokan megállapították: az volt benne a figyelemreméltó, hogy nem volt benne semmi figyelemreméltó. Azért ha nagyon odafigyelünk, találhatunk jellemző frázisokat.
Az első számú ilyen frázis a változás, ami ugyebár csak együtt sikerülhet. Mivel az új magyar köztársaság eddigi választásait – egy kivétellel – nem megnyerték, hanem elveszítették, a változás jelszava hatásos lehet: ha leváltjátok az eddigi rossz kormányt, minden nagyszerű lesz. A „csak együtt sikerülhet” pedig a másik oldal szavazói előtt elrángatott mézesmadzag: nektek is nagyszerű lesz.
Hogy miért volt rossz az eddigi kormányzat, arra nézve kétféle indoklás hangzott el. Az egyik nemzeti. Ez eddig is szokásos volt, de most új elemekkel gazdagodott. Eszerint ha közös értékeink integrálásával erőt mutatunk, tisztelni fog bennünket a világ, szemben az előző korszak gyönge kormányzatának szégyenével. Itt ugyan találgatnunk kell, mik is voltak az előző gyönge kormányzat szégyenei, de nem sokáig: kapásból eszünkbe juthat mondjuk az a gyöngeség, amelyet például Szlovákiával szemben mutatott a hazánkra szégyent hozó kormányzat, amely még ultimátumok benyújtásától is visszariadt, nem beszélve a hadsereg mozgósításáról. Egy másik támpont magában a beszédben is megtalálható: eszerint rosszul tette a magyar elit, hogy ahhoz alkalmazkodott, „mit kíván a tőke, Moszkva, Brüsszel, Washington”, vagyis hogy behódolt a nyugati nagytőkének. Ennek tehát, úgy látszik, már Moszkva is része, különben nem is lenne érthető az utalás, miszerint az ország nyugati zászló alatt hajózik ugyan, de észre kellene végre vennie, hogy a világgazdaságban keleti szél fúj. Nos, „a keleti szél legyőzi a nyugati szelet” jelszavának hallatán igazán tudhatjuk, honnan is fúj a szél.
A másik indoklás – szokás szerint – szociális, persze összefüggésben a nemzetivel. Az előző kormányzat azért volt gyönge, mert nem forrt egybe a néppel, hanem – lévén a milliárdos oligarchák kormánya – csak a magánérdekeket képviselte a nyugati nagytőke szolgálatában. „[M]indent a pénztőkének adtak, s az elsőbbséget élvező spekulánsok a markukba nevetnek… […] érinthetetlen szabályokat ad[tak] a pénzkapitalizmusnak”; így a kormánytól nyilván csak képmutatásból független jegybank és pénzügyi felügyelet közösen viselnek felelősséget azért, hogy a gazdaság – úgymond – összeomlott. Ezért hát meg kell újítani, értsd: az új kormány alá kell rendelni őket. (Egy volt jegybankelnök, aki gyáva volt vállalni a miniszterelnökséget, nemrég eléggé bátor volt hozzá, hogy ezt az álláspontot egy nagyméretű cikkel támassza alá jó előre.) És meg kell rendszabályozni a bankokat is, amelyek nem adnak hitelt a vállalkozóknak! Nyilván nem lesznek majd „érinthetetlen szabályok” itt sem. A pénztőkével (föltehetőleg ezt jelenti a „pénzkapitalizmus”) szemben rehabilitálni kell a termelést, a termelő tőkét. Mintha már hallottunk volna ezzel kapcsolatban egyet s mást a „raffendes” és a „schaffendes” tőke közti igazságtevésről.
A nemzeti és a szociális szempontok az évértékelő több pontján össze is fonódtak. Így a jövendő kormány majd megvédi a magyar terméket, a földet, a vízkészletet, továbbá 10 év alatt 1 millió új munkahelyet teremt a semmiből (miközben a régieket is nyilván mind megőrzi). Szóval – összhangban a föntebbiekkel – protekcionista gazdaságpolitikát fog folytatni. Az új kormány ugyanis majd „meghallja az emberek hangját, az idősekét éppúgy, mint a fiatalokét, a munkavállalókét a vállalkozókét, a városban élőkét, a falusiakét, meghallja a családok hangját, az egyedül élőkét”. Nem valamiféle ideológia jegyében fogja egyesíteni az ország népét (már amennyiben a nacionalizmus nem ideológia), hanem azoknak a közös értékeknek a jegyében, amelyek mindenkit összekötnek: munka, család, otthon.
(Ejnye már, miért kellett változtatni rajta: „Travail, Famille, Patrie”!) És egészség: az orvosok helyzete rendezve lesz, így nem is fognak eztán külföldre menni – föltehetőleg megkapják a múltkor valahogyan elmaradt 400 százalékos fizetésemelést. És rend: a bűn üldözve lesz, akár a kisebbséghez, akár a többséghez tartoznak a bűnözők – mert eddig ugyebár nem így volt, csak a többséget üldözték, a kisebbséget meg ajnározták.
Most viszont el lesz majd kerülve minden szélsőség. A hatalmon lévők szélsősége is, akik a törvény fölé helyezik magukat, ha anyagi érdekeikről van szó, meg azoké is, akik a törvényen kívül helyezik magukat a politikai céljaik érdekében. (Föltehetőleg csak ez velük a probléma: maguk a célok nyilván rendben vannak.) Régóta ismerjük azt a trükköt, amikor valaki úgy helyezi magát középre, hogy az egyik oldalon ténylegesen létező szélsőséggel szemben, amelyhez valójában maga is közel áll, a másik oldalon kreál magával szemben egy nem létező szélsőséget. Először is: hol van olyan szélsőséges nézeteket valló párt vagy csoport a baloldalon, mint amilyeneket a szélsőjobboldali párt képvisel a másikon? Másodszor, ami konkrétan a törvényességet illeti: miközben a másik oldal tényleg folyamatosan produkálja a törvényenkívüliségeket, a mostani kormányzat valójában csak akkor helyezné magát a törvény fölé, ha megpróbálná védeni a lebukott embereit.
Az új kormányzat alatt erre alighanem lesz majd lehetőségük, sőt szükségük is. Mert bár az új kormány, úgymond, nem a bosszú kormánya lesz, de a törvények elleni vétségeket meg fogják torolni. Természetesen a kormánytól – a jegybankhoz és a pénzügyi felügyelethez hasonlóan – független ügyészségek és bíróságok. Egy fölmérés szerint arra, hogy lesz felelősségrevonás, az emberek 20 százaléka figyelt föl, míg arra, hogy nem lesz bosszúállás, a 2 százalékuk. Realista látásmód. Mert ugyan az évértékelő a magyar politológusok üdvöskéje szerint polgárian mértéktartó volt (hát hogyne: nagydobbal nem szokás madarat fogni, meg hát a szélsőjobbhoz viszonyítva nem nagy kunszt), az igazi álláspontot azonban a normális vitára hívó centrista és baloldali invitálásokra adott olyasfajta pimasz válaszok jelzik, mint hogy előbb döntsék el, ki voltaképpen „a baloldal” jelöltje, meg hogy hazug és korrupt emberekkel ők nem állnak szóba. Jákob sima behízelgő hangja újra párosul itt Ézsau szőrös durva kezével – és ezúttal az utóbbi a valódi.
„Itt az ideje, hogy a gyengéket leváltsák az erősek. […] Én és pártom készen állunk…” És még hiányolja valaki a kormányprogramot!
