Az Élet menete és a hivatal koszorúi
- Részletek
- Napi apró
- 2012. április 16. hétfő, 04:33
- Huszár Ágnes
A Holokauszt idei emléknapját szűk két héttel előzte meg az a parlamenti skandalum, amelynek során Baráth Zsolt jobbikos képviselő nemcsak a középkori vérvádat elevenítette fel, és a felmentő ítéletet hozó bíró megzsarolásáról beszélt, de megpendítette annak lehetőségét is, hogy Solymosi Eszter szervrablók áldozata lehetett. Szervtranszplantáció 1882-ben a Tisza mentén – és egyetlen szóvivő sem kiáltott „bulvárkacsát”.
Hivatalos részről lanyha elhatárolódás – ez volt minden. Ebben a légkörben került sor a Holokauszt emléknapját megelőző rendezvényekre. Vasárnap délután háromkor pár százan állnak csak a Terror Háza előtt. A kormányt Németh Lászlóné képviseli: jó választás, beszélnie úgyse kell. Ott van még Handó Tünde, a Országos Bírósági Hivatal elnöke és a kormányfő felesége, Lévai Anikó is.
Közhelyes beszédek, kultúrműsor. Az egyetlen őszinte mozzanat, amikor két fiatalember a holokauszt homoszexuális áldozataira emlékezve némán kinyitja szivárványszínű ernyőjét. Kötelező megemlékezés személyes érintettség híján: „csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit” (Babits Mihály: Petőfi koszorúi).
Négy órakor a Szabadság tér pesti hídfőjénél gyülekeznek az Élet menete résztvevői. Rengetegen vannak. Minden évben többen, de ez most a kivételes, a tizedik alkalom. Idén ünnepeljük Wallenberg századik születésnapját. A meneten részt vesznek az izraelita hitközségek képviselői, kormánypárti és ellenzéki képviselők, közjogi méltóságok és külföldi diplomaták. És mindenekelőtt emberek, fővárosiak és vidékiek, külföldről hazalátogatók. A vészkorszakot megélt idősek, fiatalok, kisgyerekek kocsiban és apjuk nyakában ülve. És persze a középnemzedék: akik már megéltek egyet-mást és tudják, mitől és kitől kell félni.
Az Élet menete a Szent Gellért rakparton (MTI-fotó – Kallos Bea)
Együtt baktatunk keresztül a hídon, aztán tovább, a budai rakparton. Hallgatjuk a beszédeket, amelyek minden pátosztól mentesen, személyesen szólnak hozzánk.
A vérvád parlamenti emlegetése óta először érzem úgy, hogy mégiscsak mi vagyunk többen.
(Huszár Ágnes)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
